A beteg bankár
Az előző részek tartalmából: Az újjáépült Akvarista Blokk csak úgy tündököl: imázs-film, különleges fajok, lelkes utódnemzedék. Minden adott, hogy ne legyen okunk aggodalomra. De vajon tényleg olyan nagyszerű és tökéletes minden?
Fiktív jelenet (de valahol félelmetesen valószerű):
Egy komor, elhagyatott kastély. Kapuja felé néma, csuklyás alak lépdel. Megérkezve erélyesen zörget, s az ajtónálló kérdés nélkül szabad utat ad neki.
Sötét, nyirkos termeken halad át. Az egyik toronyba tart. A fáklyák fénye sejtelmesen dereng, misztikus köntösbe öltözteti a szűk csigalépcsőt. De az alakot ez nem zavarja.
Megérkezik. A szoba, ahova a lépcső vezet, kicsiny, s nem épp lakályos. Rideg és puritán. Egy köpenyes, szótlan alak áll háttal az érkezőnek. A tájat bámulja. Meg se fordul, úgy kérdi:
– Könnyű utad volt, Kórság?
– Nem panaszkodhatom, Idő – felel a csuklyás.
– És mi hírt hoztál? Tán sikerrel jártál Akvarisztán ügyében?
– De még mennyire! – mosolyodik el hidegen Kórság. – Garantáltan nem távoznak majd olyan elégedetten, mint remélték. Egyet kijátszhatnak közülünk, de kettővel nem bírnak.
– Így igaz. A tőlem kapott percekkel okosan gazdálkodtak, belátom. De meg kell tanulniuk, hogy mindent nem valósíthatnak meg. És e lecke esetében te vagy a kemény professzor, Kórság.
Baljós zene, majd visszatérünk a való életbe…
A mai történet nem pontosan követi az előzőt, ha a kronológiát szemléljük. Amiről most mesélek, egy hosszabb folyamat, ám célszerű egyben elmondani, s nem részekre szabdalni. Ez talán az árnyék hullócsillagunk sziporkázó fénye alatt, mely egy kicsit visszarántotta íves pályáját a földre.
Az újjáépítés rengeteg időt, energiát és nem utolsósorban pénzt követelt. Épp ezért a Mesterrel és a Szerelővel egyeztetve megemeltem a halpénzt, avagy az akvarista hozzájárulást havi négyszáz forintra. Szükség volt erre, hisz gyakorlatilag a nulláról kellett újrakezdenünk. Természetesen most se fizette be mindenki azonnal; volt, ki egy összegben odaadta az egész évit, más két hónapra valót, megint más egy vasat se. Mindezt vezetni kellett a könyvelésben, mely továbbra is Svájc barátom feladata volt. Csakhogy akadt egy kis probléma, s a fiktív felvezetőből talán a kedves Olvasó is sejtheti, miféle.
Szegény Svájc nagyon könnyen betegszik meg. Rendre összeszed valamiféle nyavalyát, ami hosszabb-rövidebb időre hazavágja. Azonban a végzős év a szokottnál sokkal, sokkal rosszabb volt e szempontból: olyan sokszor kellett otthon maradnia, hogy komoly lemaradásokkal kellett szembenéznie. Ugyanis nem elég, hogy betegeskedett, olyan rosszul volt, hogy se tanulni, se bármi mást csinálni nem volt ereje. Fanyar iróniával élve: Kórság alapos munkát végzett.
Azon túl, hogy borzasztóan sajnáltuk szegényt és rengeteget aggódtunk érte (különösen Titkárnő és én), egy további kellemetlen következménnyel is járt ez a szituáció: ilyen állapotban érthető módon nem tudta vezetni a könyvelést, s nem tudta kezelni a Pikkelydoboz tartalmát. Mintha egy bank bezárna, s nem férnénk hozzá a pénzükhöz: se ki, se be; vásárolni, költeni éppúgy nem tudnánk, mint a fizetésünket biztos helyen hagyni. Faramuci helyzet. Persze amikor jobban volt, s bejött, akkor átadtam neki az addig nálam, a Trezorban (most már nem titok többé: táskám előzsebét jelöli e megnevezés) elhelyezett halpénzt, s ő is nagy nehezen ejuttatta, ha kellett, de hogy a táblázatban is átírja, mennyi folyt be, mennyit költöttünk, s főleg annyi hét, akár hónap távlatából kisilabizálni, ki mennyit fizetett be, egyszerűen lehetetlen volt.
Mivel kezdett követhetetlen katyvasszá válni pénzügyi életünk, nagy nehezen úgy döntöttem, a kötelező befizetést eltörlöm, és helyette becsületkassza-rendszerre térünk át. Aki eddig ami összeget befizetett, köszöntük szépen. A továbbiakban mindenki annyit és akkor ad, amennyit és amikor gondolja (meg napirendre tűzünk s. o. s. gyűjtéseket, ha kell), de a jelképes felső határ az év elején meghatározott 4000 forint, ami a tíz tanítási hónap négyszázaiból tevődik össze. Nem nevesítek (hogy is emlékeznék már ilyesmire, mellesleg?), de voltak azért páran, akik így is adakoztak, segítettek. Nekik ezúton is köszönöm! Összegyűlt valamennyi, ami talán lehetett volna több is, de felesleges bánkódni a megvalósulatlan múlton. Lettek következményei, hogy így alakult: nem sokat tudtunk az utódokra hagyni. De örüljünk, hogy legalább arra az évre úgy-ahogy elég volt, s be tudtuk fejezni mindazt, amit elterveztünk.
Mire tanít minket ez az eset? Két dologra. Egyrészt: a világ kiszámíthatatlan, s hiába próbálnánk igába hajtani valamennyi zabolázatlan tényezőjét. Egy ember nem tarthatja kezében az idő, a kórok, az élet, a halál pórázát. Beleszakadna.
A másik pedig legalább ilyen egyszerű, s ugyanilyen fontos: abból kell kihozd a legjobbat, amid van. S mi pontosan ezt tettük az utolsó, általunk szervezett nagytakarítás alkalmával.
De ez egy későbbi történet.
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.
