A rokonlátogatás

Herczeg Nelli morogva vonszolta gurulós bőröndjét. Jó gazdagon megpakolta azokkal a fontos dolgokkal, amikről úgy vélte, hogy a két hét alatt szüksége lesz Angyalréten a fiánál, Péternél, és a menyénél, Pannánál. Szívesen, nagy buzgalommal készült, alig várta, hogy megláthassa újszülött unokáját, Lidikét, és segédkezzen a ház körül. Neki is jól esett, mikor anyósa elrendezte a dolgokat, Péter érkezésekor. Csak az út ne lenne ilyen hosszú, bukdácsolós. Nem is értette a fiát, hogy volt képes városi létére, ilyen igénytelen helyre költözni.

Csinos magas sarkú szandálban tipegett, ez erre nem volt szokás. Az itt lakók egyszerűen, kényelmesen öltözködtek. Nagy részük földművelésből élt, mások a húsz kilométer távolságra lévő Nagyfüzesre jártak dolgozni.

Autót nem látott, még gyalogossal sem találkozott a déli hőségben. Egy kerékpárossal futott össze, attól érdeklődött, hogy merre van a Nyárfa utca.

A fiatal, vidám férfi végigmérte a szűk kosztümbe préselődött nőt, majd lepattant a kerékpárról.

–  Én is arra megyek, engedje meg, hogy segítsek! A nevem Kondás Márton. Itt tanítok a helyi iskolában. És maga kihez megy a Nyárfa utcába? Az asszony megállt, megtörölte napszemüvege lencséjét, felitatta arcáról a portól elszíneződött izzadságpöttyöket, majd megállapította, hogy a fiú illedelmes, de a vezetékneve paraszti származásra vall.

Márton azonnal megérezte az asszony megvető pillantását.

– Mivel az iskola a Nyárfa utca közelében van, gondoltam segítek. Feltehetjük a csomagtartóra a bőröndjét. Mégiscsak nagy a hőség. Ha elfogadja tőlem…

Nelli odanyújtotta a kezét, bemutatkozott, aztán a veszélytelen ceremónia után, míg a fiú a csomagjával foglalatoskodott, előhúzta nedves törlőkendőjét, és letörölte az idegen kéz érintését.

Isten őrizzen meg, hogy valami nyavalyát összeszedjek, és ráragasszak Lidikére! Helyes fiatalember, de az ördög tudja, hogy kiben mi bujkál – gondolta.

Ő maga nagyon odafigyelt az egészségére. Havonta kért laborvizsgálatot, majd mikor megkapta a határértékek között lévő laboreredményt, elöntötte a nyugalom és a büszkeség mámora, mintha az egészség érdem lenne.

Szigorú, merev szabályokat szabott magának. Vigyázott a vércukorszintjére, a gyomorsavára, az elegendő alvásra, a ház páratartalmára, a minőségi kikapcsolódásra. Egy ideje az összhangra és a negatív energiák távol tartására is, ezért igyekezett az otthonát így átalakítani. Csak egy dologra nem ügyelt, arra, hogy elengedje magát.

– Kedves Nelli, most elköszönök Öntől. Menjen még vagy kétszáz métert, aztán ha balra fordul ott lesz a Nyárfa utcában. Üdvözlöm a kis családot! Remélem még lesz szerencsénk!

Az a kétszáz méter kimerítőbb volt, mint az eddig megtett közel kétezer méter. A csomagját kerékpáron szállító fiú mellett biztonságban érezte magát, ha kitörne a szandálja sarka, de most, hogy egyedül kellett folytatnia útját, kétségbeesett.

Okosabb volt levennie a finom bőr lábbelit, és kezében lógatva megkeresni a Nyárfa utca 34 alatti ingatlant.

Mire a hófehér, hosszú házhoz ért, alaposan felhergelte magát, hogy a menyének sikerült Pétert rábeszélnie erre a régi épületre, itt ezen az elmaradott, közművesítetlen településen.

A kapu nyitva állt. A hátsó udvaron futkározó kuvasz izgatott ugatással jelezte a vendég érkezését.

Panna a szúnyoghálós ajtón keresztül kedves hangon köszöntötte anyósát.

– Szia, Nelli! Végre megérkeztél! Gyere csak, a kutya nem tud ideszaladni! Éppen most veszem ki a sütőből a meggyes pitét. Remélem minden rendben! Sajnos nem tudtam kimenni eléd az állomásra, mert Lidi nemrég aludt el. Péter meg csak estére érkezik haza a vadásznapról.

Nelli mielőtt helyet foglalt volna a konyhában, bekéredzkedett a fürdőszobába.

A finom házi süteményt kissé finnyásan morzsálta a porcelán tányérka fölé görnyedve.

– Ha nem haragszol, nem kérnék többet, nem akarom terhelni a szervezetem ebben a nagy hőségben. Az unokámat szeretném látni. Hol van a csöppség?

Nelli ferde szemmel nézte, hogy a csecsemő nem a szülők szobájában alszik.

– Nem lesz jó ez így! Tegnap a híradóban hallottam, hogy megfulladt egy pár hetes kisfiú.

– A szoba itt van a miénk mellett. Az ajtót is nyitva hagyjuk. És vettünk légzésfigyelőt. Ne aggódj, Nelli!

Az idősebb asszony hosszan nézte a békésen szundító gyermeket.

– Kicsit sápadtkának tűnik. Van itt elég oxigén? – szeme a zárt ablakra tévedt.

A fiatalasszony megnyugtatta, hogy gyakran szellőztet, de Lidi jobban alszik, ha nem szűrődnek be kintről a hangok.

–  Ebben a pusztaságban nincs semmiféle zaj! – cáfolta meg az idősebb nő.

– Nem annyira pusztaság ez. Az idegenforgalom éledezik, egy hónap múlva aszfaltozzák az utakat. Szerencsére az ingatlanok egyelőre kedvező áron vannak. Hál’ Istennek, nekünk még sikerült jó áron házhoz jutni. Gyere, nézz szét, milyen szépen rendbe hoztuk Petivel.

Nelli kelletlenül feltápászkodott, száját húzogatva végignézte a takaros, kis ház helyiségeit, aztán megállt a szeme az ápolt, gerendás mennyezeten. Ezt nem hagyhatta szó nélkül.

– Ezzel a szörnyűséggel nem kellett volna valamit kezdeni?  Szegénységi bizonyítvány! Sötét… – közben kereste a szavakat, mert Pannai villámokat szóró tekintetétől megszeppent. – Sötét… és nem biztos, hogy jó tesz Lidike idegrendszerének, ha figyelmesebb lesz.

A fiatalasszony jobbnak látta, ha visszafojtja a nyelve hegyéről kikívánkozó szavakat, inkább nyájas hangon felkínálta anyósának a fürdőszobát egy frissítő zuhanyra.

Péter este hét körül érkezett. Boldogságtól fénylő tekintettel lépett a gyerekszobába. Panna Lidit fürdette, Nelli pedig egy fotelben kucorogva nézte a nő mozdulatait.

Meglátta kipirult arcú fiát, és köszönés nélkül a nyakába ugrott.

– Hadd gratuláljak az újdonsült apának, nagyon szép gyerek. Ugyanolyan gyönyörű kék szeme van, mint neked. Ez a szép, nem a barna!

Péter rá sem hederített a szúrós megjegyzésre. Átölelte, majd jóízűen legeltette tekintetét édesanyján. Mielőtt megszólalt, kihúzta magát.

– Szép embereknek csak szép gyerekük lehet, anyukám! – közben Pannára kacsintott, de a fiatalasszonynak az arcára fagyott a mosoly. Eddig semmi baja nem volt a sötétbarna, majdnem fekete szemével, most torkáig kúszott az alacsonyabbrendűség érzete. Hogy az ő szeme nem szép, még el is fogadta, de Nelli úgy beszélt a gyerekről, mintha a pici őhozzá nem is tartozna.

Eltelt az este. Péternek semmit nem szólt anyósa csipkelődéseiről, a fal felé fordult, és arra gondolt, hogy most sem tartozik sehová.

A szülei eldobták. Mire nagykorú lett, három nevelőszülő családnál is élt. Talán jobb lett volna az intézet falai között, egy stabil közegben, mint folyton ráhangolódni, aztán elengedni a más környezetben uralkodó szokásokat. Ezzel együtt kellett élnie. Eldobták, megszabadultak tőle, mint egy nem kívánt végterméktől.

Péter korán kelt. Indulás előtt megetette a jószágokat, megpuszilta feleségét és Lidit, majd beült az autójába. Rendszergazdaként dolgozott, szerette a munkáját, jól keresett, de egy ideje azt érezte, neki is földet kellene vásárolnia, hogy több időt tölthessen a családjával.

Panna ébredés után bevitte Lidit a szobájukba. Miután tisztába tette, és megetette, a mellkasára fektette, addig simogatta a kislány feje búbját, míg mindketten el nem aludtak. Fáradt volt. A szülés után nem hagyta el magát. Kijött a kórházból, sütött-főzött, ellátta a háztartást.

Reggel hat óra volt, az utóbbi időben ez volt a nap legboldogabb, legintimebb része. Nyugalom és meleg, tiszta illat áradt a kisember testéből. Mielőtt elaludt, anyjára nézett, és elmosolyodott. Sötét szembogarában és égkék íriszében hála volt, legalábbis Panna így érezte. Ezekben a kora reggeli órákban zavartalanul élvezhették az anya – kisded kapcsolat titkos szövetségét.  Jó volt így belezuhanni az álomba. Olyan energiát adtak ezek a rövid, közös pihenések, hogy a nő hét-nyolc óra körül mosolyogva, teljes lelki békével ébredt, elfeledve mindazt, hogy ő ezt soha nem kaphatta meg.

Nelli közben felébredt. Elrendezte csomagja tartalmát, majd bevonult a gyermekszobába. A polcon lévő eldobható pelenkákat dobozba dobálta, helyére felsrófolta az általa vásárolt hófehér textilpelenkákat.

Nincs olyan világ, hogy ilyen pazarlást megengedhessenek maguknak a fiatalok. A pénzt meg kell fogni. Ha most nem tanulják meg, semmire sem haladnak az életben. Meddig tart kimosni azt a napi nyolc-tíz pelenkát? – ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal győzte meg magát cselekedete helyességéről.  Ahogy a menye csinálja, az nem jó. Mert, ha valami nem jó, azért ki más lehetne a felelős, ha nem Panna. Ő Pétert nem így nevelte. Arra tanította, hogy akkor is szorosra kell húzni a nadrágszíjat, ha van mit a tejbe aprítani. És Panna ugyan milyen nevelést kapott? Szedett-vetett élete volt, ha nem is tehetett róla, de nem alakulhatott ki benne egy normális értékrend, hogy jó háziasszony legyen – Nelli így vélte.

A fiatal nő, mintha megérezte volna, hogy a másik szobában róla gondolkodnak, felébredt. Egy órát aludhatott a kicsi mellett. Mielőtt megmozdult, tekintetével megsimogatta az egyenletesen szuszogó kislányt. Olyan boldogságot érzett, hogy legszívesebben kiszaladt volna a rétre, hogy a harmatos fűben bukfencet vessen. Na, ha majd Lidike nagyobb lesz, bukfenceznek együtt, nagyokat kacagnak, és az egész világot betöltik az öröm hangjaival.

Kávét akart főzni, de ahogy elhaladt a kislány szobája mellett, meglátta a pakolászó asszonyt. A kartondobozban az egymásra dobált pelenkák látványától rossz érzése támadt.

– Nelli, mit csinálsz itt? Miért dobtad a pelenkákat a dobozba?

A választ nem várta meg, a hálószobába rohant, megbizonyosodni, hogy ott fekszik – e a pici, mert ez a jelenet teljesen összezavarta.

– Főztem neked kávét. Ha megittad, akkor megbeszéljük, mit hogyan célszerű csinálnod. Behozzam a kávét, szívem?

Abban bízva, hogy az élénkítő ital helyre teszi a dolgokat, elfogadta a forró kávét, de úgy érezte magát, mint egy vendég.

– Nem tudom, milyen az anyagi helyzetetek, de egy gyerek sokba van. És egyre többe lesz. Már most gondoljatok a jövőjére!

Panna a kávéscsésze alján lévő sötét szirupkarikát bámulta, majd halk, megfontolt hangon reagált a neki szánt intelemre.

– Nincsenek anyagi gondjaink, Nelli. Te is tudod, Peti jól keres, és én is dolgoztam tizennyolc éves koromtól. Az egyetem mellett is kerestem annyit, hogy eltartsam magam. Én sem kapok keveset. Persze nem célom elherdálni a pénzt, de ami kell, az kell! A textilpelenkák ideje lejárt!

Ezt olyan határozottsággal mondta, hogy az idősebb nő legszívesebben visszadobálta volna a bőröndjébe a hófehér textileket. Mit gondol ez, hogy én maradi vagyok? Felneveltem én egy gyereket, ez meg még csak most kezdi. Az ember töri magát, eljön segíteni, és még nem is tetszik a csipásnak! – így fortyogott, de nem szólt egy szót sem, gyorsan befejezte félbehagyott munkáját, és kiment leseperni a teraszt.

Panna legszívesebben felhívta volna Péter, hogy jöjjön haza, beszélgessen el az anyjával, de nem tette. Bement Lidihez, csodálta az arcát, és arra gondolt, vajon az anyósa is volt-e ilyen ártatlan kis csöppség.

Nelli úgy döntött, készít valami finom ebédet. Benézett a hűtőbe, de nem talált csak száraz élelmet. A fagyasztóban, pizzák és készételek voltak, húsok és zöldségek helyett.

Nyájasságot erőltetett magára, mikor belépett a kislányt etető nő szobájába.

– Ha nem gond, főznék valami táplálót, a kicsinek kell a jó anyatej, meg Petike is hadd egyen egy kis házi kosztot. Hol találhatom a fagyaszott húsokat?

Panna érezte a közelgő vihar előszelét. Fogalma sem volt, hogyan közölje, hogy most csak egy kis fagyasztott pizzát dobott volna a sütőbe. Nem kell mindig főtt étel.

– A hétvégén használtam el az utolsó csomag combot. Majd összeírom, hogy mire van szükség, és Péter munka után beszerzi. Ma csak pizza lesz, van még egy kis zöldségleves és meggyes pite. Lidi miatt meg ne aggódj, a tápszerben megvan minden, amire szüksége van.

Ezt talán nem kellett volna mondania, de későn kapott észbe. A vihar előtti csend még fenyegetőbb lett, mint előtte volt. Anyósa megszédült, a szoba forgott, szeme előtt fekete karikák úszkáltak.  A modern életvitelnek is megvan a maga határa! – hogy képzeli ez… ez a kis szerencsétlen? – nyeldekelte a szavakat.

– Az én időmben szoptattunk, ameddig csak volt tejünk. Tisztában vagy vele, hogy ennek a gyereknek nem lesz immunrendszere? Kákabélű lesz!…- keresgélte az érveket, az arca lángolt. Legszívesebben odament volna, hogy felképelje Pannát, amiért megtagadja a gyerektől a fontos táplálékot.

A fiatalasszony, arra gondolt, hogy milyen kár, hogy Péter nem beszélte le az anyját erről a látogatásról. Az is megfordult a fejében, hogy talán jobb, hogy ő nem ismerte a szüleit, kitudja, azok is milyen nehéz természettel voltak megáldva. A nevelők talán hidegek voltak, de nem tapintatlanok.

Mit mondjon most? Két hétig itt lesz ez a nő, ő addigra megőszül. Az lesz a vége, hogy
Petivel is összekapnak miatta. Behunyta a szemét, és elszámolt tízig. Ez sem ment könnyen, mire elért a hatos számig, képzeletébe bekúszott Nelli rézvörös fürtökkel keretezett arca.

– Nincs tejem, azért nem szoptatom. Te is tudod, szülés után voltak komplikációim, azért alakult így. Semmi baja nem lesz Lidinek. Szerinted hozzám bejárt anyám szoptatni, mikor megszült, és otthagyott? – ekkor már fojtogatta a sírás.

Nelli fülét ez a mondat megütötte, megsajnálta, leült az ágy szélére, átölelte a nő remegő vállát.

Délután kért egy kerékpárt, azt mondta, hogy szétnéz a faluban. A vizit eredménye egy kosár hús, zöldség, tejtermék és házi tojás lett. A legfontosabb viszont, amiért megtette ezt a körutat, a mellszívó volt.

Panna éppen a ruhákat teregette, mikor Nelli a két kezét a háta mögé rejtve odaállt elé. A fiatalasszony megnyugodott az alatt a pár óra alatt, míg anyósa oda volt. Nem is tudott sokáig haragudni senkire, meg hogy a reggeli incidens után a nő átölelte a vállát az jól esett neki. Viszont most, hogy ránézett az izgalomtól izzó szempárra, rosszat sejtett.

– Várj csak, Angyalom! Ne hajolgass! Te csak tűzz csipeszeket a ruhákra! – a háta mögött dugdosott kis csomaggal beszaladt a házba, majd fürge, asszonyos mozdulatokkal csapkodta a mosott ruhákat a kötélre. – Menj be Pannikám, hoztam neked valamit, ott lesz a szobátokban! Meglátod, hamarosan szoptatni fogod Lidikét! Használd egészséggel! – kipirultan, pozsgásan beszélt, mintha valami nagy örömhír lenne a tarsolyában.

Panni a mellszívó láttán elszégyellte magát. Úgy bánik velem, mint egy felvilágosulatlan paraszt lánykával. Hol van az lefektetve, hogy a tápszeres babák gyengébbek lesznek? És miért kell a véleményem nélkül cselekednie? Az rendben van, hogy Lidike érdekeit nézi, de emberszámba vehetne engem is. – forgatta kezében a segédeszközt, és nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

Harag nem, de vita az kerekedett, ám mire Péter hazaért elvasalták a gyűrődéseket. Panni ringatta gyermeket, míg a többiek falatoztak.

– Édesem, minden rendben van? Mintha sápadtabb lennél. – kérdezte Péter a vacsora befejeztével.

A két nő, mint a felvértezett amazonok összenéztek. Ha csak egy rossz szavad is lesz rám, megtudod, hol lakik a magyarok Istene! – üzente Nelli szeme.

Szegénykém, azt hiszi, hogy bemocskolom a fia előtt! Túlélem ezt a pár napot, még csak nem is panaszkodom. Mennyire sajnálom, hogy az életet csak kordonok között képes élni, talán neki még rosszabb. – engedte el anyósa fenyegető tekintetét.

Felállt, odament a férjéhez, megérintette a vállát.

– Minden rendben. Talán a vérszegénység okozza a fáradékonyságomat. Semmiség, édesanyád sok terhet levesz a vállamról.

Nelli kihúzta magát a széken, és igyekezett lenyelni a menye reakciójától szájpadlására tapadó falatot.

Péter anyja egy hete volt ott, amikor megállapította, hogy nem helyes az, amit Panna csinál. Nem kellene a könyveket bújnia, ha a kicsi alszik, hanem vele kellene foglalkoznia, vagy keresni valami munkát a ház körül. A pelenkákat is eddig mindig ő mosta. Legalább meghálálná, társalogna vele, de ha Lidi elalszik, bevonul a szobába és elmerül a saját világába.

Tombolt benne a feszültség, napokig türtőztette magát, de egyre hangosabban sóhajtozott, és összeszűkült szemmel jött-ment. Miután kivasalta a tiszta pelenkákat, megállt Panna szobája előtt.

• Hol van a létrátok? Megtisztítom az ablakokat. Ráfér!

Panna félretette a könyvet, a padlásfeljáróhoz ment, kinyitotta az ajtót, és létrára mutatott.

– Parancsolj, Nelli! Bár tiszták az ablakok. Mielőtt befeküdtem a kórházba, akkor nagytakarítottam.

– Nekem azt ne mondd, hogy ehhez te hozzányúltál! Vagy ha mégis, akkor sem árt. Ebben a porfészek faluban, itt gyakrabban kell. Én nem vettem volna itt házat. Ennyit nem lehet dolgozni, mint itt kell. Majd megtudod, ha idősebb leszel, terhedre lesz a sok munka!

– Nelli! Mért kell ilyeneket mondanod? Nem kell megcsinálnod, ilyen gyakran nem szükséges. Engedd el magad! A pelenkákat sem kell mosni, Lidinek is kényelmesebb az eldobható. Sokkal jobb a bőrének. Na… adok egy könyvet, kapcsolódj ki.

Nelli nem szeretett olvasni, sokkal inkább tévét nézni. Délutánonként a kedvenc fotelében ülve belemerülni a romantikus filmek állóvizébe. Itt még azt sem lehetett. Nem is értette, a fiatalok miért nem tévéztek. Vagy olvastak, vagy letöltöttek egy természetfilmet. Valahogy úgy képzelte, hogy aki könyvet vesz a kezébe, az beszűkült. Az nem elég modern.

– Azt tudom, hogy te szeretsz olvasni… Szegény Petike sem néz tévét, pedig azelőtt szerette.

– Igazad van! Szeretek olvasni, de ritkán adódik rá időm. Ha a könyv fölött görnyedek, akkor nyelvet tanulok. Továbbképzem magam, ha Lidi óvodás lesz, megyek dolgozni. Egy kis fizetésemelés nem árt.

Nelli a létrát odaállította a konyhaablak elé, és onnan méregette a higgadt hangon reagáló menyét.

Délután Panna kiment beszedni a száraz ruhákat. Kellemes idő volt. Az éjszakai záportól felfrissült növényzet tisztán fénylett. A nyitott ablakon kiáramlott Nelli gügyögése a csöppséghez. Végignézett az udvaron, a hűvös árnyékot adó szőlőlugason, a gondosan nyírt sövényeken, cserjéken, az ablak felső háromszögébe tapasztott fecskefészken. A látványtól kellemesen zsongott a nyugalom benne. Majdcsak megbékülünk, a jó szándékot látom.  Az biztos, hogy nem lehetett könnyű dolga Peti apjának, Anti bácsinak sem. Pedig nem lenne rossz asszony, ha nem piszkálódna mindig más dolgában. Zsörtölődik, folyton csak zsörtölődik, de Péter anyja, muszáj türelmesnek lennem.

A ruháskosarat lerakta a nappali kanapéja elé. Mielőtt a legelső darabot összehajtotta, beleszagolt a friss, szellő illatú anyagba. Lidike már a kiságyban lehetett, mert hallotta Nelli lépteit.

– Majd én kivasalom a törölközőket, te meg hajtogasd össze. – mondta az ajtókeretben megtorpanva.

– Menj, pihenj egy kicsit, vagy főzz egy kávét. Nem kell ezeket vasalni. Csak fölösleges munka, plusz energia.

Nelli finnyásan végigmérte Pannát.

– A vasalás kell! Fertőtlenít. A tapintása is teljesen más a ruhának.

– Én csak azt vasalom, amit muszáj. Lidi törölközőjét igen, de a mieinket nem, viszont minden nap tisztát akasztok ki. Nem kell hővel fertőtleníteni. És szerintem, ha a törölközőt vasaljuk, rosszabb a tapintása.

– Valamikor is vasaltak a rendes asszonyok, ez mindig is így volt!

Panna elrakta a ruhákat, leült a kanapéra, vett egy nagy levegőt, megállapította, hogy már csak öt napot kell kibírnia.

Másnap a fürdőben nem lehetett elzárni a mosdó fölötti csapot. Nelli éppen a pelenkákat mosta.

–  Alighanem kikopott a betét. Volt már ilyen, a mai termékek minősége silány. Szólok Imre bácsinak, zárja el a főcsapot, lehet ki is tudná cserélni. Péter csak este jön haza. Addig nem lehetünk víz nélkül.

Nellit korántsem nyugtatta meg Panna higgadt hangja. Számára ez tragédia volt. Úgy gondolta, mindez azért van, mert ez egy felújított ház. Petit orránál fogva vezeti ez a nő. Az új háznak nincs párja. A régi az csak régi! Míg a nő vissza nem ért a segítséggel, addig kétségbeesetten jajgatott a mosdókagylóban lebegő piszkos pelenkák mellett.

Imre bácsi ezermester volt. Szerszámos ládával, feltűrt ingujjal érkezett. Pozitivitás, jó kedély sugárzott belőle. Nincs olyan feladat, amit nem lehetne elvégezni, csak lusta ember van. – A fiatalok ismerték ezt a mondatát. Mikor megvették a házat, gyakran segített nekik, mintha családtag lenne.

Nelli szúrós szemmel nézte a férfit, majd a menyét kihívta konyhába.

– Remélem nem valami trógert hívtál ide! Szakember legalább?

Panna most nézte meg alaposan anyósa arcát. Felső ajka felett sötét vonalka húzódott. Állán egy hosszú szőrszál kunkorodott. Érezte a gyomorsavszagú leheletét. Ha ez elmúlt napokban nem áskálódott volna ennyit, talán arcának hibái is elkerülik a figyelmét, de most a külső és belső hiba felerősítette egymást.

– Imre bácsi nem tróger! Imre bácsi nyugalmazott építészmérnök – ennyit mondott, és ott hagyta a nőt.

Este valamiért mégsem bírta szó nélkül hagyni az eseményeket, kitálalt Péternek. Nelli horkolása áthallatszott a vastag falon.

– Nem egyszerű anyád van. Biztos, hogy ő nevelt téged, mert te a szöges ellentétje vagy?

Péter hangosan felnevetett.

– Ah, szegény apám tudna mesélni. Olyan volt, mint te. Szó nélkül tűrt és tűrt. Azt hittem, hogy megváltozott, azért nem szóltál eddig. Már csak négy nap, szívem.

– Igen négy nap, aztán három, kettő, egy és… kikísérjük az állomásra.

A következő négy nap Panna bevetett egy taktikát. Anyósa arra ébredt, hogy menye a törölközőket vasalja. Az éjszakai pelenkák vitorlaként feszülnek a kötélen. Délidőben a frissen főt, aranyló húsleves kanalazása után, nem ült le nyelvet tanulni, hanem anyósával szemközt foglalt helyet, és arról faggatta, hogy Peti milyen gyerek volt. Aztán egy óra társalgást követően előkereste a mellszívót, és bevonult a szobába.

Másnap mindezt megismételte. Nelli úgy érezte, hogy valaki kifordította talpa alól a talajt. Egyszerűen felszántották a stabilitását. Menye cselekedetében nem talált semmi olyat, amibe beleköthetett volna. Még három nap…- sóhajtott. Nincs rám itt szükség. Minden rendesen zajlik. Ez a Panna jó háziasszony. Mondani sem kellett neki, úgy rendezi a dolgát, hogy abba hiba ne csússzon.

Jól kineveltem én a fiamat, tudta, milyen nőt kell választania. Jó ez a kis ház. Szépen felújították. Hiába! A fiatalokban még van kurázsi. A romhalmazból is várat csinálnak.

És itt Angyalréten harapni lehet a jó levegőt. Meg ez a csendesség. Nincs is kedvem hazamenni… –felállt, elmosolyodott, Panna szemébe nézett, majd megcsiklandozta egy huncut mondattal.

– Szép család vagytok ti hárman. Jó itt nálatok. Ez a két hét gyorsan elrepült. Vennék itt egy kis házat, hogy a közeletekben legyek. Nektek is jobb lenne, igaz, Pannikám?

 

Tiszalúc,2022-09-17