Hullámvasút

 

A panasz nem helyes! – így gondolta ezt Mancika-, de hát… mindig ez az ismétlődő, de hát. Ez nem viszi előre a világot. Ám Mancikának ott volt a batyuja, tömve panasszal, azt cipelnie kellett, döcögve meg nem sokat haladt előre. Ezért olykor mások elé hajította.  Volt, aki elment mellette, mások lehajoltak, finnyásan turkáltak a kacatok között, ezt – azt zsebre vágtak belőle, ekkor megkönnyebbült.  Ám voltak olyanok is, akik még tettek hozzá, először jól lenyomkodták, hadd férjen több bele, aztán meg cipelhette mások szemetét is.

Nem volt segítség. A terhek csak gyűltek a batyuban.

Egyszer változott valami; a gyárban új részlegre helyezték. Megszokta már a helyét, ismerte a műszak és csoportvezetőket, a kollégákat, de ami a leginkább fontos volt gyári életében, az Karesz, a gépbeállító.

Huncutszemű, bajszos, élénk ember volt. Végtagjai, mint a rugók, folyton mozgásra készen álltak. Ha intett, István a csoportvezető, már ott is termett. Nem tudta elvenni a kedvét, sem a duzzadt szemű éjszakás műszak, de még a szájszagú, zötyögő, hajnali busz sem.

Karesz vidám volt télen, nyáron, műszakelején és műszakvégén is. Ő fog hiányozni Mancikának.

– Milyen bájos fürtöcskéi vannak ma reggel. Maga mindig csinos. Ilyen asszonyka kéne nekem! – mikor összefutottak a szódagépnél, így szórta elé a bókokat. A nő homokszínű szeme felvillant, mint az Esthajnalcsillag. Kellettek ezek a morzsák, energiára kapott tőlük. Egészen hajnal háromig ringatta a dicséret, aztán háromtól ötig Kareszre sem gondolt, a tarkójába fészkelő fáradtság elnyomta. Ekkor csak a forró vízzel teli kádat kívánta meg a puha ágyát.

Az első nap képzete az új részlegen, kegyetlenül nyomorgatta a mellkasát. Úgy gondolt az idegen közegre, mintha messzire deportálnák. Kareszt is csak akkor láthatja, ha a távolabbi dohányzóba megy, s még az sem biztos, hogy összefut vele.

Hogy levezesse feszültségét, aznap korán kelt. Kis tipp-topp asszonyka volt. Szépnek nem mondható, de ide egy vonalka, oda egy kis korrektor, hajgöndörítés, és elégedett lett a tükörképével.

Karesz, Karesz, ha ma összefutunk, úgy bókolsz, mint eddig soha!

A buszon elbóbiskolt, éppen úgy húszpercnyire, érezték az izmai, mikor kell mozdulni. Hideg volt, a derekába csípett a januári fagy. A bódult emberáradatra a gyár neon logója kis, zöld foltokat hullatott, mintha falevelet cipelő hangyák lennének.

Az öltözőben kacagás és parfümillat tolakodott. Csipkelődni, kacagni kellett, ez volt a doppingszer, meg az aludobozban lötyögő cefreszagú energiaital.

Egyforma kék köpeny. A merészebbek hazavitték, mellrésznél beszűkítették, az alját megrövidítették, mások megelégedtek a két mérettel nagyobbal is. Nem kell itt divatozni! – ferde szemmel pásztázták a formás testeket.

Mancika begombolta vasalt köpenyét, sietett a dohányzóba. A sűrű füstben parázslottak a szemek, izzott a cigaretta, a műszakfelvétel rituáléja kérészéletű, de kihagyhatatlan volt.

Kareszt nem találta. Forgatta a fejét, mintha a Messiást várná. Nyelvére keserű íz ragadt.

Ahogy félt az új csarnoktól, olyan könnyen ment minden. Vidám kis csapatba vezényelték.

A kezek gyorsan jártak, a sorfeltöltő fiúnak fürgének kellett lennie, olyan szaporán dolgoztak az asszonyok.

– Egyedül nevelem a két fiamat, a férjem meghalt. A sok hitelt rám hagyta, fizethetem egy keresetből. A szerencsejáték, az kellett neki! Arra vette fel a rengeteg pénzt. Az ital elvitte, én meg itt maradtam a bajban. Mondanám, hogy nyomorult, de ő csak élt a maga örömére, engem tett nyomorulttá! Ha elborult az agya nem volt menekvés, kicsavarta a karom is, a gyerekek mindent láttak! – meg kellett köszörülni a torkát, hogy tovább tudja folytatni. –   Most meg havi öt napot túlórázom, pedig már nem vagyok fiatal, de jobban pattogok, mint egy húszéves! – közben egyik kezével kicsípett egy alkatrészt a tároló dobozból, a másikkal belenyomta a termékbe. Kihúzta magát az álláskönnyítőn. Már nem fázott, az indulat hevítette. Mellei, mint a homokbuckák puhán domborultak.

Piroska ült mellette. Középkorú, csendes nő volt. Tetszett neki Mancika bizalma, közvetlensége felvágta a nyelvét.

– Van mindenkinek keresztje angyalom!  Az Isten annak ad nehezebbet, akinek erősebb a válla – hogy állítását igazolja, végigmérte a görgősor előtt dolgozó nőket. Mancika nem nézett fel, éjfél előtt kell megnyomni a darabszámot, míg el nem lustulnak az izmok.

– Egy kis hó végi jutalom mindig jó! András egyetemre készül, mérnökember lesz! Nem az apjára ütött, benne van akarat! Legalább ennyi örömöm legyen. Előteremtem a pénzt, ha kell, kikaparom a föld alól is, hogy meglegyen mindenük! – vitorlázott szavaiban a büszkeség.

Jobb is itt, mint amott volt. Ezek legalább meghallgatnak. Kell a változás! – gondolta.

Mikor megszomjazott, akkor sajgott benne Karesz hiánya. A gyártósorok zúgó dzsungelében csak idegen arcokat látott. Az összeroppantott műanyag poharat, galacsinként dobta a többi közé.

 

A tavasz nyálkásan, közönyösen érkezett. Reggelente köhécselve indult a busz, de Mancika már érezte a természet felgyorsult szívdobbanását.  Mint egy illatos gyöngyvirág úgy bólogatott a hajnali buszra fellépve.

Szerette a kora márciusi reggeleket. A szántóföldek felől áramló nyersszagú fuvallat kisöpörte a fáradtságát. Ahogy hosszabbodtak a nappalok, úgy rövidültek panaszai.  Húsvétra kifestek. Megszárad az ilyenkor is, nem kell azzal nyárig várni. Gézának jó volt így, mit számított, a játéktermek villogása elvakította. Unalmas ez a fehér. Ha a színes drágább is, de akkor is az kell! Citromsárga lesz, legyen mosolya a falaknak, elég volt a szomorúságból!

Piroska néha cukrászdába hívta. Ilyenkor lelkiismeret furdalástól feszengve villázta a rigójancsit.

–  Nem szoktam én ilyen flancos helyre járni. Megsütöm én azt, amit a gyerekek kívánnak! – szabadkozott.

            – Tudom én azt angyalom, de néha ki kell szabadulni a hétköznapokból. Robotolsz eleget!  Nem lesz jó vége, ha magadra sosem gondolsz! Nem csak a tested kell ápolni, hanem a lelked is!

A szelíd szavak kikerülték Mancika füleit. A gyerekeire gondolt, a citromsárga falakra, a konyhakertre.

– Holnap megveszem a festéket. Kihagyok egy túlórát, a három nap alatt végzek a munkával! – lenyalta a krémet a villáról, szemében buzgóság lobogott.

Másnap korán kelt. Elkészítette a fiúk uzsonnáját, ha nem dolgozott anélkül nem engedte el őket. Felkapott egy melegítőt, felpumpálta a kerékpárgumikat, aztán visszaszaladt a házba. Piroska akkor csengetett. Bosszankodva nézett ki az ablakon. Nem gondolja, hogy most fogok vele trécselni, mikor ki sem látszom a munkából! – bosszankodott. Az autót csak akkor látta meg, amikor kinyitotta a kaput.

            – Angyalom ugye nem haragszol, hogy ilyen korán megjelentem? – szóhoz sem hagyta jutni az útra kész nőt. – Megkértem a szomszédomat – itt lehalkította a hangját, közelhajolt Mancikához–özvegy, jóravaló ember – súgta – hogy segítsen neked elhozni a festékeket, mégsem asszonynak való a cipekedés. A bútorokat is könnyebb lesz középre húzni. Van benne erő, olyan, mint a bivaly!

Több sem kell nekem, mint egy bivaly! – rémülten lépett hátrébb, de nem volt ideje a kapu védőbástyája mögé húzódnia, Piroska megragadta a karját, s az autóba tuszkolta.

Való igaz, volt erő Miklósban. A nő szinte alig érintette a bútorokat, a férfi könnyedén elmozdította őket a helyükről. Némileg csillapodott a haragja, de a bivaly szó, mint a lámpa fényében részegült bogár, idegesítően zizegett a gondolataiban.

A férfi, mintha a fejébe látott volna. Csendesen, szemlesütve pergette a szavakat.

– Szorgos volt az én feleségem is, de ilyen nagy munkába nem kezdett volna egymaga. Nem is vártam el tőle! Piroska azt mondta, hogy maga özvegy. Na, persze így nem csodálom, de akkor sem magának való feladat. Engedje, hogy segítsek. Javítani alig kell, ketten gyorsan legurítjuk! – látta, hogy a nő arca elvörösödik, igyekezett kipofozni a félreérthető felajánlást – Ha nem bántom meg ezzel… Nem akarok semmi rosszat! Én még régi vágású vagyok, van bennem jóindulat – éppen csak annyira csengtek a szavak, hogy azok hallhatóak legyenek. Mancika nem szólt, kiment a konyhába, feltette a kotyogóst a tűzhelyre, mire a kávé lefőtt a döntés is kiforrta magát.

– Nem bánom segítsen, de nem kívánom ingyen! Igaza van, ketten hamarabb végzünk.

Sokat nem beszéltek, Mancikának nem volt kedve panaszkodni, azt sem akarta, hogy Miklós azt gondolja, hogy ő egy tehetetlen nő. Dél körül megmelegítette a toroskáposztát, leültek az asztalhoz, és sok év özvegység után rácsodálkozott milyen étvágya van egy férfinak.

A falak, friss festék illatot leheltek, a bútorok a harmadik pihenőnapjára a helyükre kerültek. Élettel teli, vidám lett a lakás, mégsem tudott örülni. Haragudott Piroskára; honnan is tudhatná egy férjes asszony, hogy milyen az, mikor egy nő saját erejének parazsából szít lángot! Azok a lángok csak az enyémek voltak, az én két dolgos kezem csiholta, és most, hogy lenne örömöm?

Haraggal gondolt Miklósra is, de saját magára orrolt leginkább; nemet kellett volna mondania. Független erős asszony vagyok, mégis, mint egy csitrit megvezettek! Nem a munkadíjat sajnálta, hanem azt, hogy kiharaptak egy részt, húsos, szilárd akaratából. A legérzékenyebb pontjához értek, oda, ahol a tüskék, szúrások gennyező fájdalmai hegesedtek.

Kedvetlenül vonszolta csalódottságát a nappalos műszakba. Kerülte Piroska pillantását, csonka, kisebesedett lélekkel, ahhoz sem volt kedve, hogy kimondja, mi bántja.

Piroska nyugodt volt. Megszerette a terhektől megkérgesedett asszonyt. A tíz perces szünetben megkereste a dohányzóban.

– Ha tudom, hogy sért a jóindulatom, akkor engedem, hogy egyedül végezd a dolgod. A jó szándék vezérelt! – leült mellé. A bodrozó füstben fáradtnak látta Mancika arcát. Kezét a nő térdére helyezte, mintha így nyomatékosabbá tehetné álláspontját.

A dohányzó leghátsó padján ültek, az élénk csevegést megszűrte valami képzeletbeli választóvonal. Jelentéktelen, mégis fontos megbeszélés volt ez, s ezt tudták mindketten.

– Tudom, hogy mit gondolsz, hogy nem lett volna szabad beleavatkoznom, de mégis bele kellett angyalom! Gürcölsz éjjel-nappal, azt halottam, hogy varrást is vállalsz, ott van a kerted is. Eddig senki nem figyelt rád? – puskalövésként dördült a kérdés. Piroska így akarta kérdezni, ilyen spontán, de célzottan, mint a jó orvos a páciensét. Sikerült! Mancikának elegendő volt ez az öt szavas dózis, szétfolyt, áramlott benne, s mint valami oldószer kimosta a lerakódásokat.

Az eső eleredt. A csarnok teteje kopogni kezdett, mint a morzejelek, kipp-kopp, kisebb nagyobb szünetekkel kopogtak a nő fejében is a gondolatok.

Összecsomósodott, darabos hangon szólalt meg.

– Hogy figyelt – e rám valaki? – tekintetében egy élet keserű számvetése pislákolt. – Senki! Talán, Karesz a gépbeállító egy-egy bókra, semmi többre, azt is úgy dobta elém, mint girhes ebnek a lerágott csontot. Ki figyelt volna rám? Én egyedül a tükör előtt, ha felfestettem aznapi maszkomat, remélve, hogy nem üt át a fáradtág és a reménytelenség.

A többiek visszamentek az épületbe, ők maradtak még. Majd kimagyarázzák Katának a csoportvezetőnek; egy kis rosszullét. Hisz ők is emberek!

 

Barátságuk megmaradt. Piroska és férje néha meghívták a nőt és a fiait vasárnapi ebédre. A gyerekek nem voltak elutasítóak, az étel elfogyasztása után örömmel fogadták a férfitársaságot. Kimentek a garázsba, Piroska férje Kelemen megmutatta a fiúknak a motorját.

– Öreg Simson ez, S51-es, de pöccre indul! Strapabíró jószág, ötven köbcentis, sportkipufogóval, keveset eszik! – dagadt a büszkeségtől. A fiúk köröztek az utcában vele, a két nő meg összeszedte a mosatlant.

– Mondanék valamit, de nem szeretném, hogy megint haragudj rám! Kellene ezeknek a gyerekeknek egy nevelőapa. Megadsz te nekik mindent, nehogy félre értsd, de férfi a férfival máshogy beszél – Mancika úgy nézett rá, mintha Piroska éppen hurkot csomózna a nyakára. A riadalomtól kidülledtek a szemei, a nehéz étel zsírja marta a torkát. – Nem kell a legrosszabbra gondolnod! Miklóst te is ismered, benne igazi társra lelnél! Meg nemcsak a fiaid miatt; az ember, társas lény, figyelemre, ölelésre vágyik. Fiatal vagy ahhoz, hogy ennyire bezárkózz.

Mancika szeretett volna valami okos érvet mondani, de meghallotta a gyerekek hangját. Felnőttesen, erősebb hangszínnel beszélgettek Kelemennel, és ő becsapottnak érezte magát. András és Zalán is hazudott nekem! Nem anya kell ezeknek, hanem egy falkavezér – úgy érezte, hogy mindannyian összeszövetkeztek ellene, s kicsúszik talpa alól a talaj.

Piroska megsimogatta a kezét. Érezte a nő gondolatait, de átvenni a rossz érzéseket nem tudta.

Azon az éjjelen keveset aludt. Megülte a gyomrát az ebéd utáni jó tanács. Forgolódott az ágyban. El sem tudta képzelni, hogy milyen lehetne újra, egy férfi mellett feküdni. Abban igaza volt Piroskának, hogy még fiatal, negyven év még nem sok. Sőt, ahhoz, hogy senki ne érintse a testét, ahhoz szemtelenül fiatal. Mégis ott volt a másik gondolat is, és attól viszolygott. Nem akarok én senki cselédje lenni, még egy embert kosztolni, mosni rá, takarítani utána. Ki tudja, milyen szokásai vannak, lehet, hogy még rosszabb lenne, mint Gézával volt. Attól, hogy férfi létére nem hagyja el magát, még lehet valami foltja, és az csak akkor derül ki, ha együtt élünk.

Kimerülten, meggyűrve ébredt. Felöltözött és felült a munkásbuszra.

 

Hónapok múlva Piroska el is feledte a tanácsát. Mindenki a saját sorsának kovácsa – gondolta. Meglepte, amikor az asszony elkérte Miklós telefonszámát.

– Csak egy kis javítanivaló. A mosógépem nagyon zörög, mintha csapágyas lenne. Használható, de nem árt, ránézni.

Így kezdődött. A férfi azután gyakran megjelent az asszonynál, ha ideje engedte hazahozta a gyárból, ne kelljen fáradtan a buszra várakoznia.

Szeptember elején költöztek össze. Addig nem engedte, hogy a férfi megérintse. Miklós valóban régi vágású volt, nem haragudott ezért, sőt tisztelte érte. Az első éjszaka gyengéden simogatta a nő combját, dédelgette, becézte, de ő mégsem tudott felengedni.

A férfi hamar megszokta az új környezetet. Állandó délelőttös műszakban dolgozott, a háztartást ügyesen ellátta, bevásárolt, a fiúkat iskola után frissen főtt étel várta, de megtalálta a férfimunkát is, a lógó szekrényajtókat, a sérült vasalóvezetéket, eltávolította a bojlerből a vízkövet.

Mancika megkedvelte a férfit, de ettől többet nem érzett. Nem Miklóssal volt baj, ezt tudta, hiszen jóképű, ápolt férfi volt. Ha húsz éve találkoznak, őt választja, és nem Gézát, de a benne megcsontosodott akarat, hogy férfi nélkül is lehet élni, hogy minden terhet eddig neki kellett cipelnie, masszívvá, de fémesen hideggé hűtötték az érzéseit.

A napok teltek. A két gyermek nem szólt az anyja dolgába, hamar megbarátkoztak az új helyzettel, érdeklődve lesték a férfi mozdulatait, kezébe adták a csavarhúzót, a villáskulcsot, és kimondani nem tudták, de érezték, hogy valahogy kezd egyenesbe jönni az életük.

Mancikában fogyni kezdett az energia. Elvesztette a lendületet, olyan lett, mint egy gyermek, aki csak ül a hintában és várja, hogy a háta mögötti személy lökdösse. Azt is tudta, hogy nem ellustult, hiszen dolgozott eleget, de a munka megoszlott, mint ahogy a hétköznapok nyűgje is. Eddig csak forgott egy óriáskerékben, hullámvasutak emelkedőin és kanyarulatain kellett kitartania, de volt valami, ami csak az övé volt. Ekkor jutott eszébe a batyuja. Mennyi sok szép kincs volt abban, és mind az enyém volt. Fájdalmak, türelmek, csalódások, banki hitelek, tarkóba fészkelő fáradt éjszakásműszakok, férfimunkák és önálló megoldások. Ezek hová lettek?

Mint egy fogvatartott idővel megszokta a szenvedést, szabadulás után meg úgy kereste fogva tartóját, mint egy amputált a hiányzó végtagot.

Egy délután a fiúk nem voltak otthon. Leült a férfi mellé. Zavartan kezdett bele.

– Miklós én azt érzem, hogy nem megy ez így kettőnk között. Jó ember vagy, odafigyelsz ránk, de mégsem megy!

Miklós tovább katonázta a szalonnát, a deszkán a húsos csíkok, mint a sakktábla bábúi sorakoztak. Nem szólt. Nehéz napja volt neki is, sőt nehéz hete volt, de nem akarta terhelni az asszonyt.

Megpucolta a lilahagymát, felkarikázta, azután felállt, bement a kamrába és kihozott egy üveg bort. Az asszony még soha nem látta inni. Mint a vér olyan vörösen csorgott a pohárba az ital.

Mancika nem tudta, hogy férfi egyáltalán halotta – e, amit az előbb mondott. Odament az ablakhoz, a fiúkat még nem látta az utcán, így újból nekifutott.

– Miklós, én így megfulladok – torkában rossz érzés kaparászott –, annyira jó vagy hozzánk! Mégis kifacsar ez a nyugalom – lihegve mondta, mintha egy súlyos hordót gurítana.

A férfi érezte, hogy valami elfutja az agyát, valami forró, sűrű és talán állati. Összeroppantotta a borospoharat, szilánkos kézzel mért csapást a nő arcára.

Több szó nem esett köztük. A férfi kiment megigazította kapu zsanérját, a gyerekek megjöttek, érdes, erős szólamuk az ablak üvegéhez csapódott. Mancika hallgatta őket. Milyen férfias hangjuk van, mióta Miklós ideköltözött.

 

Elmosolyodott, megigazította sminkjét. Boldog volt, ismét érezte, hogy él.

 

Tiszalúc, 2022.10.17.