A novemberi hó

Egy idős férfit láttam reggel hétkor a parkban, ahol mindig sétálunk Mollyval, az öreg, angol bulldoggal. A novemberi hűs reggelen, a patak fölött némi pára rajzolódik ki, s a park terebélyes fái között köd bujkál nesztelen. A bordó táj csendben várja, hogy a nap kissé erőtlen sugarai melegséggel töltsék fel a levegőt. A férfin vékony szövetkabát van, mely színben passzol a szürke kalaphoz melyet visel. Kezét összefogva a háta mögött, lehajtott fejjel halad, és mikor utunk összeér, udvarfiasan biccent a fejével irányomba.

A város még csak nyitogatja szemeit, rajtam kívül alig van valaki az utcán. Néhány kutyás bóklászik fel s alá, és a park oldalával szemközti gimnázium gondnoka sepreget szokás szerint a bejárat előtt.

Másnap reggel, pontban hét órakor a bácsi megjelenik a park szélén, elegáns szövetkabátjában és a hozzá illő kalapban.

Molly fújtat mellettem, úgyhogy megpihenünk. Egyre gyakrabban állunk meg séta közben, ilyenkor picit lefekszik, kifújja magát és komótos tempóban tovább indulunk.

A bácsi biccent a fejével és továbbmegy. Ráncos arc tűnik ki a kalap karimája alól, mely majdnem oly szürke, mint a szövet maga.

– Olyan magányosnak tűnik – gondoltam magamban.

Napok telnek el hasonlóképpen. Mi megállunk pihenni, az öregúr biccent egyet és megy mindenki a maga dolgára.

Engem viszont egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy vajon mi a helyzet ezzel az udvarias és elhagyatottnak tűnő emberrel, aki valamiért nagyon felkeltette az érdeklődésemet.

Legközelebb bemutatkozom neki. Tudom, hogy sok idős ember van egyedül, és mint a legtöbbüknek, biztosan neki is rengeteg érdekes története van. Olyanok, melyeket a nagyszülők mesélnek. Hiába hallottuk vagy százszor, mégis jó érzés, ahogy kirajzolódnak a régmúlt idők körvonalai, és bepillantást engednek egy másik generáció ifjúkorába.

Azt gondolom valamiért, hogy szívesen beszélgetne velem, mesélne nekem az életéről. Vajon volt katona? Hogyan ismerte meg a feleségét?

Amúgy is lassan lépkedünk Mollyval, talán élvezetes társaság lennénk a számára.

Holnap megszólítom.

Reggel korán ébredtem. Izgatottan és nagyon is határozott tervvel, miszerint szóba elegyedek ma az öregúrral. Mollyra adtam egy kötött kutyaruhát, hűvös szombatra ébredtünk. Magamat egy hatalmas, kockás sálba csomagoltam és elindultunk a park felé.

A kedves leendő barátom nem okozott csalódást. Óramű pontossággal lépdelt felénk a kavicsos sétányon.

– Jó reggelt! – szóltam felé lelkesen.

Az öreg megállt, csodálkozva nézett rám, majd elmosolyodott és megemelte a kalapját.

– Szép jó reggelt kisasszony!

– Elnézést, hogy megszólítom, gondoltam bemutatkozom önnek, hisz minden nap találkozunk! Anna vagyok.

– Szólítson Albertnek! – mondta az öreg rekedtes, elcsukló hangon.

– Éppen most érkeztünk Mollyval egy reggeli sétára, ha gondolja, tartson velünk egy darabon.

–  Örömmel. – felelte Albert az öregúr, és ezzel elindultunk a parkon átfolyó patak irányába.

 

Másfél órát sétáltunk és ezalatt megtudtam, hogy tényleg elvesztette a feleségét négy éve egy betegségben. Mariának hívták és nagyon hiányzik neki. Azt mondta várja, hogy újra találkozhassanak. Mikor kiderült, hogy rákos a felesége, gyakran jártak kezelésre. Ha pedig jobban érezte magát, eljöttek ide egy sétára, majd a park túlsó végében levő cukrászdában teáztak, és ettek egy-egy lekváros linzert. A felesége emléke az, ami ideköti Albertet. Azt mondja úgy érzi, mintha Maria most is itt lenne, és együtt lépdelnének a tölgyek és az óriás fenyők árnyéka alatt.

Megbeszéltük, hogy másnap ugyanitt találkozunk. Azt ígérte mesél nekem a katonaságnál töltött évekről. Egy rádiótoronyban is teljesített szolgálatot, és a morze jeleket is ismerte. Molly kimerült volt, így felkaptam, és hazavittem.

Este köd szállt le az egész városra, mely kéretlen jelenlétével az utcai lámpák fényét tompította. Az ablakon kinézve csak a töklámpások haragos tekintete nyújtott némi extra fényt a homályos sötétben. Mollyt az ölembe vettem és bekucorodtunk a fotelbe. Nagyon remegett és nem volt étvágya. Becsavartam egy plédbe és puszikat nyomtam az én öreg kiskutyám hideg orrára.

Furcsa érzés fogott el.

Tudom, hogy nem élhet örökké. Hisz senki sem maradhat örökké. A kutyák még annál inkább sem.  Ha elmegy, boldogan mehet el, hisz szép élete van nálunk, szeretve van, meleg és ölelő karok veszik körül, míg csak el nem távozik.

Aztán Albertre gondoltam. Biztosan boldog élete lehetett Mariával. Azt nem mesélte, hogy született-e gyermekük, vagy hogyan ismerkedtek meg, de a szavai és a szeme arról árulkodott, hogy a szíve egy darabját temette el négy évvel ezelőtt.

 

Másnap reggel meg szerettem volna lepni Albertet egy linzerrel, így előbb indultunk a park felé Mollyval, aki szokatlanul lomhának bizonyult. Ezért a korai indulás ellenére késve érkeztünk, olyan negyed nyolc környékén voltunk a park azon részén, ahol találkozni szoktunk.

Albert sehol sem volt.

Biztosan fázott és hazament. Vagy mégsem? Ő egy igazi úriember, simán el tudom képzelni, hogy itt köröz valahol. Inkább, minthogy ne várna meg.

Aztán eszembe jutott, hogy az iskolai gondnok mindig kint sepreget, biztos, hogy látta Albertet. Odamegyek és megkérdezem.

– Üdv!

–  Kézcsók hölgyem! Miben segíthetek?

–  Mondja, nem látott véletlenül egy idős urat errefelé sétálni?  Elegáns és mindig kalapot visel. Vékony és törékeny öregúr. Albertnek hívják. Minden reggel erre sétál.

– Albert a szomszédom kedves. Itt lakott ő is két utcával lejjebb, mint én.

– Lakott? De hol van most? Hogy érti, hogy lakott?

A gondnok lesütötte a tekintetét és egy nagy lélegzetvétel után így szólt:

– A feleségem látta, ahogy tegnap délután összeesett az utcán. Kiszaladt hozzá, majd követte az egész szomszédság. Mentőt hívtak, de nem lehetett rajta segíteni. Albertnek megállt a szíve kedves.

A hír hallatán szó nélkül csak álltam néhány percig és bámultam a gondnok szomorú szemeit.

– Honnan ismerte Albertet? – Kérdezte tőlem.

– Igazából csak innen a parkból. Válaszoltam bambán, és a gondnok kezébe nyomtam a papírzacskóban lévő két linzert, majd hátat fordítottam neki, és elindultunk haza. Rám jött a sírás. Igaz csak egy napja ismertem Albertet, de olyan volt, mintha régóta barátok lennénk.

De legalább találkozik szeretett feleségével, hisz borzasztóan hiányzott neki. A szél erőre kapott, és fázni kezdtem. Mollyt felvettem és sietve lépkedtem hazáig.

Nem vagy jó formában kisöreg, ugye? – kérdeztem a kezeim között lihegő kutyámat, aki nyugalommal telve, lecsukott szemmel, hazáig pihent.

Öt nap múlva, mikor az utolsó levél is lehullott a fákról, szállingózni kezdett a hó. Azon a napon voltam sétálni utoljára a kicsi Mollyval. Csak ketten voltunk a parkban, senki sem jött velünk szembe. Nem láttam embert az utcán, kivéve az öreg gondnokot, aki már messziről intett felénk. Hazafelé Molly a karjaim között aludt el és növesztett apró angyalszárnyakat.

Délutánra rengeteg hó lehullt, s mélységes csendbe borította az egész várost. Tiszta és nyugalmat árasztó volt.

Aznap a mennyország jött el a földre, mintha csak jelezni akarta volna, hogy hazatért két rég nem látott barát. Álltam egy darabig a verandán és bámultam a havas tájat. Hiába ült a szívemre a gyász érzése, mégis tudtam, hogy tovább folytatják majd útjukat, és az élet nem ér véget egy havas november délutánon.

 

Fekete Adrienn
Author: Fekete Adrienn

Fekete Adrienn vagyok és Szombathelyen élek. Egészen a húszas éveim elejéig nem gondoltam az írásra. Az irodalom órák mindig is a kedvenceim közé tartoztak, olyankor úgy éreztem, hogy egy másik univerzumban kalandozhatok, ahol nem kell ragaszkodni a realitáshoz, nincs számolás, táblázatok, és nem hatnak rám a fizika törvényei. Szeretem azt, ahogy az írók beengedik az olvasót a fejükbe, de meghagyják a lehetőségét, hogy mindenki egyéni módon értelmezhesse a leírtakat. Ettől válik bensőséges és személyes élménnyé egy könyv vagy bármely mű. Mikor előszőr írtam le egy szöveget, talán önismereti célból csak a saját szórakoztatásomra, úgy éreztem közelebb kerülök a belső világomhoz, melyet olyanná formáltam a szavak ereje által, amilyenné csak szerettem volna. Mikor leveszünk egy könyvet a polcról, gyakorlatilag jegyet váltunk egy utazásra, s az úti cél lehet a borzongások földje, Hamupipőke mesevilága, vagy egy embert próbáló kaland a dzsungel közepén. Ha terhessé váltak számomra a hétköznapok vagy úgy éreztem, hogy mélyebb szinteken nem tudom átadni a gondolataimat, az íráshoz folyamodtam segítségül. Máskor csak egyszerűen megérintette a lelkemet valami vagy valaki. Számomra ez az egész egy varázslat, melyben a pálca a toll, a papír a keret, s az ihlet a varázspor.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Szól a hegedűm

Edit Szabó : Szól a hegedűm “Hegedülnek,szépen muzsikálnak,” Leány áll a fények sugarában, hosszú ruha fedi a termetét, pódiumon csak ő lesz a vendég! .

Teljes bejegyzés »

Mormolt, halk szavak…

Bánatosan mormolt, nyájas, halk szavak, Viharban is repülnek a madarak… Siránkozó lőrések vágyják a harcot, Én mikor vághatok csodálkozó arcot? Sokan várjuk, eljön az idén

Teljes bejegyzés »

Haladásban fékeződő élet

Hétköznapi pszichológia… a lét csapdájában. (Senrjon) Járvány még nem múlt végleg, De pluszban már van egy háború. Harc dúl egy hete… * (Senrjú) Lesz cudar

Teljes bejegyzés »

Végső filozófiámban

Hétköznapi pszichológia… (Anaforás, 3 soros zártükrös) Esteledik már az életem, ez a vég a végső? Eszerint igaz a tétel, új gondolathoz, késő… Esteledik már az

Teljes bejegyzés »

Tűnódés

Elröppent hatvanöt év, Elmúlt már sok, mi szép. Nincs velem apám s anyám, Életem célja? Talány.   Neveltem egy gyermeket Hiúság is kergetett. Munkában élre

Teljes bejegyzés »

Hírösszefoglaló – 2022. szeptember 26.

Kedves Alkotótársunk! Ebben a bejegyzésben jelentkezünk szeptemberi hírösszefoglalónkkal, ill. néhány októberi információval. Versek és Novellák 2022. pályázat – kiértesítés A nagyszámú beérkezett pályamunka miatt a

Teljes bejegyzés »