Rideg évszakok jönnek-mennek,
De hagyjanak el engem,
Hol a letarolt mező, hol a havas táj;
Hol az úr isten megvert engem.
Kinn, a dimbes dombok felett
A magas égből madár sír;
Ott, ahol a régi múlton,
Testen domborul a sír.
Tavasszal még ezer kalász
Szökött fel a magasba;
Most már alázkodva hullik
Sok szép fej a homokba.
A réten telihold idején
Boszorkányok gyűlnek;
Szoknyájuk, mint felhő, libeg,
S fejük hull a kőnek,
És az évszakok, az évszakok,
A négy, szent váltakozás…
De idő múlik, s nem kopik ki
Szőttesükből a varázs.
Reszketegen álldogálok
Sziklaszirtnek peremén.
Szemem véres, könnyem csorog,
Odahullik, mint remény.
Rideg évszakok jönnek-mennek,
De hagyjanak el engem!
Színtelen az égbolt, tudom,
Elrabolta a lelkem.
Author: B. Penyling Braveheart
"Mindegyik történet egy láng a szívemben, és az a szív fekete lángban ég."
