Emlékezz!
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Emlékezz-mondta a fejembe lévő hang, de én nem akartam Lakitelekre emlékezni. Aztán egyszer mégis ott voltam az emlékeim között. Főiskolás vagyok és Szociológia tantárgyat tanulok épp. A tanár felajánlotta, hogy menjünk el tanyakutató táborba adatokat begyűjteni. Ha segítünk neki ebben megvan a félévi jegyünk. Semmiség, gondoltam. A buszon pár évfolyamtárnőmmel megbeszélem, hogy egy szobánkban fogunk aludni. Én ennek tudatában a fejemre teszem a fejhallgatót és zenét hallgatok. Mire leérünk Lakitelekre már se alvó társam-se szobám nincs. A buszút alatt ugyanis ők megbeszélték, hogy mégsem szeretnének engem alvó társuknak.
Mintha leprás lennék-az általános iskolai emlékeim is előtőrnek. Az iskolában volt egy jelmez verseny és előtte beteg voltam. Arc vagy homloküreg gyulladásom volt. A bulira viszont nagyon szerettem volna elmenni. Anyu csak úgy engedett el, ha a krémet, amit a doktor felírt magamra kenem. Talán a kapkodás, talán az izgalom hevében már magam se tudom hogyan kicsit több krémet tettem az arcomra. Emiatt fehér lett az amúgy is fehér arcom. Az egyik lány amikor megláttot rögtön ezt mondta: „fúj te leprás vagy”!
Most is ezt érzem. Ott állok a lakiteleki főiskola épülete előtt. Szoba, ágy nélkül. A bőröndjeimmel. Megint egyedül maradtam. Hozzá szokhattam volna már, hiszen mindig ki voltam közösítve, de őszinte leszek. Ehhez az érzéshez soha nem lehet hozzá szokni.
Aztán pár felsőbb évfolyamos egyetemista lány megsajnált. Szánalomból azt hiszem. Megengedték, hogy a szobájukba aludjak. Volt egy félre eső szoba, amolyan sufni szerű. Kis ágy, egy ablak és ennyi. És persze az ajtó. Ami mindig becsukódott mögöttem. Én és a külvilág sosem álltunk egymáshoz közel. Emlékszem aznap esze amikor mindenki más bent a népfőiskolában bulizott, lerészegedve a piától én sírva hívtam fel édesanyát. Anyu-mondtam. Megint egyedül maradtam. Anyukám próbált nyugtatni, de ő Gödöllőn volt én meg itt.
Sose felejtettem el az az érzést, amit akkor este éreztem. Magányosan feküdtem le, mikor mindenki más jól érezte magát. Sosem tudtam milyen jól érezni magam. Én ezt az érzést sose tapasztalhattam magam. Csak én voltam ott abban a szobában. A gondolataimmal.
Amiket most ide papírra vettettem 25 év távlatából. Hogy mindig emlékezzek rá milyen kirekesztve élni, amikor te magad se tudod miért is vagy kirekesztve.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.