A vacsora könnyű volt és szeretve áldott,
Az anya arcán egy utolsó mosoly virágzott,
A kisfiú a sosem lesz holnapról álmodott,
De az elveszett élet erre esélyt sem adott.
Majd az idilli, selymes fényű csendbe
Riadtan sikoltott az ablakon át az este,
A bomba sivítva hozta magával az átkot,
Meg akarta ölni tán az egész világot.
Aztán remények és életek szálltak az égbe,
Talán valami igaz megváltást remélve,
Csak a halál ocsmány gyomra korgott,
Rusnya, hideg szája a világra vigyorgott.
Az üszkös betonba beleveszett az értelem,
Valahol még ott kongott a „Segíts meg, Istenem”,
A zajban lassan eltévedt, elveszett az élet,
A lelkek utolsó útjukra végleg hazatértek.
Csak az eső folyt le halkan és elcseszetten,
Ahogy lenézett a megsebzett Földre az Isten.
A halál még sokáig, pofátlan ott ólálkodott
A meggyalázott, mocskos házfalak között.
És a bombatölcsér üszkös, kormos falán
eltűnt az értelem, meghalt a remény, a rend.
Akkor, ott, azon a meggyalázott éjszakán,
csak a csend maradt, az a durva csend.
Author: Takács László
Takács László az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 április 2-án születtem, tehát már nem a fiatalabb korosztályt erösítem. De lélekben még mindig közéjük sorolom magam. Jelenleg egy Heves megyei kis faluban élek. Már egyedül. Gyökereim Zala megyéhez kötnek. Ott él a családom. Édesanyám, húgom. Most lettem 2020-ban nyugdíjas. Az irodalmat mindig is szerettem. Verseket már 16 éves korom óta irok, de komolyabban csak úgy 3 éve. Prózát kevésbé, közülük is a rövid, csattanós irásokat művelem. A versek amik igazán örömöt adnak. A versek írása. Kedvenc témáim a világ nagy dolgai, az emberi kapcsolatok, az idő, és a szerelem. De bármi, amit múzsáim sugallnak. Azt hiszem, hogy az irásaim bővebb információt adnak rólam, mint bármilyen önéletrajz. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ha maradhatok, igyekszem méltó, aktív tagja lenni e nagyszerű irodalomkedvelő társaságnak.