Hozzád fohászkodom most emlékért, Farkasok Gyermeke.
Éjjel-nappal sírsz népünk sorsán; töltsd fiolába egy könnyed –
S nyújtsd át nekem. Nem lehet gond: fáklya kell a sötétben.
Elmém nem emlékszik. Bűvöld hát most meg varázsoddal,
Hogy követvén a titkok patakját a páfrányok között eljussak
Lelked kristálybarlang-templomába.
Oltár várjon ott, a legcsinosabbik; aranyterítőre terített
Csontjaimmal és szikláimmal akarok hódolni szilaj természetednek.
Testem nem emlékszik. Milyen volt, mikor szellő borzolt fel álmomból,
És kidörzsölve szememből a tudattalant állottam
Vad ricsajjal menekülő vadludak serege alatt?
Milyen volt indulni, futni, száguldani, s végül megérkezni,
És csak akkor venni észre, hány véres krátert szúrt bőrödbe
A levágott nád-mező? És milyen egyszer úgy álomba szenderülni,
Hogy nem berzenkedsz azon, mikor ér az ébredés?
Erdő-anya ölén álmod édes, de nem véges.
Kést vájna a szívedbe, ha újból elszakítanának tőle.
Lelkem sem emlékszik. Pedig felsejlik olykor-olykor,
Hogy talán volt régen egy dallam örök-magányos ligetekről,
Hol mégis mégis csendült a szó, és vadakról és tündérekről,
És faunokról, és még száz, ezernyi ékes dologról,
Mit beittak az idők, de nem úgy az emlékezet.
Author: B. Penyling Braveheart
"Mindegyik történet egy láng a szívemben, és az a szív fekete lángban ég."
