Túl sok ez a furcsa dicsfény.
Anno magával hozta az elmúlás ígéretét.
Akkor még nem tudtam, micsoda megtörése lesz ez majd a gyermekkoromnak.
Bámultan sütkérezik körülöttem az idő.
Most napfény vagyok én is –
De csak egy pillanatra.
Nagyot dobban a fájdalomtól a szívem, ahogy a furcsa, torz-szabályos formákat bámulom.
Ez egy fasor.
Nappali járóhely mindenkinek.
Éjszaka színpad a hajléktalanoknak.
De az arcod szörnykerete mindben ott rejlik…
Minden fára mázolt márványban és cirkálmányban.
Egy királylepke szökik most az ég felé.
Párja nincs, gondolom lelked tükrözi.
A szempilláim egyesével lehullnak, s mint szikrák, eggyé válnak a sugáráradattal.
Elolvadok a közös emlékektől,
Napherceg, ne vakíts fényeddel.
De te sosem hallgatsz rám.
Nem ismersz mást, mint öntörvényű szabályaid.
Kész siralom, mit művelsz egész lelkemmel.
Úgyhogy csak állok, bámulok és elengedem a talajt.
Magam is fénysugárrá válok.
Author: B. Penyling Braveheart
"Mindegyik történet egy láng a szívemben, és az a szív fekete lángban ég."