Jövőre veled ugyanitt.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Kis telefon kijelzőjén az alábbi üzenet jelenik meg
Szeretnék veled találkozni. Ráérsz egy kávére?
Vonakodva bár, de kíváncsiságtól fűtve igent mondok neki.
A kávézó kellemes kis hely. Halk zene, jó kávé, finom pékárú illatú. A kávé habja véletlenül az orrom hegyére kerül. Nevettünk rajta és ismét gyereknek érzem magam. Ahogy rám néz azokkal a szemekkel. Hiányzott-ismerem be halkan magamnak. Nagyon. Rég együtt voltunk, szakítottunk, ennek is több éve már. Mégis fontos része maradt az életemnek. Szépen váltunk el. Barátok maradtunk igaz már nem láttuk egymást évek óta kapcsolatban maradtunk egymással. Ő kint élt külföldön én itthon maradtam. Mind a ketten éltünk a ránk osztott életünket, játszottuk a szerepünket. Én az édesanya és feleség szerepét, ő az egyedülálló férfi szerepét.
Még mindig jóképű volt. Az évek nem fogtak rajta. Elegáns, jól öltözött volt. Nem hízott el, nem kopaszodott pedig már 45 éves. Én 40 voltam.
Szerettem, ahogy mosolyog. Mindig kis mosoly gödröcske jelent meg ilyenkor az arcán. Szexi volt tőle. Ebbe szerettem bele. Meg a szemébe. Sose engedett el. Mindig követett. Bíztunk egymásban.
Minden titkot megosztottunk egymással. Mi voltunk a legjobb testvérek, barátok lelki társak egy személyben.
Sokáig azt hittük a köztünk lévő kötelék örökre kitart. Tévedtünk. Az élet mind a kettőknek feladta a leckét.
Most itt ülünk és nézzük egymást. Keressük a másikban a gyermeket, akit ismerünk. Fürkészünk a tekintetekben és rájövünk, hogy igazából nem is ismerjük egymást. Felnőttünk.
Aztán amikor megisszuk a kávét egy másik ember áll fel az asztaltól.
Hiányzott, de már nem voltunk azok a fiatalok, akik akkor voltunk.
Megbeszéltük, hogy majd ismét találkozunk.
Aztán jött egy kedves email tőle, amiben ennyi állt csupán: „Jövőre veled ugyanitt”.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Sziasztok! Egyed-Husti Boglárka vagyok. Ez az írói bemutatkozó oldalam. Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig bíztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
