Az én angyalom

A kórház fülledt levegője. A fertőtlenítő csípős szaga. A falak beteg fehérje. Az elerőtlenedett karom zsibbadása. És az ablak, amin keresztül láthatom a világot – mintha egy kapu küszöbén lebegnék élet és halál között, ahogy a kint siető embereket bámulom.

Látom őket, ahogy másokkal nevetnek. Néha sírnak, olyankor a szívem vadul zakatol, hogy vajon mi történhetett. Máskor veszekednek, hevesen gesztikulálnak, és ujjal mutogatnak egymásra. Aztán ott vannak azok, akik csak némán, csüggedten sétálnak végig a kórház előtti parkon. Fölöttük, mintha egy fekete felleg lebegne, az élet körülöttük teljesen elszürkült.

Fájdalmas, hogy magamat látom bennük. Hiszen én itt fekszem tehetetlenül, elzárva a fénytől, a világ csodáitól – ők azonban nem, mégis olyanok, mint én. Fásultak, megtörtek, reménytelenek és elveszettek.

***

– Anya, ő kicsoda? – A kislány izgatottan csillogó szemekkel nézett az anyukájára, miközben a fényképes albumot lapozgatta. Léna halvány mosollyal az arcán ült le Hanna mellé, és a karjába zárta a vigyorgó, göndör hajú kislányt.

– Mutasd csak, mindjárt elmesélem – felelte, ahogy belelapozott maga is az albumba. Hanna akaratosan kikapta a kezéből, újból fellapozta, majd mikor megtalálta a keresett oldalt, vidáman felkiáltott.

– Ő! Ő kicsoda? – Hanna nagy, kerek szemekkel mutogatott a kórházi ágyon fekvő fiú fényképére.

Léna mosolya hirtelen lehervadt az arcáról. – Ez egy szomorú mese.

– Elmeséled? – kérdezte Hanna már korántsem akkora lelkesedéssel. Az oldalát mégis fúrta a kíváncsiság. Tudni akarta, mi lehet ennek a fiúnak a meséje.

Az anyukája szorosan az ölébe húzta a kislányt, még egyszer végigfutatta a tekintetét a képen, aztán kinézett az ablakon, mintha lélekben teljesen máshol járna.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas, égigérő épület – kezdte Léna aprót sóhajtva. – Ebben az épületben óriási, fehér ágyak voltak, amerre csak a szem ellátott. Némelyik lebegett, míg a többi a földbe süppedt, és voltak olyanok is, amelyek üresen álltak gazdára várva. Ám a legtöbbnek volt tulajdonosa, akik gyengébbek voltak még a fűszálnál is.

Hanna kétkedőn összevonta a szemöldökét.

– A fűszálnál is gyengébbek? Olyan nincs is!

– Pedig ők ilyenek voltak – bizonygatta Léna. – Nagyon sokat aludtak, ha pedig ébren voltak, szinte sohasem beszélgettek, csak bámultak maguk elé. A szemük fénytelen volt és szürke, mintha valójában nem is éltek volna. Azonban volt egy valaki, egy vékony fiú, aki az ágya meletti ablakot figyelte. Tudod mi volt az ablakon túl? Az épületen kívüli világ, ahol nem ágyak uralkodtak, mint odabennt, hanem varázslat.

– Tényleg? Varázslat volt kint? – kérdezte izgatottan a kislány, mire Léna széles mosollyal biccentett. Aztán Hanna hirtelen elkomorult. – Akkor miért nem mentek ki?

– Sokan nem látták a kinti világot, nem vették észre a varázslatot. Akik viszont mégis, azok nem tudtak kimenni. Az épületet egy gigászi vaskapu védelmezte, amit senki sem tudott kinyitni. A fiú mégis megpróbálta mindennap, viszont hiába erőlködött, képtelen volt megmozdítani a sötét kaput. Egyre szomorúbbá vált, egyre jobban félt, hogy talán soha nem találkozhat a kinti világ varázslatával. Aztán egyik éjszaka, miközben az ágyában feküdt, azt kívánta, bárcsak segítene neki valaki. Másnap csoda történt – talán a kinti világ varázslata hallgatta meg -, és a kapu előtt egy lány várakozott rá…

***

A kórházban minden nap olyan volt, mint a többi. Unalmas, szürke, változatlan. Olyan volt, mintha az idő megfagyott volna számomra, hiába peregtek a percek, az órák, a napok. Az emberek odakint élték az életüket, én viszont egyhelyben toporogtam.

Egyedül az ablak nyújtott némi szórakozást, de az is csak ideig-óráig. Egy idő után már az sem volt elég, többet akartam, ki akartam jutni végre innen, még akkor is, ha ez az életembe került volna. De vajon élet volt-e ez a bezártság?

Egyik nap csilingelő nevetést hallottam a szomszéd szoba felől, és az eddigi üres, feszélyezett csend, akár egy tükör, szilánkokra törött. A nyitott ajtómon keresztül vettem észre a lányt, aki még mindig nevetett – édes hangja végighömpölygött a szobán, és melegséget lopott a kórház csüggedt falai közé.

A lány gondolkodás nélkül lépett be a szobába, nekem pedig elakadt a lélegzetem is.

– Szia! – köszönt vidáman.

– Szia, kicsim – anyukám szürke hangja térített vissza a valóságba. – Ne haragudj, hogy nem szóltam, de az új szomszédunk úgy döntött velem tart látogatóba. Sokat meséltem neki rólad és kíváncsi lett.

Anyukám, aki néhanapján benézett, említette, hogy új szomszédunk van. Azt mesélte, hogy egy lány az, aki orvosnak készül, és mindig nagyon jókedvű, mintha az életet játéknak fogná fel. Emlékszem, mennyire irigykedtem rá abban a percben, ahogy arra is, hogy rögtön el is feledkeztem róla látva anyukám könnyes szemeit. Megfogtam a kezét, és bizonygattam, hogy amikor kikerülök innét, akkor biztosan én is újra ilyen leszek – anyukám erre halványan, óvatosan reménykedve elmosolyodott. Nekem pedig a szívem szakadt meg tudva, hogy soha nem fogok innen kijutni.

– Hűha, nem vagy túl bőbeszédű – szólalt meg a lány anyukám mellett. A szemeiben melegség ült meg, ahogy engem figyelt, és egyáltalán nem szánakozott, mint mások. Ez rögtön kivert a fejemből minden gondolatot. – Hogy hívnak?

Óvatosan felemeltem a kezemet, és felé nyújtottam. – Balázs.

Az övé aprócska volt, puha és meleg.

– Örvendek, Balázs! A nevem Léna. – A szívem hatalmasat dobbant, ahogy szélesen elmosolyodott – mintha egy új világ tárult volna fel a szemeim előtt.

***

-… a lány ezek után mindennap ott állt a kapu előtt, nevetett, és apró fényeket varázsolt. A fiú tátott szájjal figyelte, a levegőben játszadozó, vidám fénygömböket. A lány ekkor megfogta a kezét, és vele együtt kezdett el futni, egyenesen a fények után. Ahogy telt-múlt az idő, a fiú egyre jókedvűbbé vált, sokat nevetett, és egyre kevesebbet aludt, csakhogy a lánnyal lehessen. A lány mindig varázsolt neki, kérni sem kellett. Mindig ott várt rá a kapunál, és egy időre meg is feledkeztek arról, hogy a kaput ki akarták nyitni. Aztán egy nap a fiú újra kibámult az ablakon, és meglátta a kinti fényeket. Ekkor elhatározta magát, hogy újra kívánni fog, de ezúttal a lánytól.

– És mit kívánt? – kérdezte izgatotta Hanna, aki beleképzelte magát a fiú helyébe. Ő is azt akarta volna, hogy mihamarabb kijuthasson onnét kerül, amibe kerül.

***

Mikor Lénával voltam az idő csak úgy rohant.

Az első látogatása után úgy döntött, többször is be fog hozzám nézni – hogy miért, arra mai napig nem kaptam választ. Eleinte csak egyszer-kétszer lepett meg egy héten, aztán egyre sűrűbben kezdett el hozzám járni. Mára már ott tartunk, hogy naponta meglátogat, amit mindig remegős izgalommal várok. Ő vált a napjaim fénypontjává, a kórházi életem értelmévé.

Most is, már órák óta be nem áll a szája, egyszerűen annyi mondanivalója van, hogy képtelen visszafogni magát. Az első alkalmakkor ez még zavart, túl sok volt az új információ, egyszerűen lehetetlen volt követni a csapongó gondolatait. Most már egyre kevesebbnek érzem a történeteit, a hangját – azt akarom, hogy többet beszéljen, még ennél is, tovább akarom hallgatni a vicces történeteit az állandósult bénázásairól, a barátairól szóló pletykáit az iskolából, az érveit az orvostudomány fontossága mellett, még akkor is, ha nem mindig értünk egyet ebben.

– Már ennyi az idő? – kapott a fejéhez, mikor megpillantotta az órát. – Ne haragudj, Balázs, de most mennem kell.

Aprót legyintettem, habár úgy éreztem, vérzik a szívem, amiért el kell mennie. Legszívesebben itt tartanám, ameddig csak lehet. – Ugyan, menj csak. Legalább lesz egy kis nyugtom.

Gúnyos voltam, mint mindig, de ez Lénát nem zavarta. Vigyorogva, gyengéden boxolt egyet a vállamba, mire felszisszentem.

– Persze-persze, hitegesd csak magad ezzel – forgatta a szemét nevetve -, de mindketten tudjuk, hogy imádod, ha itt vagyok.

– Azért ne érezd magad ennyire különlegesnek – morogtam vissza, de a szemem bizonyára mosolygott.

– Én tudom magamról, hogy az vagyok – mosolygott még mindig, majd odahajolt hozzám és apró puszit lehelt az arcomra. – Holnap találkozunk, te mogorva tökfej.

A szívem vadul dobogott. Mire kettőt pislogtam, Léna eltűnt a szemem előtt, és képtelen voltam bármit is visszavágni. Mégis a szám halvány, szinte láthatatlan mosolyra húzódott, ahogy megérintettem az arcomat ott, ahol az ajkai hozzám értek. Azt hiszem, még soha nem voltam ennyire boldog.

 

Másnap izzadtságtól csatakosan ébredtem. Megint lázam volt az éjszaka, ezúttal hánytam is, és a világ forgott körülöttem. A karom egyre jobban lüktetett, úgy fájt, hogy azt hittem beleőrülök. Ilyenkor úgy éreztem, a halál megváltás lenne, igazi felszabadulás. Olyan nagyon szerettem volna már elengedni ezt a rengeteg fájdalmat.

Azonban mindig eszembe jutott az anyukám, aki otthon reménykedett benne, hogy túlélem majd. Szinte hitt benne, hogy egy nap kijutok a kórház fojtogató légköréből, és végre kint focizhatok majd a fiúkkal, mint régen. Néha szerettem volna azt hinni, hogy egyszer majd tényleg újra labdába rúghatok, buliba járhatok a többiekkel, nevethetek csupa ostobaságokon, dühönghetek az iskolában a tanárok és a dolgozatok miatt. Annyira szerettem volna elhinni, hogy egyszer még élhetek.

Az ilyen éjszakák mutatták meg, hogy valójában nem fogok, de anyukám gondolata csak nem hagyott nyugodni. Én maradtam neki már csak a családunkból, nem hagyhattam magára, ezért küzdöttem, még akkor is, ha ezzel csak meghosszabbítottam a szenvedésem. Rettegtem, hogy mi lesz, ha egyszer elveszek.

Ráaádsul most már volt még valaki, akiért élni akartam. Mégha ez esélytelenné is vált.

Az ajtó nyílása rángatott vissza a valóságba. Léna kócos hajjal lépte ma át a küszöböt, az arcán azonban ugyanaz a sugárzó vigyor ült, mint máskor. Szemeiben csillapíthatatlan jókedv ült, ahogy levetette magát az ágyam mellé. Még az a temérdek cső sem zavarta, ami a testemet vette birtokba, úgy tett, mintha nem is látná.

– Szia! Ma is mogorva leszel?

Elhúztam a számat. – A szokásosnál is mogorvább.

Léna nevetése végigáramlott a szobán, és egyszerre olyan volt, mintha felmelegítette volna a helyiséget.

– Remek, akkor pontosan tudom, mire lesz szükségünk! – A lány izgatottan előhúzott egy paklit a táskája mélyéről, mire összevontam a szemöldököm.

– Megint veszíteni akarsz?

Léna a szemét forgatta. – Múltkor is csak azért nyertél, mert csaltál.

– Dehogy csaltam – tiltakoztam, mire egy bosszús sóhaj volt a válasz.

– Még láttam is, ne tagadd! – A kezembe nyomta a paklit, majd hamiskásan elmosolyodott. – De ne aggódj, ezúttal csalhatsz akárhogy, akkor is nyerni fogok.

– Mit forgatsz a fejedben? – méregettem gyanakvóan.

– Ó, csak tanultam egy új technikát, amin bizisten nem fogsz átlátni.

Képtelen voltam visszafogni a nevetést, már olyan régen kikívánkozott belőlem. Felszabadultan, önfeledten nevettem ezen a bolondos lányon, aki fénnyel töltötte meg a napjaimat, aki behozta nekem a kinti világot, aki szebbé varázsolta talán életem utolsó napjait. Sírni akartam, üvölteni a fájdalomtól, amit éreztem, mégis csak nevetni tudtam, mert Léna itt volt mellettem – aki sírva nevetett, miközben a kezemet szorította. Talán pontosan tudta ő is, mi fog történni a közeljövőben.

– Köszönöm – suttogtam rekedten, ahogy visszahanyatlottam a párnáim közé. Fáradtan nyúltam a mellettem lévő aprócska szekrényhez, remegő kézzel kihúztam a fiókot. Ahogy kiemeltem belőle a kissé szakadt füzetet, Léna összevonta a szemöldökét. – Ez a tiéd.

– „Az én angyalom” ? Mégis mi ez?

Elmosolyodtam, és óvatosan kinyitottam a füzetet. Egy rajzzal kezdődött, ami egy angyalt ábrázolt – vagyis, azt akartam volna ábrázolni.

– Ez borzalmas – nevetett Léna a rajzon, mire halvány pírral az arcomon, magam is nevettem rajta egy sort.

– Tény – mondtam, miközben tovább lapoztam -, de szerintem ez már nem lesz annyira borzalmas.

Léna átfutotta az első sorokat, majd elkomorodott. – Balázs, mégis mi ez?

– A történetünk – suttogtam, majd puszit leheltem az arcára, pontosan úgy, ahogy ő a legutóbb.

***

– Az ablak széttört? – kérdezte Hanna izgatottan. – A fiú kijutott a kinti világba?

Léna aprót biccentett. – Igen, az ablakon keresztül kimászott a kinti, varázslatos világba.

A kislánya a homlokát ráncolta, a szemeiben kétség vert gyökeret. – De miért szomorú akkor ez a történet? Hiszen a fiú szabad lett.

– Igen, azonban nem akárhogy. Azt kívánta a lánytól, hogy törje szét az ablakot. A lány nem akarta ugyan megtenni, végül mégis engedett a fiú könyörgésének. Ahogy az ablak apró szilánkokra esett, a fiú vidáman nevetve ugrott ki az ablakon, majd visszafordult, várta a lányt, de nem jött.

Hanna szemei elkerekedtek. – Miért? Mi történt?

Léna nagy levegőt vett és felkészült a történet legfájdalmasabb részére.

– A kinti varázslatos világ elrejtette előle az épületet. Soha többé nem találta meg az ágyakkal teli helyet, ahogy a lányt sem. A fiú egy fényekkel teli úton indult el, ami a lányra emlékeztette. Ez az út a mi világunk felett fut, és, amikor esik az eső, akkor a fiú éppen a lányra gondol, és zokog, amiért elhagyta.

Hanna könnyes szemekkel simított végig a fotóalbumon. – Szerinted mosolyoghat még így?

Léna közelebb húzta magához a kislányát, és óvatosan a hajába puszilt.

– Igen – suttogta egy szomorú mosollyal az arcán, de a szívében csak melegség honolt -, biztos vagyok benne.

 

2021. március