Gekkókálvária
Az előző részek tartalmából: „Be van fejezve a nagy mű”, megadtam a Blokknak mindent, amit adhattam. Egy utolsó, kalandos nagytakarítást megszerveztem, mialatt a leendő vezetőket beavattam hivatásuk rejtelmeibe Svájc, a Szerelő és a Mester segítségével. Sok akváriumot készültünk utódainkra hagyni, s bennük különleges élőlényeket, például törperazbórákat, kékfarkú fogaspontyokat, szépséges garnélákat. A terrárium is újjászületett, s a többéves hagyományt megtörve nem anoliszok, hanem gyászosgekkók költöztek bele. Ez az ő történetük.
Sokat töprengtem a Mesterrel és a Szerelővel, mire letettük végső voksunkat a gyászosgekkók mellett. Több szempontot kellett figyelembe vennünk: az adott állat mérete, igényei, ára, kényessége, mutatóssága. A gekkók a legtöbbnek megfeleltek. Picik, tíz-tizenöt centinél nagyobbra nem nőnek, így a terrárium biztos megfelelő méretű lesz nekik. A magas páratartalmon kívül nincsenek különösebb igényeik, a szobahőmérséklet köszönik, nekik tökéletes, táplálékuk a napos tücsök, s ezt se nagy ördöngösség beszerezni. Kifejezetten olcsók, legalábbis abban a tenyésztői webáruházban, ahonnan megrendeltük őket. Ugyan nem kifejezetten színpompásak (nevüket szürkésbarna, fekete bőrükről kapták), de időnként hatalmasokat ugranak, illetve megkapó látvány az is, ahogy a növények leveléről lefetyelik a vizet. Összességében aranyos, kedves kis élőlények.
Hármat rendeltünk belőlük. Felmerült (leginkább bennem) a névadás kérdése. Azon állatainknak szoktunk (vagy inkább szoktam) nevet adni, amelyikeket könnyű megkülönböztetni egymástól, viszonylag kevesen vannak és sokáig élnek (tehát mind a garnélák, mind a szinte teljesen egyforma csapathalak anonim életet éltek). Például Olga és Ottokár, a teknősök, Beryll és Alex, az axik, Delta és Théta, az öregharcos gurámik, Houdini-Lóci, a víziagáma… Voltak páran. S én úgy gondoltam, gekkóink is nevet érdemelnek. Nem akartam azonban kisajátítani ezt az izgalmas feladatot, így a Titkárnőhöz és Svájchoz fordultam.
– No figyeljetek – mondtam. – Három gekkó fog érkezni, nevet kéne találni nekik. Arra gondoltam, mi hárman nevezhetnénk el egyet-egyet. Elvégre a ti segítségetekkel indult az általam vezényelt korszak. Együtt kezdtük az axikkal. A régi szép idők emlékére foglaljuk keretbe akvarista ténykedésünket! Fejezzük be a gekkókkal.
– Jóóóó! – tapsikolt boldogan a Titkárnő.
– Az enyém biztosan Kevin lesz – szólt Svájc. – Cserkészeten kabalaállat a Gekkó Örs plüssfigurája, Kevin. Nem nehéz megtippelni, milyen állat. VK végére komoly harc folyt a Kevinnel alvás jogáért.
– Szuper! – bólintottam. – Az enyém Anubisz lesz. A kedvenc egyiptomi halálistenünk után. Ha már egyszer gyászosgekkók…
– Fhu, én nem is tudom – tépelődött a Titkárnő. – Nagynénémnek volt egy cuki gekkója, de hogy hívták? Azt hiszem Oszi…vagyis Oszkár. Úgyhogy legyen ez.
Így is lett. Kevin, Anubisz és Oszkár még nem érkeztek meg, de nevük már megvolt, és szerencsére gondozójuk is akadt. HallgaTag készségesen vállalta etetésüket a szűrőtakarítás mellett, Locsoló pedig a párás levegőről gondoskodott, mint eddig. Mikor a Beszállító és a Mester meghozták őket, koszt, kvártély, személyzet várta őket. A „beköltözést” videón rögzítették, egész Akvarisztán megcsodálhatta. E hidegvérű jószágok tényleg nagyon aranyosak voltak. Másnap reggel erről személyesen is meggyőződtem – igaz, árgus szemmel kellett keresnem őket a dzsungelt idéző férőhelyükben. De megérte várni, inni is láttam egyiküket.
Ám az idilli történet tragikus hirtelenséggel vett megdöbbentő, érthetetlen, szomorú fordulatot, s innentől szegény gekkóink sorsa hányatatottá, valóságos kálváriává vált.
Alig egy hete érkeztek meg, mikor a Beszállító (aki az új adag napostücsköt vitte be a 209-esbe tanítás után) elkeseredetten és nagyon dühösen rám írt, s egy fotót küldött. Egy pillanatra én se hittem el, amit láttam: a terrárium ajtaja tárva-nyitva, az egyik csöppség a padlón csücsül. Ez bajt jelentett. Egyrészt ki tudja, testvérkéi kiszöktek-e. Ha igen, a száraz levegőn, étlen-szomjan alig van esélyük az életben maradásra. A másik probléma, hogy felveti a kérdést, ki és miért nyúlt illetéktelenül a terráriumukhoz? Pár felelőtlen kisgimis úgy gondolta, de jó móka lenne? Vagy valamelyik gondozójuk volt figyelmetlen? Esetleg visszatért a „tolvaj”, aki a COVID előtt „ténykedett?” Fogalmam se volt, ám az eset felett nem hunyhattam szemet. Intézkedni kellett, azonnal.
Juli nénitől üveglakatot kértem. Ez az okos szerkezet a gekkókéhoz hasonló tolózáras terráriumokhoz készült. Fizikailag megakadályozza, hogy a két üveglapot elcsúsztathassa az ember, így a terrárium nem nyitható. Kulcsait elrejtettem, csak a Mester, a Beszállító, a Szerelő, HallgaTag, Locsoló, Juli néni és én tudtuk, hol van. Vezetőtársaim lelkiismeretesen átfésülték a terráriumot, megmozgattak mindent, hogy kiderítsék, maradt-e benn gekkó, vagy kiszöktek mind. Az eredmény lehangoló volt: csak azt az egyet találták, akit a Beszállító azután rakott vissza, hogy lefotózta a nyitott ajtó előtt. A másik kettőt azonnal meg kellett találni; így is lehet, túl késő volt már. Keresőcsapatokat állítottam fel önkéntesekből (a 9. c-s aranycsapat képezte a keménymagot), de nem sok eredményt tudtak felmutatni, mígnem egy héttel később (mikor már lélekben eltemettük szegénykéket) egy biológiaórán szúrta ki egyiküket Hétvezér és Mongúz. Elkapták és visszatették, így már legalább ketten megvoltak. Legalábbis úgy gondoltuk.
Igazság szerint az első szökés után nem sűrűn láttuk őket. Hol szárnyra kapott egy kósza hír, hogy „gekkó a teremben”, máskor váltig állították, hogy mindhárman élnek és virulnak a terráriumban. A párásítást ellenőriztem a leginkább, s nem is volt nagyobb gond, ám felmerült a kérdés, mi lesz velük nyáron? Az etetés is döcögősen ment; hiába porciózta becsülettel HallgaTag, nem fogyott el a felkínált eledel. Mintha nem lenne már, aki elfogadja…
A történet vége épp olyan gyászos, mint szegény kis triumvirátusunk. Már június végét írtuk, az érettségik véget értek. Úgy döntöttünk, a legbölcsebb, ha a Beszállító fogadja be őket nyárra; nagyon a szívéhez nőttek, ért a terrarisztikához, ideje is lesz foglalkozni velük. Ám mikor a Mesterrel és a Szerelővel bement, igazolást nyert a gyanú, melyet szívünk legmélyén már rég sejtettünk. Feltúrták az egész, akkor már eléggé leromlott terráriumot, hisz abban nem célszerű utaztatni bármit. Minden követ, minden növényt megmozgattak, de semmi. Nem találtak egy gekkót se. Mindhárman elpusztultak. Alig bírtak két és fél hónapot.
A mi hibánk volt vajon? Vagy okoljuk azt az arctalan valakit, akivel a folyamat indult? Vagy misztikum lapul a dologban? Tán már Houdini-Lóci hasonló balsorsa figyelmeztetett minket, hogy ne próbálkozzunk hüllőkkel? Mintha a Blokkon valami átok ülne: gyíkjaink sorsa tragédiába torkollik. Vagy egyszerűen mi rontunk el valamit, vagy szerencsétlen véletlenek hullámai csapnak össze fejünk felett. Akárhogy is, egy hatalmas felelősség elől nem menekülhetünk, mely minden élő, minden itt maradó felelőssége: emlékezni és őrizni. Nagyobb bűnös az, aki elfelejti egy szerettét, mint aki gondatlanságból megsebesít egy idegent. Mert az igazi, legfájóbb halál, mikor az emlékekben hal meg valaki. Akkor már nem él tovább, nem marad nyoma. Ennél szomorúbb sors pedig kevés van.
Íérem, nem felejtelek titeket Kevin, Anubisz, Oszkár! Ez a történet örök mementót állít nektek, még ha csak pár hétig éltetek is Akvarisztánban. Mert mi nem hagyjuk cserben a hozzánk tartozókat, legyenek halak, hüllők, kétéltűek, rákok vagy akvaristák. Emlékezni fogunk rátok. Rátok és mindenkire.
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.