Ne etess túl!
Az előző részek tartalmából: Az óra ketyeg, az idő szalad, de nyerésre állunk. Számos új tagja lett a Blokknak szeptember végére, köztük egy vezetőutód-jelölttel is. A fűtőszál-katasztrófa utolsó nyomait is eltűntettük, az akváriumok szebbek lettek, mint valaha. Így szerepeltünk az iskola hatvanadik születésnapjára készített imázsfilmben, megújulva, teljes pompánkban.
A nagy hajrá után jólesett kicsit megpihenni. Nyugalmas időszak következett: mindenki végezte hétköznapi feladatait, mi pedig (a vezetők) realizáltuk terveinket. Amiről még tizenegyedikben álmodoztunk, hogy a Szerelő átépíti az állványzatot, különleges akváriumokat és ritka halfajokat (például édesvízi gömbhalakat) szerzünk be, kezdtük lassan elengedni. Egyrészt láttuk, hogy nem lenne időnk befejezni. Nagy munkát követelt volna, s ez évközben esélytelennek tűnt. Hogy mi szünetekben vagy órák után (vagy még inkább közben) ott fúrjunk-faragjunk, még viccnek is rossz. És be kellett lássuk, az ekképp elérhető akvárium és terráriummennyiség meghaladta volna a Blokk akkori kapacitását. Nem akartuk őket túlterhelni, annak végül az állatok látták volna kárát. Ugyanezért nem vállaltunk be végül ritka, különleges, és épp ezért drága fajokat se. Amíg a jelenlegiekkel nem tudnak kifogástalanul bánni, addig jobb nem kísérletezni. S miért támadtak kételyeink? Nos, ez egy érdekes történet…
Egyik nap a Mester komoly arccal (hogy máshogy?) odalépett hozzám, és szokásos bőbeszédű stílusát meg nem hazudtolva ennyit szólt:
– Gyere!
Mentem.
A 209-esbe vezetett, s a mikrotóp előtt megállt. Az akváriumra bökött, s megkérdezte:
– Látod, mi a baj?
Nem láttam. Legalábbis elsőre nem. Aztán, ahogy tüzetesebben megvizsgáltam, feltűnt, hogy a haltáp kis túlzással az egész vízfelszínt beteríti.
– Ezt most szórták be? – néztem a Mesterre. Ő megrázta a fejét.
– Biztos, hogy nem. A halak nem eszik, és már előző szünetben is így volt.
– Aha… Ez baj.
– Igen. Ez baj.
S hogy miért? Egyfelől, a halak mohók. A természetben nincsenek gondos akvaristák, akik beszórják nekik minden nap a lemezes, meg szemcsés tápot, hanem meg kell keresniük a mindennapi betevőt. Ezért ha találnak valamit, akkor addig esznek, amíg bírnak – és ez esetünkben több, mint amennyire szükségük van. Plusz értelemszerűen kevesebbet mozognak, mint a vadonban, így elhíznak, ami rájuk nézve is legalább annyi negatív hatással jár, mint az emberek esetében.
A másik probléma, hogy a megmaradó táplálék elkezd bomlani, ami az algák és a szinte kiirthatatlan cianobaktériumok burjánzását vonja maga után. Ezek egyrészt csúnyák, másrészt büdösek, harmadrészt elindítják az akvárium berohadásának közel se kellemes folyamatát. Vagyis a túl sok kaja veszedelmes következményekkel járhat.
Előkerítettem hát a mikrotóp két felelősét, a húgomat, Szerénykét, és a barátját, Cérnát. Kérdőre vontam őket, mennyi tápot szoktak adni a halaknak úgy általában.
– Amennyit mondtál – felelte Szerényke. – Fél kanál lemezes, fél kanál szemcsás.
– De az nem ennyi! – mutattam a az akváriumvízben úszkáló kotyvalékra, s felkaptam az egyik pici vegyszereskanalat, mely a táposvödörben volt. – Ennek a fele biztosan nem…
– Annak a fele tényleg nem – szólt közbe a húgom. – De ennek igen.
Azzal a két akvárium közül elővett egy rozsdás, fém teáskanalat. Az ördög tudja, honnan keveredett oda, de hogy az tette oda, az biztos. Összehasonlításképp: a teáskanál felét mindenki el tudja képzelni. A vegyszereskanál öblös része (feje vagy ahogy tetszik) viszont alig nagyobb, mint az ember körme. Így már érthető, ég és föld a különbség fél kanál és fél kanál között, attól függően, hogy az ember melyiket találja meg.
– Na jó, ezzel többé senki se etet – dörmögtem, majd erélyes mozdulattal megragadtam a teáskanalat és a szekrény legmélyére hajítottam. Akvarista legyen a talpán, aki azt onnan előbányássza.
– De szegény halak! – szólt közbe megjátszott sértettséggel Cérna. – Éhen fognak pusztulni! Ez nagyon kevés – igyekezett meggyőzni a fél vegyszereskanálnyi tápot mutogatva.
– Hidd el, nem. Ennél többtől elhíznak a halak.
– Na és? Legalább lesz cuki halhájuk.
Ezt inkább válaszra se méltattam.
Aznap délután írtam a halas csoportba, s a biztonság kedvéért (eldugott rozsdás kanál ide vagy oda) mindenkiben tudatosítottam, hogy a fél kanál nem teáskanálra vonatkozik. Amikor erre Kacarász annyit írt „Hoppá”, kicsit bukfencet vetett a szívem. Ugyanis ő a védett halakat etette.
Mint kiderült, viszonylag hosszú ideig (majd másfél hétig) adta a nekik előírt mennyiséget azzal az átkozott teáskanállal. Csodák csodája, az akváriumnak semmi baja nem lett, így a fejem ritmikus falhoz csapkodásán túl nem tettem semmit. Kacarász meg is lepődött, és számtalanszor felemlegette (a nevét adó egyedi kacajjal kísérve), hogy őszintén nem érti, hogy mertük nála hagyni a védett halakat. A válasz kezdetben triviális volt (azon túl, hogy tényleg nem csinált komoly bajt és nem is szándékosan): nem akadt más a feladatra. Ám nem kellett soká várni, ez a helyzet megváltozott.
Hölgyeim és uraim, készüljenek fel: következik egy bizonyos januári túra emlékirata, s vele az Akvarisztáni Aranycsapat.
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.