Feküdtem a kényelmes ágyamban, fejemnél a hi-fi berendezésből kellemes hangerőn szólt a rádió. Csodálatosan kellemes nyári vasárnap reggel volt. Anyu kint tevékenykedett a konyhában. Finom húsleves, rántott csirkemell, hozzá rizs és káposztasaláta készült ebédre. Mivel nem tudok mozogni, születésemtől fogva súlyos mozgáskorlátozott vagyok, a megfigyeléseimre kell hagyatkozzam, így már az ágyból láttam a szoba falain játszó kinti fényekből, hogy ritka kellemesen meleg, nyár közepi nap lesz.
Azt azonban nem sejttettem, hogy az a nap egészen más lesz, mint a többi. Anyu ilyenkor sosem vett ki az ágyból, amíg készen nem lett az ebéddel. A főzés közti szünetekben bejött a szobába, elszívott egy cigarettát, majd ittunk egy kávét. Közben megtárgyaltunk mindent, ami foglalkoztatta az elménket. Imádtam ezeket a harmonikus délelőtti órákat vele. Rég bejáratott szokásaink voltak, hisz anyuval éltem immáron 42 esztendeje. Hiba csak akkor csúszott a dolgainkba, amikor váratlanul toppantak be vendégek, s ekkor minden addig érvényes rutinunk esett kútba. Ám ez a délelőtt szerencsére nem ilyen volt. Anyu végzett az ebéddel, elszívott még pár szál cigit, beszélgettünk és közben hallgattuk a regionális rádió kívánság műsorát, aztán délben anyu rendbe tett, kivett az ágyból, megebédeltünk. Az étel rendkívül finom volt és még inkább jól eső. Anyu viccesen elnézést kért, amiért meggyes pitét nem volt ideje sütni, de ígérte, következő vasárnap pótolni fogja. Ekkor még nem tudhattuk, hogy ez lesz életünk utolsó együtt töltött napja.
Később anyu lepihent, előtte odaadta elém a laptopot. Miután felkelt úgy gondolta, kicsit elmegy barátnőzni. Még maradtam a virtuális sztrádán, aztán jött délután négy óra magasságában öcsém, hogy kivigyen a kerekesszékembe. Ezt hamar meg is ejtettük, azután úgy döntöttem, annyira ideálisak a körülmények, minden úgy volt kerek, ahogy volt, hogy nem megyek el otthonról sehova. Kényelmesen ülve kocsimban a kerítés mellett álló kajszibarackfa ágai alatt leltem meg helyem. Ráláttam a nagy udvar hatalmas, tágas panorámájára, s onnan ki a hosszan elnyúló utcára, a túloldalon levő fiatal fákkal telepített kiserdőre, a falu közepén található hófehér templomtoronyra, ami sűrű lombú hársfák közül magasodott ki. Sütött a nap, de nem égetett, a barackfa levelei ezüstös fényben, lágyan rezegtek, susogtak a langyos, simogató szellőben. Ezt az idillt meseszerűen keretezte a fenséges, bársonyos kék színben tündöklő égbolt, melyen a fehér gomolyfelhők dagadt, tépett dunyhákként szelték a madarak tengerét. A fa alatt még ott terpeszkedett mellettem egy fák tuskóiból kivágott ülőalkalmatosság is, amit jó időkben szívesen használtunk. Időnként előfordult, hogy rajta ettünk, iszogattunk, máskor anyu itt töltötte a cigit, vagy csak köré ültünk és élveztük a mérsékelten meleg nyári délutánokat. Néhányszor kikiáltottam egy-egy arra tévedő ismerős járókelőnek, s közben tervezgettem az esti foci-vb döntőjének megnézését. Anyu jó ideje nem bírt már el, ezért mozgatásomban, emelgetésemben rengeteget segített öcsim. Ritka jó pillanat volt, olyan, amikor belül azt éreztem, Istenem, annyira jó élni.
Amint ott elvoltam, láttam ám az utca sarkon befordulni a világoskék ujjatlan pólót viselő anyámat. Gyengéden néztem, ahogy jön a járdán, s amint meglátott szeretetteljes mosoly terült szét arcán. Mindig szép és ápolt volt. Soha nem volt sovány, ám mostanra a daganatos betegsége olyan karcsúvá tette, mint még életében soha. Leült mellém a tuskóra és elmesélte a barátnőknél átélteket. Ezek nem mindig érdekeltek, de nem volt képem ezt megmondani.
Remek kapcsolat volt a miénk, hisz olyanok voltunk egymásnak, mint két jó barátnő. Soha nem féltem tőle, ám ha zöld szemeit rám villantotta azonnal visszavettem a tempóból. Sajnos sokszor volt ideges, olykor minden ok nélkül, amit nehezen viseltem és nem is nagyon toleráltam. Vitatkoztunk és veszekedtünk is, de haragunk lángja gyorsan ellobbant. Erős szimbiózisban éltünk, de nem olyan módon, ami más mozgás sérültet ápoló szülő-gyerek viszonyt jellemzett. Szerette tudni, mi van velem, körülöttem, ugyanakkor képes volt szabadon is engedni. Anyumnak, szüleimnek, családomnak köszönhetően lettem erős, határozott, igazságot szerető, magabiztos fellépésű.
Így telt a nyári kora este, melybe hirtelen kerékpáron besuhant hozzánk unokaöcsim, Nátániel. Tizenhárom éves, nyúlánk termetű, cappuccinó barnára sült, szőkésbarna hajú, csoda szép kék szemű kis srác, akinek az arcán örökké barátságos, kedves mosoly játszott. Természetesen szóba került az esti foci-vb meccs is. Anyu és Nátániel a Németeknek, én pedig az Argentinoknak szurkoltam. Hecceltük, húztuk egymást, hogy kinek lesz majd igaza, ki ismeri jobban a futballt, majd Nátániel előrukkolt az ötlettel, hogy mi lenne, ha nálunk aludna, így együtt nézhetnénk, szurkolhatnánk kedvenceinknek este. Örültem neki, hisz általában egyedül néztem a sporteseményeket. Rohant is a szomszédban lakó szüleihez, hogy elmondja nekik tervét. Mondanom sem kell, könnyedén átengedték estére.
A döntő első félidejét még fotelben ülve néztem, majd szünetben átjött testvérem, hogy segítsen anyunak a fektetésemben. Miután pár perc múlva már kényelmesen hevertem, anyu megcsinálta Nátániel helyét az ágyam melletti a szőnyegen. Így hárman néztük a döntő mérkőzést. Mondanom sem kell, nem sokkal később mindkettőjük felől nyugodt, ütemes lélegzés adta tudtomra, hogy bizony bealudtak. Anyut tizenegy óra magasságában kértem, feküdjön le, hisz már jó ideje alszik. Nem sokat kellett várnom és minden elcsendesedett körülöttem. Lassan magam is álomba szenderedtem, hisz nem izgatott fel igazán a döntő, se a végeredmény.
Éjjel többször felébredtem, hallgattam a nyári éjszaka neszeit, valamint unokaöcsim és anyum ritmikusan ismétlődő egyenletes légzését. Nem tudtam nyugodtan aludni, s valamikor hajnaltájt kezdett zavarni anyu hosszú ideje hallható, mélyről felszakadó köhögése. Többször is próbálkoztam a visszaszundikálással, de mindhiába. Szegény anyu csak járkált kis lakásunkban és köhögött. Egyszer megelégeltem, s halkan nehogy felébresszem unokaöcsimet kiszóltam:
– Anyu mi van veled, minden rendben?
Kisebb szünet állt be a köhögésbe, majd jött a riadt válasz:
– Kislányom, már több mint egy órája köhögök, amit nem tudok abbahagyni, de nem ez a legnagyobb baj. Vért köhögök fel.
A rémület jeges marokként szorította össze szívemet. Tudtam a vér megjelenése nem tartogat semmi jót. Hirtelen bepánikoltam, hogy most mit tegyek. Ekkor eszembe jutott, hogy ott fekszik mellettem Nátániel. Gyorsan felébresztettem szegénykémet. Kértem menjen a szomszédban élő szülei házának ablaka alá és szóljon apujának. Testvérem nagyon gyorsan átért, ám akkora Nátániel segítségével hívtam a mentőket, ami pár perccel később hangos sikítással jelezte sürgős jöttét. Abban a percben nem érdekelt egyéb, minthogy anyu mihamarabb orvosi segítséghez jusson. Testvérem és felesége segítettek anyunak néhány cuccot összepakolni. Utolsó mondatainkban anyu elmondta, szerinte mindketten jól tudjuk, mit jelent a vér felköhögése egy ember életében. Egész pontosan azt mondta:
– Te is tudod kislányom, hogy a vér már azt jelenti, hamar itt lesz számomra a vég.
Anyu már ott és akkor tudta, ami 10 hónappal később megtörtént.
Miután elvitte őt a mentő rám szakadtak az érzelmek özönei. Aggódtam anyuért, mi lesz vele, mennyire fog szenvedni, meddig bírja még a teste és a lelke a daganat elleni évek óta tartó iszonyatos hosszú harcot. Azután kezdtem magamért aggódni, hogy most mi lesz velem. Négy végtag bénaként már az aznap reggel is kérdések özönét vetette fel, ki fog megmosdatni, kivenni az ágyból, megetetni-itatni, délután megpisiltetni, este pedig majd lefektetni, egyáltalán, hogy bírok majd ezután anyu nélkül élni??? Haloványan körvonalazódott bennem egy terv az napra, majd kezdtem tépelődni a továbbiakon. Kergetőztek a gondolatok, ötletek az agyamban, végül meghoztam életem legfájóbb döntését, rohamtempóban muszáj lesz elintéznem intézményi elhelyezésemet. Anyu volt az egyedüli, aki egész életemben, napi szinten gondomat viselte, s mindezt még 18 sem volt, amikor elkezdte. Nagymamáim ekkor már nem éltek, apu évek óta külön élt, testvéremnek 4 gyermekről kellett gondoskodnia, így sajnos egyértelmű volt, nem halasztható tovább az, amitől egész életemben rettegtem. Még három napot töltöttem anyuval közös otthonunkban, azután egy gyönyörűségesen szép júliusi nyári délelőtt beköltöztem egy nagy létszámú intézménybe.
Author: Szekeres Henriett
Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...
