Izabella határozott mozdulattal tépte fel a bejárati ajtót, és maga elé tessékelte a folyton ugató ebét. A kutya a lábához futott és felcsimpaszkodott rá. Izabella mérgesen arrébb lökte.
– Oszkár! – kiáltott rá a kutyára – Nem szabad! – majd vizslatni kezdte méregdrága harisnyáját. Végigsimított fehér kosztümén, kimérten megigazította kontyba tűzött haját, visszatette a vállára a rókaprém bundáját, majd dühös pillantásokkal méregette a kutyát. Közeledő léptek zaja visszhangzott a lépcsőházban. Mire a postaládából kivette a leveleket, a jóképű, mindig barátságos, állandóan öltönyt viselő alsó szomszédja, András állt mögötte.
– Nocsak, nocsak! – szólalt meg mélyen búgó hangon – Magát is látni?
Izabella ugrott egyet ijedtében, és megpördült a tengelye körül. A hirtelen mozdulattól a félig nyitott táska lecsúszott a válláról. Az egyik fülét még éppen sikerült elkapnia, de a táska tartalma szanaszét hullott a lépcsőház padlójára.
– András! A szívbajt hozta rám! – kapott a mellkasához Izabella.
A szíve hevesebben kezdett verni, arcát elöntötte a pír. Izzadni kezdett a tenyere és melegség áradt szét a testében. Egy mosolyt is kicsikart magából, ami nem tartott sokáig, ugyanis a személyes holmijai szanaszét hevertek a földön. Oszkár farkcsóválva szimatolta a lehetséges zsákmányokat a földön.
– Oszkár! Eredj onnan! – kiáltott rá Izabella, és a lábával próbálta útját állni a lihegő kutyának.
András segítőkészen a táska tartalma után indult, mire Izabella arca rákvörössé vált. Kezei megálltak a levegőben. Testét elöntötte a forróság. Földbe gyökerezett lábbal állt a táska tartalma között. András felemelt egy doboz síkosítót a földről.
– Ez a magáé? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Izabella arca még vörösebbé vált és egy ideg rángani kezdett a szeme körül. Legszívesebben elsüllyedt volna. Szóra nyitotta a száját, de csak tátogni tudott. Szemlesütve pillantott körbe, és a szeme sarkából vizslatta az alsó szomszédját. András szája szélén mosoly bujkált.
Izabella alig láthatóan bólintott. A hátán patakokban folyt a víz. Miért pont vele történik ez? – gondolta. Itt van előtte álmai férfija, akiről már hónapok óta ábrándozik, erre vele kerül ilyen kínos helyzetbe.
András jókedvűen a kezébe nyomta a doboz síkosítót. Izabella a másodperc törtrésze alatt visszadugta a táskájába. Támogatásként rókaprém bundájába kapaszkodott.
– Ki sem nézném magából!
Hangja cinkosan csengett.
Izabella kényszeresen végigsimított tökéletes haján.
– Igazából nem az enyém! – hebegte zavartan.
– Valóban?
András jól szórakozott a helyzeten.
– Egyik ismerősöm kért meg, hogy vegyem meg neki – próbálkozott egy gyenge hazugsággal. András teli szájas vigyorral bőszen bólogatott.
– No és ezt is neki vette? – mutatott fel egy piros csipke bugyit, ami a mutató ujján lógott.
Izabella homloka gyöngyözni kezdett. Kontyából kilógó hajszálai a bőréhez ragadtak. Feszült mozdulattal a szoknyáját kezdte rendezgetni. Oszkár a földön levő tárgyak között futkározva apró lábaival arrébb kotort egy-egy holmit. Izabella az ujjait birizgálta és balerinát megszégyenítő mozdulattal felkapott egy doboz cigit.
– Maga dohányzik?
András hangja meglepetten csengett. Arcáról lehervadt a mosoly és hátrébb lépett.
Izabellában eltört valami. Feltörtek a régi, gyerekkori emlékei, amikor magyarázkodásból, és megalkuvásból állt az élete.
– Talán baj, ha néha-néha elszívok egy szál cigit?
Izabella érezte, ahogy feszültsége egyre nő.
Mérgében kivett egy szálat a dobozból. Lassú mozdulattal a szájához emelte a cigarettát, meggyújtotta, és kifújta a füstöt.
– Látja? – kérdezte elégedetten – Így kell ezt csinálni – majd újra beszívta a füstöt, és kifújta.
András megrökönyödötten állt a lépcső előtt, ujján még mindig a piros csipkebugyi lógott. Izabella tipegő léptekkel a férfihoz ment, és egy elegáns mozdulattal leemelte a fehérneműt. Kezeik egy pillanatra összeértek. András tátott szájjal nézett a nőre. Izabella hanyag mozdulattal a táskájába dobta a finom anyagot, a füstöt pedig András arcába fújta.
András szeme kikerekedett.
– Nem jut szóhoz, kedves András? – kérdezte gúnyosan, majd lassú mozdulatokkal elkezdte a táskájába pakolni a földre hullott cuccokat.
– Látta a táblát? – kérdezte András és a falon lévő „Tilos a dohányzás” feliratra mutatott. Izabella unott képpel odafordította a fejét, és megrántotta a vállát.
– Upsz! – a szájához kapta a kezét – Most meg fog büntetni?
András hüledezve kigombolta a zakóját, és megtörölte izzadt homlokát. Oszkár morogni kezdett.
– Oszkár, elég! – csattant fel Izabella – Ne pazarold rá a hangodat!
András megsemmisülten állt a lépcsőházban, és üveges tekintettel figyelte, amint Izabella az utolsó kis papírfecnit is a táskájába teszi.
– Szép napot, András! – mondta rideg hangon Izabella, majd belépett a liftbe, és elindult a lakása felé.
Author: Szabó-Vincz Dóra
Szabó-Vincz Dóri vagyok az Irodalmi Rádió szerzője. Emellett anya, feleség, író, biológus, táncos és út-kereső. Gyerekkorom óta szenvedélyem az írás, amiben tizenéves koromban megteremtettem a számomra ideális világot. Azóta felnőttem, tapasztalatokkal gazdagodtam, belemélyedtem az önismeret és pszichológia világába. Szenvedélyesen kutatom az emberi sorsok mögött húzódó okokat, összefüggéseket, emellett igyekszem a saját házasságomban is úgy élni, hogy minél jobban megértsük egymás cselekedeteit, segítsük egymás útját és támogassuk a másikat a nehézségekben. Én is, ugyanúgy, mint sokan, küzdök a démonjaimmal, amik hol maguk alá temetnek, hol felül emelkedek rajtuk. Néha megnyerek egy csatát, néha elbukok, de fel sosem adom a harcot. Az írásaimmal az a célom, hogy az emberek lássák, nincsenek egyedül a problémáikkal. Sokan küzdenek szorongással, néznek szembe félelmekkel nap mint nap, titkolnak olyan dolgokat, amikről azt hiszik, a környezetük nem értené meg. Én is egy vagyok közülük. A történeteimmel szeretném megmutatni az olvasóknak, hogy adott élethelyzetből igenis van kiút – amihez lehet, hogy kemény, kitartó munka szükséges, de a végén igenis megéri!