Láttam a jövőt, csendben jött, egészen halkan,
Belefájdult érzékeimbe, én ott kicsit belehaltam.
Láttam kínt haragot sikítva, könnyben áztatót,
És meghalni láttam az ellene büszkén lázadót.
Az égből nem eső hullt, az már régen odalett,
Helyette könnyfelhőkből hullt a megcsalt képzelet.
Nem láttam mosolyt ritkán, oly elvétve csak,
Eltaposva, a porba hullva sok szépséges pillanat.
Láttam gyermeket, ki játszani már régen elfelejtett,
Nagymamát, ki minden nevetést a kontya alá rejtett,
Láttam anyát, ki szülni akkor már nem tudott,
Szégyen pírjába bújt, s titkon gyermekmosolyt lopott.
Láttam az embert templomok sötétjébe bújni,
Megpróbálta, de föladta, nincs már hova futni,
Hogy mit tettünk, arra már nincsen bűnbocsánat,
Nem hallja meg az Isten megbánó imánkat.
Rejtőzni kényszerült sok boldog, derűs pillanat,
Titkon ölelt, ki arra vágyott valahol a takaró alatt.
Láttam a jövőt sötéten, csendben meghasadni,
Reményt a reménytelenségbe csendben belehalni.
Author: Takács László
Takács László az Irodalmi Rádió szerzője. 1956 április 2-án születtem, tehát már nem a fiatalabb korosztályt erösítem. De lélekben még mindig közéjük sorolom magam. Jelenleg egy Heves megyei kis faluban élek. Már egyedül. Gyökereim Zala megyéhez kötnek. Ott él a családom. Édesanyám, húgom. Most lettem 2020-ban nyugdíjas. Az irodalmat mindig is szerettem. Verseket már 16 éves korom óta irok, de komolyabban csak úgy 3 éve. Prózát kevésbé, közülük is a rövid, csattanós irásokat művelem. A versek amik igazán örömöt adnak. A versek írása. Kedvenc témáim a világ nagy dolgai, az emberi kapcsolatok, az idő, és a szerelem. De bármi, amit múzsáim sugallnak. Azt hiszem, hogy az irásaim bővebb információt adnak rólam, mint bármilyen önéletrajz. Köszönöm, hogy itt lehetek. Ha maradhatok, igyekszem méltó, aktív tagja lenni e nagyszerű irodalomkedvelő társaságnak.
