Egy tipikusan ködös októberi reggel a mai. Nemrég keltem és a forró teámat kortyolgatva bámulok ki az ablakon. A levelek sárgán és bordón táncolnak a levegőben, csak némi szél nehezíti a landolásukat. A tócsák körül madárkák ugrálnak, és keresik az elhullajtott morzsákat az utca aszfaltján.
Még alszik a város, a lámpák álmosan pislákolnak a szürke és nedves pirkadatban, egyedül a házunk alatti patak munkálkodik fáradhatatlanul. Látom, hogy a patakmenti sétány egy padján, fiatal férfi üldögél. Ismerős figura, azt hiszem ő az a kedves, szakállas srác, akiről ugyan nem tudunk túl sokat, csupán annyit gyanítunk, hogy hajléktalan, és üvegek visszaváltásából szed össze pénzt. Kimondottan kedves, ha összefutunk vele, mindig érdeklődik a hogylétünkről, mi pedig kisegítjük egy-egy szendviccsel vagy kevéske pénzzel, ha úgy alakul. Örömmel elfogad mindent. Alkoholt láthatóan nem fogyaszt és jókedvűnek tűnik, ha találkozunk. Persze sosem kérdeztem rá, hogy tényleg hajléktalan-e, nem merném megtenni. Legutóbb, mikor kérdeztem tőle, hogy szüksége van-e esetleg meleg kabátra, még a tél beállta előtt, azt mondta, hogy köszöni szépen, de van neki otthon elegendő, sok helyről kap. Otthon. Rendben, tehát akkor van hol laknia, és valószínűleg nem a hajléktalan szállást hívja így.
Nagyon párás és vizes minden, és úgy látom, hogy csupán valami vékonyka kapucnis pulóvert visel, melynek csuklyáját a fejére húzta.
Gondoltam, gyorsan csinálok egy szendvicset és egy teát, remélem ott érem.
Belebújtam a gumicsizmámba, felkaptam a kardigánom és lerobogtam a lépcsőn.
Ahogy kiléptem az utcára, hűvös és füstös, jellemzően ősz illatű levegő csapta meg az orrom. Elindultam a titokzatos ismerős felé, aki nyilvánvalóan hallotta a lépteimet, hisz ahogy közeledtem a padhoz, ő hátra is fordult.
Üdvözöltem és mondtam neki, hogy láttam őt az ablakból, gondoltam szívesen elfogyasztana egy szendvicset és hozzá egy meleg teát.
Megköszönte, és láthatóan örült is neki. Kérdeztem tőle, hogy miért ücsörög itt a vizes padon, s ahogy lenéztem mellé, láttam, hogy egy kiterített újságpapíron volt némi sós keksz, és mellette pár darab sáros aprópénz.
Leszegte a fejét, és egy darabig csendben volt. Leültem mellé és kérdeztem, hogy elmondaná-e hol lakik, esetleg mondana-e magáról néhány dolgot, hisz sokszor találkozott már velem és a férjemmel, de nem tudunk róla semmit.
Rám nézett, de úgy mintha a bíróság előtt állna, és vaj lenne a fején.
Végül halkan, szinte alig érthetően mesélni kezdett az életéről. Elmondta, hogy egy árvaházban nőtt fel, a szülei alkoholisták voltak, így elvették őt tőlük. Azóta az apjáról nem hallott, az anyját felkereste, de sajnos ugyanúgy alkoholista maradt, s mellette több súlyos betegsége lett.
Ő pedig a fiatal éveiben drogozott és alkoholt is fogyasztott, így nem fejezett be egyetlen iskolát sem, és nem szívesen alkalmazzák sehol az előélete miatt. Ugyanis, mikor nem volt pénze, lopott is az élelmiszerboltokból, ezért és a többi dolgáért volt már néhány rendőrségi ügye.
Jelenleg a kevés pénzből, amit közmunkáért kap, az anyjának biztosít fedélt és épphogy ki tudja fizetni a nő gyógyszereit. Elmondása alapján elég rossz épületben élnek, a fal penészes és nincs rendes fürdőszoba sem. Nyaranta néhány telektulajdonos a kertvárosban engedte, hogy nyírja náluk a füvet, de egyéb lehetőség nem adódott.
Nagyon sajnáltam és egyben csodáltam is, hogy így gondoskodik az anyjáról, aki még a mai napig nem változott semmit az elmondása alapján.
Azt is mondta, hogy a legnehezebb talán a rengeteg ítélő tekintet, melyet folyamatosan kap. Az emberek esélyt sem adnak neki, hogy megismerjék és elhiggyék, hogy vannak olyan nehéz sorsú emberek, akik képesek a legmélyebbről is fejlődést elérni.
Kinézetét a szegényes és kopott ruházat jellemezte. Nem volt koszos a ruhája, ő sem tűnt fürdetlennek, egyszerűen látszott rajta, hogy nehéz sora van. A szeme és az arca, bár jókedélyűnek tűntek, mégis sejtszinten jelen volt bennük az erőt vesztettség és a feladás.
– Azt mondják, hogy Isten annyi terhet tesz ránk, amennyit elbírunk. Szerintem nem tesz Ő ránk semmit. Mi választunk, mi döntünk, akármilyen kemény ezt belátni. – Jelentette ki bölcsen a fiú.
– És te magadat hibáztatod a sorsodért? – Kérdeztem vissza.
Így válaszolt:
– Azt hiszem, sok rossz dolgot tettem, mégis úgy döntöttem, hogy nem ítélem el magamat ezekért. Nehéz sorom volt. Elegen ítélkeznek felettem így is. Nem hagy magamra a nagyfőnök, tudom jól. Neki adtam minden hitem, benne van minden bizalmam. Nézd, ma reggel is gondoskodott róla, hogy legyen mit ennem. Súgott neked. Különben most nem lennél itt velem a padon. – Mondta, és nézett rám megkönnyebbülten.
– Félre ne érts, ez nagyon jó, hogy ilyen pozitívan állsz a dolgokhoz, de én ezt képtelen lennék a helyedben így kezelni. Nekem megvan mindenem, meleg otthon, tiszta víz, egészséges ételek, jó gyerekkor. Nem tudom átérezni teljesen, amin keresztül mész, de azt tudom, hogy én nagyon szerencsés vagyok, és viszonylag jó döntéseket hoztam. – tettem hozzá elgondolkodva.
Furcsa volt ez a beszélgetés, mivel valaki, aki ilyen tisztán látja a helyzetét és bölcsen gondolkodik, mégis egy ilyen szerencsétlen helyzetben van.
Féltem, hogy túlzottan lesajnáló arckifejezést mutattam felé, mivel így reagált:
– Nem kell sajnálni, mert amióta közel kerültem Istenhez, tudom, hogy jó irányt vesz a sorsom. Hamarosan lesz munkám is. Tudom. Szóval köszönöm a szendvicset és a figyelmességedet!
S amint befejezte a mondatot, felállt, kacsintott és elindult a patak mentén a belváros felé.
Eltelt néhány hét, de nem láttam egyszer sem. Majd a férjem egy pénteki napon, hazaérve a munkából mondta, hogy látta a szakállas srácot a város ipartelepén fát pakolni. Van ott egy fűrésztelep.
Tényleg talált munkát.
Talán valaki meglátta benne azt, amit én. Egy embert, aki kész a változásra. Egy embert, aki mély hittel fordult a teremtője és a világ felé, s bölcsességgel megértette eddigi életének történéseit. Utólag megtudtam azt is, hogy gyakran segédkezett a közeli katolikus templomban. A sekrestyésnek cipekedett, megemelte a nehezebb tárgyakat, szortírozott vele. Többek között ő pakolta be az adományokat a templom részére, amik később szétosztásra kerültek. Ruhákat, játékokat, tartós élelmiszert. A templom pedig cserébe megvendégelte egy menüre a közeli menzán a hétköznapokon.
Az is lehet, hogy ott került közeli viszonyba a hittel. Valamiért történnek a dolgok. Jók és rosszak egyaránt. Talán mi döntünk, talán az élet is beleszól.
Én sokat tanultam a szakállas fiútól. Ne ítélkezz, lásd meg az embert mindenkiben, légy hálás azért amid van, és a sorsodért, mert nem mindenkinek adatik meg az, ami másoknak egy alap.
Talán sosem került volna közel a hithez ez a fiú, ha az élet más utat szán neki. Talán a döntéseink nem jók vagy rosszak, csak döntések, melyek visznek valamilyen irányba, és ha súgnak nekünk fentről, akkor hallgathatunk a hangra vagy az érzésre, mely irányt mutathat az életünkben.
Lassan télbe fordult az idő, s a pad magányát csak némi hó enyhítette, mely egyben azt is jelentette, hogy a szakállas fiú élete jó irányt vett.
Author: Fekete Adrienn
Fekete Adrienn vagyok és Szombathelyen élek. Egészen a húszas éveim elejéig nem gondoltam az írásra. Az irodalom órák mindig is a kedvenceim közé tartoztak, olyankor úgy éreztem, hogy egy másik univerzumban kalandozhatok, ahol nem kell ragaszkodni a realitáshoz, nincs számolás, táblázatok, és nem hatnak rám a fizika törvényei. Szeretem azt, ahogy az írók beengedik az olvasót a fejükbe, de meghagyják a lehetőségét, hogy mindenki egyéni módon értelmezhesse a leírtakat. Ettől válik bensőséges és személyes élménnyé egy könyv vagy bármely mű. Mikor előszőr írtam le egy szöveget, talán önismereti célból csak a saját szórakoztatásomra, úgy éreztem közelebb kerülök a belső világomhoz, melyet olyanná formáltam a szavak ereje által, amilyenné csak szerettem volna. Mikor leveszünk egy könyvet a polcról, gyakorlatilag jegyet váltunk egy utazásra, s az úti cél lehet a borzongások földje, Hamupipőke mesevilága, vagy egy embert próbáló kaland a dzsungel közepén. Ha terhessé váltak számomra a hétköznapok vagy úgy éreztem, hogy mélyebb szinteken nem tudom átadni a gondolataimat, az íráshoz folyamodtam segítségül. Máskor csak egyszerűen megérintette a lelkemet valami vagy valaki. Számomra ez az egész egy varázslat, melyben a pálca a toll, a papír a keret, s az ihlet a varázspor.
