Szilvafoltok

 

 

 

115 napja, hogy megtettem. Hogy honnan tudom, ilyen pontosan? Itt van időm gondolkodni.

Az épület, ahol vagyok, olyan, mint a többi, és mégis más. Hullaházak mellett van az embernek ehhez hasonló hideglelése. Én ezt nem érzem.

A viszolygás egészséges embereknél alakul ki, de azt mondják, hogy én nem vagyok beszámítható. Legyen! Beismerem! Bár azt gondolom, hogy csak egy kis elmezavarom volt. Ha egyszer volt, akkor az azt jelenti, most is van? Ha egyszer himlős voltam, akkor később is lehetek? Vagy arra gyanakodnak, hogy nincs önkontrollom, és ez többször is előfordulhat? Időzített bomba lennék?

Pillanatnyi elmezavarom volt, de az csak egy húsz másodpercig tartott.

Összefüggően beszélek. A nevem Fügedi Csaba. Szép név, de a médiában hírolvasáskor csak egy monogramot mondtak; F.Cs. A teljes nevem közzététele sértette volna a személyiségi jogomat? Ki a francot érdekelt ez!?

Születési dátumom; 1983. 08. 23.

Anyám neve; Gombos Etelka

Iskolai végzettségem; érettségi

Foglalkozásom mozdonyvezető volt.

Családi állapotom; elvált

Mindent tudok magamról. Teljesen normális vagyok. Ma is átmennék az érettségin, megszerelnék egy autót, elcsábítanék egy ápolónőt, vázlatot írnék egy regényből, tudom, melyik évben járunk, ki a miniszterelnök, hogy mi volt az oviban a jelem, hogy hívták az óvónőm.

Igen, itt álljunk meg!

Márta néninek hívták. Emlékszem, egyszer nem jött értem anyám. Falun laktunk, Márti néni vitt haza. Valahogy máshogy fogta a kezem, mint anyám, ő inkább csak húzott maga után, mint valami kötelet, aminek a végén csomó van. Csomó, csimbók, köldökzsinór, embrió, gyermek… Ki tudja, mit érzett?

Márti néni beszélt hozzám az úton. Nem is a lábaim vittek, a hangja repített.

Nem volt csengőnk, ezért bekísért. Az előszobaajtó sarkig nyitva állt. Láttuk, ahogy apám hajánál fogva magához húzza anyámat, lenyomja a fejét, letérdelteti, láttuk, ahogy lihegve lehúzza a nadrágját.

Akkor Márti néni befogta a szemem, és kifordultunk a házból. Semmit sem értettem. Gyerek voltam.

Nem aludtam otthon, Márti néni átvitt a nagyanyámhoz, és ők még sokáig suttogtak a kapuban. A mamám sírhatott, mert a szemei olyanná váltak, mint az esőverte kavicsok.

Később tudtam meg, hogy mik azok a foltok anyámon. Szilvanagyságú ovális, sötét, szomorú lenyomatok.

Azt hiszem, ezt hangosan mondhattam, mert az ápolónő rám nézett. Az ápolónőt Annának hívják, és víztiszta szeme van. Ha belenézek, egy másik dimenzióba lépek.

Na, ez a nem normális; ilyen helyen egy angyalnak dolgozni! ANGYAL csupa nagybetűvel írva. Mennyien áztatjuk meg mocskos lelkünket Annácska víztiszta tekintetében? Mert itt mind bűnösök vagyunk az tény. Én is…

„Szilvafoltok”– szisszentem. Az Angyalka rám néz, szemében csobban a rémület, mintha vadlúd zuhanna a patakba. Sajnálom őt. Szép, fiatal, és be van zárva velünk. Ez a munkája, de inkább lenne masszőr vagy titkárnő, konyhalány, tolmács. Igen, jelnyelvi tolmács.

Nem kérdez semmit, teszi a dolgát, de mivel csak én ülök a folyosón, ezért számára ez rémisztő. Megjegyezte a szót, és ki tudja, mi jár a fejében. Még két ápoló van bent, Sára, ő idősebb nagydarab nő és Frigyes, aki erős, határozott férfi. Az orvosi szobában Dr. Kerecsendi Richárd ül, gondolom, olvas. Fiatal, életunt pasi.

Egyformán telnek a napok. Elbújok a gondolataim mögé, hogy ne lássam ezt a sok őrült embert, akiknek a tekintetében fátyolosan rebben a tudat egy-egy másodpercre. Nem szólunk egymáshoz, s ha mégis, akkor is csak foszlányokban, mintha az előző életünkben a szókincsünk szövetét is átszúrtuk volna.

Hajnalonként Istenhez szólok. Ilyenkor még emberi minden. Mintha nem is itt lennék, hanem egy szállodai szobában. Hallom, hogy a fürdőben csöpög a víz, odakint fütyülnek a rigók, és én addig ismétlem a „Miatyánkot” míg azt nem érzem, hogy ez az ember az ágyban nem F. CS., a gyilkos, hanem Isten gyermeke.

Életemben egyszer voltam templomban. Zúgtak a harangok, nagyanyámért szóltak. Anyám nyeldekelte a könnyét, odakint ömlött az eső. Egy vékony pulóver volt rajtam, anyám akkor úgy szorította a kezem, hogy az ujjaim elszürkültek, mintha nem is hozzám tartoznának, hanem egy kiszáradt fa kormos törzséhez.

Olyan ritkán sírt anyám, mint amilyen ritkán mosolygott. Egyik sem állt jól neki, legalábbis én csak azzal az arcával tudtam azonosulni, amire ráolvadt a beletörődés.

Apám nem jött el az istentiszteletre, haragudott a ceremóniáért, de minket elengedett, kárpótolta a bosszúságát az, hogy többé nem látja mamát. A temetésre sem jött el, de aznap csak szóval bántotta anyámat. Nyolc éves voltam, már kezdtem felfogni az életet. Mikor hazaértünk, a konyhában ült, józan lehetett. Finnyásan végigmérte anyámat, elhúzta a száját. – Elég volt a siránkozásból, azzal nem lehet jól lakni! – ököllel csapott az asztalra. Akkor úgy nézhettem rá, mint ezelőtt 115 nappal.

Amikor behozzák a gyógyszereim, már nem tudok ilyen tisztán gondolkodni, vagy nem fáj ennyire. Néhány órám van, hogy elvégezzem magamban ezt a számvetést, ami nem jó semmire, hiszen, ha Isten létezik és figyelt, tudja, hogyan történt. Magamnak tartozom ezzel!

A hajnali fényben kirajzolódnak az ágyak. Heten vagyunk a szobában, heten, mint a gonoszok.

Mellettem Lajos fekszik. Egyenletesen lélegzik, aztán mellkasának emelkedése megszűnik, olyan, mint egy halott. Nem mozdulok, nézem megnyúlt orrát, és akkor gurgulázón felnevet, mintha gyöngyök pattannának a padlóra. – Nem tudom miért! – szuszogja. – Megszánom, szeretném felrázni, egészen addig rángatni, míg zokogni nem kezd, és vele együtt darálni a „Miatyánkot”.

Több mint száz nap egy ilyen helyen másnak örökkévalóság, de én, ha tükörbe nézek, anyám beletörődését látom.  Érzem, hogy a közöny beszivárog a bőrömbe, eléri az erek rugalmas falát, kéklőn áramlik, megsűrűsödik, megfeketedik és elzárja az artériákat, hogy véget vessen a józan tudatnak.

„A bűnösnek jár a büntetés!” – erre gondolok. Vajon hányan tudják közülünk, hogy ez büntetés?

Úgy élünk itt, mint a skatulyába zárt bogarak. Csak éjjeli álmunkat engedik szabadon, de akkor futnak útvesztőkön, ösvényeken át, leküzdve teret és időt, ki – ki hová, de mind elbújunk elmúlt életünk még tiszta, megkövült menedéke mögé.

„Én nem ezt akartam.” Hányszor, de hányszor kongott már ez a négy szó a bíróság vastag falai között, s közben mindannyian tudjuk, hogy abban a pillanatban, mind azt akartuk! Abban a pillanatban beszűkült a tudat, minden semlegessé vált, minden sejtünkkel, izmunkkal csak arra koncentráltunk, hogy tűpontosan beletaláljunk, és vége legyen. Ezt akartuk, Istent játszani! Istent, aki ítélhet és végezhet, de mi csak végezhetünk, ítélni Isten fog!

Ordítani szeretnék, talán éjjel ordítok is, azért jönnek be. Frigyes lefogja a testem, Sára feltöri az ampullát, felszívja az anyagot, tűpontosan beletalál, és zuhanok a mélybe. Ha tudnák, nem azért ordítok, mert ölni akarok, azért teszem, mert fáj. Nem tudom, hogy mi fáj, de nem maradhat bent. Csak a hangom van, nincs más eszközöm. „Én nem ezt akartam!”– úgy zuhanok az utolsó gondolatok sötétjébe, mint egy liftaknába – „De igen ezt akartam, mert akkor nem tettem volna meg. Ezt akartam! És most? Most mit akarok? Az már mindegy, a jövőm, apám sírkamrájában oszlik.”

Ketyeg az óra. Az ember azt gondolná, hogy itt megállt az idő. Nem állt meg, csak nem folyamatos, itt szakaszosan vagy van, vagy nincs. Amikor van az a rosszabb! „Tik-tak” „Tik-tak”. Nem akarom hallani ezt a hangot, mert eszembe jut, hogy a világnak rendje van, és ez disszonáns lenne, azon a helyen ahol vagyok. Itt nincs rend, itt csak kelkáposzta főzeléktől taknyos orrszőrzetek, ropogó ampullák, elvetemedett ablakok, huzatos elmék, és műanyag széken motyogó gyógykezelésre szorulók vannak.

Kár volt anyámnak húznia a kötelet, a csomót, csimbókot, köldökzsinórt, embriót, gyermeket… Ki tudja, mit érzek?

Tegnapelőtt a lányommal álmodtam. Egy erdőben bújócskáztunk. A kis piros kabátjában volt, amiben olyan légies, mint egy balerina. „Itt vagyok” – a fatörzsek együtt kiabáltak vele. Aztán elhalt a hang, sötét lett. Kerestem és nem találtam. A hideg kígyóként tekeredett a lábamra. Lépteimet köd harapta, nyálkás avar ragadt a talpamra, egyre fémesebben csengett a hangom, és akkor megláttam egy sziklát, apám állt előtte, húzta a lányom haját, lenyomta a fejét, és letolta a nadrágját. Rohantam, ordítottam, apám lihegésétől lüktetett a koponyám. Nem értem oda, a felpuhult talaj szivacsosan nyelte el a lépteimet. „Natasa”… „Istenem!” – üvöltöttem.

Kinyílt a szemem, a mennyezetről lógó százas égőtől robbanó pupillákkal kaptam el Annácska kezét. Az ampulla szétroppant, az ujjai között szivárgó vér látványától víztiszta szemében csobbant a rémület.

Kerecsendi doktor másnap az ápolók kíséretében bejött hozzám. Feküdtem, igyekeztem semmire sem gondolni. Megálltak az ágyamnál, mint haldoklónál a virrasztók.

–  Csaba! Mit álmodott az éjjel? El tudja mondani? – lehunytam a szemem, nem akartam látni a megvető szánakozást. Csak az ajkam mozdult, szűk résen keresztül préseltem ki a választ.

–  A valóságot, csak a helyszín volt más.

Nem kívántam többet hozzáfűzni. Mire kíváncsiak? Hogy miért fogadtam be apámat, aki halálba kergette anyámat, akinek borgőzös leheletétől émelyegtem, akit mégis sikerült elvinnem egy elvonókúrára, aztán befogadtam, mindezek után megtűrtem a házamban, és ő bemocskolta a lányomat?

Nincs mentség! A bűnös én vagyok!

– Az ápolónő keze mitől sérült meg? – hajlítás nélküli vonal volt a kérdés. Kinyitottam a szemem. Annácska tekintete találkozott az enyémmel. „Mond el az igazat” – üzente.  Hófehér kötésű kezét alig láthatóan megemelte.

– Zavart voltam, újra átéltem mindent. Felriadtam, nem tudtam, mit teszek! – a valóságot mondtam, nem volt értelme szépíteni. – Nem bántani akartam, az álom elsodort, meg akartam kapaszkodni valamiben.

Kerecsendi nem kérdezett többet, az ajtó felé indult, és én szerettem volna ököllel beleütni a falba.

 

Natasa mindent látott. Látta, ahogy megtorpanok az ajtóban, hogy elhajítom a táskám, hogy nekimegyek apámnak. Védekezik, karmolja az arcomat, és akkor kezem a konyhapultra téved. Natasa sikolt, de a kés már a kezemben van, markolatát olyan szorosan fogom, hogy elzsibbadnak az ujjaim. Apám nadrágja még letolva, érzem a löttyedt bőrét, visszanyelem a hányinger sűrű nyálát, felvillan előttem anyám véraláfutásos arca, az ütlegelések lenyomatai.

Natasa vonyítja; „Apa ne tedd!”, „Kérlek apa, ne csináld!”, könnyei az orráról a padlóra cseppennek, és akkor felemelem a karom, egyetlen lendület, és a kés pengéje beleütközik a csontba, és a következő pillanatban megszűnik a recsegés, ami a dinnye lékeléséhez hasonló hangon nyekken. Apám szemére rádermed az utolsó rémület, és a kés pengéje eléri a lágy szöveteket.

Újabb injekció… sötétség… menedék…

 

Halottak napja van, én nem siratom a holtakat. Az ablakhoz megyek, a lámpák sárga máza lefolyik a lecsupaszodott fákról. Natasára gondolok. A kirendelt ügyvédem azt mondta, hogy intézetbe került. Hová is került volna szegény?

Anna bejön a szobába. Már nem becézem. Kezd kihűlni bennem minden emberi érzés, egész lényemmel a lányom után sóvárgok, és beleszakad a szívem, hogy mit kellet átélnie, és vajon most mit él át?

Az üvegben visszatükröződik Anna halvány mosolya. „El kell csábítanod!” – utasít egy hang. „Ne habozz, csábítsd el!” – a hang vastag, és kivédhetetlenül visszhangzik a fülemben.

„Miért tenném? Ő egy ANGYAL csupa nagybetűvel.”

Csend… és akkor meglátom Anna kezében a gyógyszeres helyiség kulcsát. Nincs több kérdésem a hanghoz, ő is elnémult. Már kirajzolódik a kép, ahogy egy éjjel elfordítom a zárban a kulcsot, feltöröm az ampullákat, tűpontosan beletalálok a vénámba, és VÉGE…

 

Tiszalúc, 2022-10-24