Forgószínpad

A harangszó óránként fölsír, mint az újszülött, és vonyít, mint a haldokló szétmorzsolt szenvedése a nyirkos ágyban. Felborzol, felráz ez a jéghideg fuvallat. Kérdezem; „Van még időm? S ha nincs, innen hova tovább? Megtettem mindent?”. Aztán a harangnyelv fáradtan lóg, mint az asszonyok szájából fürtösen csüngő beszéd. Hosszan elnyúlik, elhalkul, megnémul.

Ha ennek a kongásnak íze lehetne, az mentolos lenne. Csípős, hideg, s nem e világi. Szétáradna a szájüregben, hígan folyna a fogak vékony zománcán, deresen feltapadna a szájpadlásra, lecsorogna a nyelőcsőig, aztán kúszna a gyomorba, s a test az ingerre libabőrösen, fázósan válaszolna.

Erre gondolok… a monitor ontja fehér fényét. Ez egy másik világ. Gyors, szövevényes és virtuális. Olyan gyors, hogy ettől megszédülök.

A kurzort a képernyő jobb felső sarkában lévő x re irányítom, bezárom az oldalt. Felállok, nyújtózom, kinyitom az ablakot. „Csiki – csuki”… mozdulatomhoz passzol ez a két pajkos szó. Mikor megérintem a kilincset, kifordítva mantrázom; „csiki”… szemezek a monitor kék fényével, s csattan nyelvemen a „csuki” parancs. Nincs több virtualitás. Elég volt!

A harangzúgás abbamarad, de még érezni a hullámait. Fázom. Gyakran fázom, mégis élvezem az ablakkockán beömlő nedves leheletet.

A hajnali köd fölszállt, csörgő falevelek tapadnak a járdaszegélyre, mustár és bíborszínű sinus-vonalat húznak a gyalogosok és autósok közé. Jó ez az illat. Az ősz bőkezűen beleprésel minden anyagot, amitől ilyen intenzív és felejthetetlen az október.

Az autók izgága bogarak, de én csak az emberekre figyelek. Ha egy távoli bolygóról idetévedne egy idegen, egyformának látna minket, mint mi a lárvákat, pedig mind különbözőek vagyunk. Talán csak annyiban hasonlítunk, hogy mindent felzabálunk, ami a jövőben is táplálhatna.

Nincs kedvem az ebédhez, friss levegőre vágyom. Kulcsra zárom az iroda ajtaját, a kávégép előtt megállok, megnyomom a „tejjel, cukorral” feliratú gombot, s a barna, műanyag pohárba folyik a moslékszínű, íztelen lé.

Az épület előtti tér padjai üresek, nem úgy, mint nyáron. Akkor a fák ernyője alatt a hőségtől tikkadt emberek karján végigcsorgott a fanyar, gyümölcsös fagylalt, és palackos vízzel locsolgatták napégette bőrüket.

Leülök az egyik párától megpuhult, gombaillatú ülőkére. Hidege nadrágomon átüt, szorongatom az átforrósodott poharat.

Rám férne a pihenés. Végig dolgoztam a nyarat, esténként szemhéjam mögött futkosnak a számok. „Tervek, eredmények, kimutatások” címszó alatt görbül a hátam nap mint nap az iroda falai között. Jól megfizetnek, de semmi több. Üres az életem…

Közmunkások seprik a járdát, vidáman dolgoznak, mintha őket nem keserítené az infláció, és nem félnének a jövőtől. Hasonlítanak a madarakhoz, harsányak, élénkek. Tudom, hogy illúzió, de olyanok, mint akiknek az égvilágon semmi gondjuk nincs, csak reggelente összehúzni a lehullott lombozatot, bezsákolni, aztán leülni és elcsipegetni egy zsemlét.

Az egyik fiatalember kitűnik a többi közül. Más a ruházata, a tartása, a mimikája. Keveset szól, elhúzódva végzi a dolgát.

Miután végeztek, átmennek a tér másik felére, a fiatalabb is elindul, de nem csatlakozik hozzájuk, hanem mellém ül. Felveszi a szemüvegét, előhúzza zsebéből a telefont.

– Üdvözlöm! – fesztelen hangon beszél. – A nevem Cserepes Nándor. Az állásról érdeklődnék! – hátat fordít, én pedig a másik irányba nézek. A munkások hangja csilingel, az üzletek kirakatán napsugár csillan.

–  Igen, színész vagyok, de értek a táblázatokhoz. Nem, nem az a célom, hogy két hetet dolgozzak és tovább álljak! Könnyen beletanulok! –  Nem értem miért? – felém fordul, mintha tőlem kérdezné. – Most – itt szünetet tart, megkapaszkodik a tekintetemben, majd ostorcsapásként csattan a hangja – Most közfoglalkoztatott vagyok! – olyan súllyal zuhan a mondat, hogy a galambok fölröppennek. Azt gondolom, kellett ez az erőteljes csavar, ettől a vonal végén lévő személy elnémul. Nincs több fölösleges kérdés. Hallom a nő recsegő ígéretét. – Hamarosan értesítjük.

Színész? Itt ebben a kisvárosban, ahol még villamos sincs, nemhogy színház? A párperces jelenet után a tér mégis egy forgószínpaddá alakul. Csak egy pillanatra merek a szemébe nézni, de ez éppen elegendő ahhoz, hogy megsemmisüljek.

Nem tudom, mi van velem, talán a fáradtság teszi, de még egyszer meg akarok mártózni a tekintetében, ami a neonzöld mellény vibrálásától olyan, mint a tengerszem vize. Azt akarom, hogy magába rántson, elmerítsen, hiszen ehhez fogható kékséget még sosem láttam.

A telefont maga mellé helyezi, érzem, hogy dühös, megállapítom, hogy illik hozzá ez az állapot.

Fel kellene állnom, de zavarban vagyok. A kávé kihűlt, tetején szürke, olajos karikák úszkálnak.

Nem tudom mennyi idő telt el, azt hiszem úgy ötvenpercnyi, mert a harang röviden ismét fölzúg. Magammal viszem a nevét az irodába. Cserepes Nándor… a rónaság jut eszembe: gémeskút, kolompolás, bárányfelhők, gombolyagként guruló alkony. Szép név, szép, mint a tekintete.

Istenem! Ötvenkét éves vagyok, hat éve váltam el. Ez egy fiatal férfi, harminc is alig lehet, de mennyi energia, mennyi szenvedély tombol benne, és mégsem tud érvényesülni. Elhomályosul a múltam, mintha eddig semmi nem lett volna fontos.

Visszamegyek az irodaházba, megkeresem a főnökömet. Ösztönösen, átgondolatlanul cselekszem, egy idegen sorsát veszem a vállamra.

– Donát, beszélnem kell magával! – felkapja a fejét, eddig soha semmit nem kértem tőle, dolgoztam, mint az állat, én voltam a legelső, aki beért az irodába, és az utolsó, aki távozott – látom, hogy meglepődik, ódivatú, aranykeretes szemüvegét az orrára csúsztatja.

– Mondja csak Kató! – utálom mikor így hív, semmi közöm ehhez a névhez. Mindenki Katának szólít, de most nem foglalkozom ezzel. Hogy magabiztosnak tűnjek, odamegyek az asztalához, kérdés nélkül kiveszek egy nápolyit a csomagból. Donát szereti a gyomrát, az ebédlőben zsíros, nehéz házi kosztot eszik, hevesen gesztikulál, és szakállára csöpög a pörköltszaft.

– Kellene mellém egy asszisztens. Előbb – utóbb én is feladom, mióta Judit elment egyedül húzom az igát. Vegyen fel valakit a helyére!

Talán a nassolnivalóját félti, vagy csak jó kedvében van, de nem kell sokáig győzködnöm.

– Ha van ismerőse, aki ért a számokhoz, szóljon neki, holnap keressen meg, de nem ígérek semmit! Tudja, hogy jó szemem van az ilyenhez, ha nincs benne rálátás, akkor felőlem lehet akárki borja.

Este kikeresem a nevét a telefonkönyvből. Álmos, unott hangon szól a készülékbe. Elbizonytalanodom.

– Badacsonyi Katalin vagyok. Ne haragudjon, hogy zavarom. Ma én ültem ön mellett a téren. Hallottam, hogy munkát keres.

Érzem, hogy szándékosan hagyja, hogy keresgéljem a szavakat. Folytatom, hogy van nálunk egy megüresedett asszisztensi állás, ha érdekli, holnap délelőtt hívjon fel.

Arra már nincs erőm, hogy felkészítsem Donát kérdéseire. Kiver a víz, rossz előérzetem van, mintha egy zsákutcában állnék ellenséggel a hátam mögött.

Színész, eredeti színész. Miután kijön az interjúról, bekopog hozzám. Az esti beszélgetéséhez képest feltűnően nyájas. Rózsát nyújt felém, megköszöni a segítséget, örömmel próbálgatja a forgószéket, húzogatja az asztal fiókjait, aztán az ajtóból visszafordul, hozzám hajol, felemeli a karom, és megcsókolja a kezem.

– Remélem, nem érti félre, csak hálám jeléül, Kató néni!

A rózsa megszúrja az ujjam, arcomba szökik a vér, és érzem, hogy úgy fog játszani velem, mint macska az egérrel.

Okos és zseniális a stratégiája. Az első hetekben pontosan érkezik, csak a munkára figyel. Úgy szívja magába a szakma sajátosságát, mint szivacs a folyadékot. Csillogó szemmel, intelligensen kérdez és válaszol. Azt az indulatot, amit a parkban tanúsított, elfedi valami iskolás buzgósággal és tudásszomjjal. Sokszor még ebédelni sem áll fel az asztaltól, kis műanyag dobozból harapja a szendvicset.

Reggelente frissen főt kávéval vár, meglocsolja a növényeket. Cselekedeteiben pezseg a bizonyítási vágy, amíg meg nem kapja első fizetését.

Másnap késve, elegáns, új ruhában érkezik. Kávét önt, leül, felolvassa a számára fontos híreket. Nem néz rám, úgy tépkedi a szavakat, mint gyermek a kamilla szirmait.”Szeret, nem szeret.”

Megunja, lábát felteszi az asztalra, félém fordul.

– Eddig még nem volt bátorságom, hogy jelezzem, de nagyon szép így kibontott hajjal, Kata! – mint a méz, úgy csorog ajkáról a dicséret. Kizökkent a feladatból, a monitoron a számok összefolynak. Keresem a megfelelő választ, de nem találom, pedig tudom, hogy ott kell lennie.

– Igen, igaza lehet! Reggelente még nem látszik rajtam a fáradtság – igyekszem rövidre zárni a beszélgetést, odamegyek az asztalához, elé teszem az aznapi anyagot, belelapozok, de mozdulatom megbénítja az ujjaimra tapadó keze.

Nem tudom hány centi távolságra van arcom az arcához, csak azt látom, hogy örvénylik íriszében a kékség, és azt hiszem, elnyel ez az áradat.

Hajam az arcomba zuhan, vaníliaillatú burokban lélegzünk, bőrünk felforrósodik, mint sivatagban a homok. Egy másodpercre lehunyom a szemem, de még mindig ott vagyok, még mindig a tengerszemben úszom, merülni akarok, mindegy, ha elnyel, csak még, még és még… Milliméterről milliméterre pontosan, olyan lassan közelít, hogy mire azt hiszem, én itt csak vele összeforrva létezhetek, akkor eltol magától, és gépelni kezd.

Ráz a hideg, szégyellem magam, úgy érzem, hogy érintetlenül is belém hatolt, kifordított, aztán finnyásan félrelökött. Legszívesebben kirohannék az irodából, hazamennék, hideg víz alá állnék, mint egy rossz álom után. Hajam vaníliaillatától hányingerem van, ragacsos gombóc üli meg a gyomrom, minden gondolattól egyre nagyobbra duzzad, addig növekszik, míg ki nem fakad. Az undorító genny felszökik a nyelőcsövembe, fel a szájüregembe, öklendezve rohanok a mosdóba, hátamat szúrja Nándor mosolya.

 

Napokig csak akkor szólok hozzá, ha feltétlenül fontos, van, hogy emailt küldök. Tudom, hogy nevetséges, de sértettségem sokkal szilárdabb annál, hogy úgy viselkedjek, mintha semmi sem történt volna. Pedig semmi sem történt! Átléphetnék ezen, incselkedhetnék vele, felpofozhatnám, de az elszigetelődés inkább az én világom.

Donát december elején közli, hogy huszadikán megtartja az évzáró ünnepséget. Kifogást keresek: nem érzem jól magam, más programom van, talán jövőre. Nándor egész nap a munkájára koncentrál, csak délután szólal meg.

– Nyugodtan menjen a buliba, Kata, én nem leszek ott – a mártírkodástól rekedt a hangja.

– Ahogy gondolja!

Ennyi! Nem kell semmivel sem kiegészítenem, kimegyek az utcára, a járdán közmunkások seprik a havat. Eszembe jut az az októberi nap, mikor először láttam. Nevetnem kell. Hetek óta tüskét hordok magamban, pedig tudom, hogy nélkülem még mindig itt mozogna hólapáttal a kezében.

Visszamegyek, tartásom egyenes, azt hiszem, már nem tud meghajlítani. De mikor meglátom arccal az asztalra borulva zokogni, megdermednek izmaim.

– Mi történt?

Nem válaszol, zsebkendőt keres, nem talál, odanyújtok egy tízes csomagot, hálásan néz, s az egyensúlyom megbillen. Ötvenkét éves vagyok, Nándor harminchárom. Játszott velem, megbántott, és most mégis összezavarodom. Nem tudom, mi bántja, de odalépek hozzá.

– A húgom nagyon beteg – elcsuklik a hangja. Átölelem, simogatom a hátát, de eltol magától. Hátraveti a fejét, lehunyt szemmel, erőtlenül folytatja. – És még magát is megbántottam a múltkor. Kérem, ne haragudjon! Olyan nehéz év áll mögöttem, Kata… – finoman gurítja a nevem, érzem, hogy elönt a gyengédség. – Szeretem magát, csak tudom, hogy azt gondolja, hogy én egy senki vagyok! –

Meg akarom érinteni az arcát, de feláll, az ablak elé lép, onnan folytatja. – Meg tud bocsátani? – lassan közelítek felé, látom, hogy havazik, a sűrű, hópelyhes háttér beszippant minket.

Nem tudok mit mondani, nem is kell. Először gyengéden érint, aztán a falhoz nyom, két karom kifeszíti, nem engedi, hogy mozduljak. A nyakamon siklik a nyelve, lehúzza a nadrágom, otthagy félmeztelenül, és kulcsra zárja az ajtót. Hallom Donát hangját, tudom, hogy ebédelni indul, visszarántanám a ruhámat, de nincs erőm, hullámokban sodor magával a gyönyör, aztán csak nézem, hogy halálos nyugalommal odamegy az asztalhoz, önt egy pohár vizet, és csak ennyit mond; „köszönöm!”

Otthon úgy bújok az ágyba, mint akit megerőszakoltak. Elalszom, de felriadok, ismét hallom, ahogy iróniától és hálától vegyesen csöpög a hangja; „köszönöm!”

 

Három hónapja vagyunk együtt. Mikor bemegyek az irodaház ebédlőjébe, érzem a szemekben a megvetést. Összemosolyognak, pusmognak, persze azt hiszik, hogy ezt nem veszem észre. Hátra kellene néznem, és odavetni eléjük; „Mi van, mit bámultok?! A munkámmal van bajotok, vagy azzal, hogy Nándor a szeretőm?” Az asztalra kéne állnom, onnan szónokolni, kinevetni a sunyi tekintetű, anémiás arcokat. De nem teszem, odamegyek a pulthoz, a tálcára két adag ételt teszek, beviszem az irodába. Senkinek semmi köze hozzánk!

Nándor heti két-három alkalommal velem jön haza. Ilyenkor átadom a kormányt, büszkén ülök az anyósülésre, és mosolyogva integetek a buszmegállóban álldogáló kollégáimnak. A házamban otthonosan mozog, meleg fürdőt vesz, a kádban pezsgőt nyalogat, behúz magához, kényeztet. Aztán illatos, párolgó testtel kilép a teraszra, cigarettázik, én pedig boldogan főzök neki valami finomat.

 

Egy hete nem láttam. A telefonban azt mondta összeszedett valami vírust, nem akar megfertőzni.  Nem bírom tovább, meg kell látogatnom. A város szélén egy régi, hosszú házban lakik. Omlik a vakolat, a kerítés deszkái foghíjasak.

Nincs csengő, az ajtó előtt állok, gondolkodom, kopogjak – e, vagy belépjek.

A húgát, Ginát már ismerem, de ő most külföldön van, műtétre vár. Nem volt kevés összeg, ami még kellett a beavatkozáshoz, de a házam úgyis nagy volt egymagamnak, Nándi meg azt mondta, hamarosan hozzá költözhetek. Most látom, hogy elég szegényes lesz az új otthonom, de nem baj, majd kipofozzuk!

Mégiscsak kopogtatok. Nincs válasz. Várok, hallgatózom, elszánom magam, belépek. Talán alszik, azért nem vesz észre. Haladok egyre beljebb a hosszú épületben. A padlón ruhák hevernek; egy tanga, egy melltartó, Nándor nadrágja. Rossz érzés fog el. „Menekülj! Fordulj vissza!” – figyelmeztet egy hang. De nincs visszaút, mint egy öngyilkos, olyan elszánt vagyok.

És már látom, hogy tényleg fekszik, de a teste összekapcsolódik egy másik testtel.  Felsikoltok… Rám néznek, szemükben végtelen nyugalom.

Cigarettáért nyúl, a szürke füstkarikák közül kicsúsznak a meztelen, nyálkás szavak.

– Óh, Kató néni! Micsoda meglepetés! Engedje meg, hogy bemutassam a menyasszonyom, ő Kincses Gina.

– De, Nándi, hiszen ő a húgod! – nem tudom, hogy sírok vagy az őrült kacajom buborékai pukkannak el, miközben úgy érzem, hogy elnyel az ócska, szúette padló. Szédülök, a kályha csövébe kapaszkodom. Még hallom a hangjukat, szinte egyszerre mondják; „Köszönjük az ebédet, Kató néni!”

 

Kerestem egy albérletet, és szóltam Donátnak, hogy másik irodába akarok költözni. Nem gondolok Nándorra, sem a szeretőjére, Ginára, aki szintén profi színész. Az előadás lement, az árát megfizettem, fordulatos drámában volt részem.

Végzem a dolgom, számok, kimutatások, harangzúgások. Ha ennek a kongásnak íze lehetne; keserű lenne, mint az epe.