Végre a vonaton voltunk és utaztunk Bécs felé. Egy nyolc személyes kupéban ültünk a szüleimmel hármasban és boldogan néztük a tájat miközben beszélgettünk, hogy mi mindent fogunk látni Olaszországban.
A mai fiatalok „szerencsére” el sem tudják képzelni, hogy milyen volt egy külföldi utazás az úgynevezett „szocialista” rendszerben. Egyrészt „nyugatra” csak három évente lehetett menni és csak 70 dollár készpénzt vinni fejenként. Az utazók általában vonattal mentek, ahogy mi is. Az élelmezés egy részét hazai szalámival és sajttal kellett megoldani. És a legolcsóbb szállásokon lakni. De már lehetett menni és sokan éltek is a lehetőséggel. Az egyik legvonzóbb célpont Olaszország volt. Szüleimmel én is voltam egy olasz körúton 1970-ben, 12 éves koromban, melyről részletes naplót írtam, mely segít az emlékeket visszaidézni.
Május végén indultunk, hogy ne a nagy nyári melegben rójuk a városok utcáit. Az átlagos magyar utazóktól eltérő módon, kicsit kerülővel közelítettük meg Itáliát, Svájcon keresztül mentünk. Útvonalunk Bécs, München, Zürichen át vezetett, mindenhol egy-egy napot eltöltve, majd Zürichből Milánón keresztül utaztunk Genovába, majd rögtön le Nápolyig és onnan hazafelé több megállóval.
A nemzetközi vonaton való utazások sem olyanok voltak, mint napjainkban. (Erről két kiváló novella is született, Kertész Imre és Eszterházy Péter tollából, akik Pestről Bécsbe akartak eljutni.) A Bécsbe tartó vonatra nem is lehetett belföldi utazóknak felszállni. A vámosok már Győrben felszálltak és elkezdték ellenőrizni az utasokat. Ki mit visz magával, van-e elvámolni valója, belenéztek a csomagokba, táskákba, meg kellett mutatni, hogy mennyi pénzt visz ki magával az utas, stb. Félve figyeltük, mikor ér a vámos a mi kupénkhoz. Csak hárman voltunk a kupéban, szüleim és én. Nekem hosszú hajam volt, mely az akkor divatos két kis gömbös gumival volt lófarokba feltéve. Tehát egy 50-es férfi, egy asszony és egy leánygyerek ült szorongva a kupéban, amikor a vámos nagy fontoskodva benyitott, majd határozottan elkérte az útleveleinket, megvizsgálata majd kérdezte:
- Melyikük az István?
Erre én teljesen önkéntelenül elkezdtem nevetni. Ezen annyira meglepődött, hogy alig nézett utána bele a csomagjainkba és elment. Végül megérkeztünk Hegyeshalomra. Édesapám felhívta a figyelmemet, hogy emlékezzek erre a pillanatra, nézzem meg a határőröket, mivel most átlépjük a határt, és két és fél hétig nem fogunk magyarokkal találkozni.
Szüleim ismerőseik útján szereztek még úgynevezett valutát, német márkát, svájci frankot, hogy ne legyünk annyira csórók az úton. Ezeket rögtön a hegyeshalmi határ után elkezdték előszedni, például édesanyám a cigarettás dobozából. Nem tudom leírni a csodálkozásomat, és ténylegesen ma sem térek ettől észhez. Hogy merték ezt megtenni? Ez abban az időben súlyos valutabűncselekménynek számított. És mégis vállalták a kockázatot! Utólag visszagondolva 50 év távlatából, ők igazi hősök voltak, hétköznapi hősök. Mertek kockáztatni a családért, a család kicsit jobb életéért. Nem egyszerűen csak sokat dolgoztak, hogy picit jobban élhessünk abban két és fél hétben, amit „nyugaton” tölthettünk.
A többi határ sem volt különb. A német svájci határon például a vámosok mindegyik bőröndünket kinyitatták és szinte nem volt olyan ruhadarabunk, melyet meg ne fogtak volna. Ez akkor is furcsa volt számomra, hiszen hárman utaztunk egy fülkében, két szülő és egy 12 éves gyerek. Nem tudom, mit gondoltak rólunk, kik vagyunk? Még több évtizeddel visszagondolva is szörnyen megalázónak érzem.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
