Kereslek
Téged kereslek
Úttalan utakon,
Csillagok vezetnek
Szerelmes utamon.
Kérdezem a fáktól,
A lehajló ágtól,
Látták-e páromat,
Aranyló Napomat.
Faggatok bokrokat,
Kutatok nyomokat.
Két kezed mihez ért,
Két kezem rátenném.
Lépted nyomát keresem,
Egyszer tudom, meglelem.
Eggyé válik a két út,
Amin lelkünk elindult.
Author: Ózdi Zsuzsanna
Ózdi Zsuzsanna az Irodalmi Rádió szerzője. Folyamatos keresés, kutatás az életem. Mindig keresek valamit. 1969-ben csodálkoztam rá először erre a világra. Azóta próbálom felfedezni. Csodálatos expedíció ez, teli hegyekkel, völgyekkel, könnyekkel, kacagásokkal. A művészetek segítettek, segítenek megérteni, eligazodni, továbbmenni… Eleinte lefestettem, később eljátszottam, most pedig leírom, amit a lelkem diktál. Gyerekként lefestettem… csendes, nyugodt, szép, színes világot képzeltem el és próbáltam visszaadni. Így születtek első tájképeim. Közben elkezdtem játszani a színekkel. Később a hangszeren játszott zene bűvölt el. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan hivatást találtam, amely utat enged a játéknak, és amely során tündéri játszótársakra lelhettem: 1995 óta tanítóként folytatom az utam. Beloptam a művészeteket a dolgos hétköznapjainkba: alkotótábor, közös hangszeres zenélés, fellépések… A gyerekként csendes és nyugodt világ felnőttként kezdett zajos és zaklatott lenni. Nem tudom, áldás vagy átok, de az érzelmeim vezérelnek, melyek erősek, intenzívek. Olyannyira, hogy maximálisan megélem őket: teljesen fenn, vagy teljesen lenn. Kacagva sírok és könnyezve nevetek. Ilyen alkattal nehéz „szót érteni” a világgal. Hogy tudnám elmondani? Hogy tudnám leírni? És egyszer csak jöttek a sorok. Néha csak egy gondolat, néha egy egész vers… Aztán meglepődtem: akiknek megmutattam, azoknak is mondott, adott valamit. Örültem, mikor a visszajelzések arról árulkodtak, hogy írásaim többféleképp értelmezhetők. Így talán...
