Bár lehetnék…
Bár lehetnék a kezed, a szád, a szemed,
A legszebb, a legfontosabb részed!
Bár lehetnék az ajkad,
Mire észrevétlen ráharapsz,
Mely fáj és sajog,
Mikor szavad elharapod!
Bár lehetnék a Nap,
Mely Rád ragyog hajnalban!
Bár lehetnék a Hold,
Mely éjszaka őrzi az álmod!
Bár lehetnék az az esőcsepp,
Mely arcodat mossa szelíden!
Bár lehetnék az a fűszál,
Melyre bántón lépni nem akarnál!
Bár lehetnék az az utadba eső faág,
Melyet nem törnél le, csak félrehajtanál!
Bár lehetnék a perc,
Mely forog körötted,
Mely homokórádban pergő homok,
Mely őrzi minden pillanatod!
Bár lehetnék az ég,
Fölötted a legszebb kékség,
Mely fénylő csillagot küld Neked,
Mikor utadat nem leled!
Bár lehetnék minden,
Minden, mi Hozzád ér!
Bár lehetnék a MINDENSÉG Neked én!
S, ha végképp senkid nem lehetek,
Legyek én az ürességed!
Legyek minden, legyek semmi!
Csak legyek Neked valami!
Author: Ózdi Zsuzsanna
Ózdi Zsuzsanna az Irodalmi Rádió szerzője. Folyamatos keresés, kutatás az életem. Mindig keresek valamit. 1969-ben csodálkoztam rá először erre a világra. Azóta próbálom felfedezni. Csodálatos expedíció ez, teli hegyekkel, völgyekkel, könnyekkel, kacagásokkal. A művészetek segítettek, segítenek megérteni, eligazodni, továbbmenni… Eleinte lefestettem, később eljátszottam, most pedig leírom, amit a lelkem diktál. Gyerekként lefestettem… csendes, nyugodt, szép, színes világot képzeltem el és próbáltam visszaadni. Így születtek első tájképeim. Közben elkezdtem játszani a színekkel. Később a hangszeren játszott zene bűvölt el. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan hivatást találtam, amely utat enged a játéknak, és amely során tündéri játszótársakra lelhettem: 1995 óta tanítóként folytatom az utam. Beloptam a művészeteket a dolgos hétköznapjainkba: alkotótábor, közös hangszeres zenélés, fellépések… A gyerekként csendes és nyugodt világ felnőttként kezdett zajos és zaklatott lenni. Nem tudom, áldás vagy átok, de az érzelmeim vezérelnek, melyek erősek, intenzívek. Olyannyira, hogy maximálisan megélem őket: teljesen fenn, vagy teljesen lenn. Kacagva sírok és könnyezve nevetek. Ilyen alkattal nehéz „szót érteni” a világgal. Hogy tudnám elmondani? Hogy tudnám leírni? És egyszer csak jöttek a sorok. Néha csak egy gondolat, néha egy egész vers… Aztán meglepődtem: akiknek megmutattam, azoknak is mondott, adott valamit. Örültem, mikor a visszajelzések arról árulkodtak, hogy írásaim többféleképp értelmezhetők. Így talán...