A legendák távozása
Az előző részek tartalmából: Ritka vendég volt a nyugalom Akvarisztánban a távozásunkat megelőző hetekben. A kalandos nagytakarításkor még nem sejtettük, hogy háromszor ránk jár a rúd az érettségi-időszak előtt: gyászosgekkóink, Kevin, Anubisz és Oszkár nyomtalanul eltűntek (s valószínűleg elpusztultak), a nagy akvárium ereszteni kezdett, így komoly költségek és nehéz munka árán újra kellett szilózni, az újonnan létesült garnélás akvárium pedig rendszeresen elalgásodott.
Újabb fiktív jelenet:
Ismét Idő kastélyában járunk, abban a bizonyos toronyszobában, ahol anno Kórsággal folytatott szívderítő eszmecserét. Utóbbinak nyoma sincs, ám valaki más dérrel-dúrral beront. Slendrián öltözék, hányaveti tartás, félig égett csikk a szájában. Idő hátra se pillantva szólítja meg – pontosan tudja, ki látogatja meg:
– Rég láttalak, Káosz.
– Ismersz – von vállat. – Olyan vagyok mint egy hurrikán; jövök-megyek.
– S jártadban-keltedben útba ejtetted az Akvarista Blokkot, jól értesültem?
– Ne játszd az álszentet, Idő. Te magad kérted, hogy nézzek a körmükre.
– Meglehet. De a kérdésre akkor se válaszoltál.
– Milyen karótnyelt vagy! Nos valóban jártam arrafelé. Okoztam némi galibát. Egy kis rejtély, egy kis gond, egy kis bosszúság. Csak a szokásos.
– Nagyszerű.
– Nem győzöm csodálkozni bosszúvágyadon és kegyetlenségeden, Idő. Először Kórság, aztán én, s tudom, magad is tervezel látogatást tenni náluk. Áruld már el, miért? Miért vagy ennyire féltékeny a sikereikre.
Idő csendben elmosolyodik, s méltóságteljesen megrázza a fejét.
– Nem vagyok féltékeny – szól. – Leckéket adok nekik. Leckéket, melyek bonyolultak, nehezek és sokszor fájnak. Leckéket, melyeket csak kevesen érthetnek meg, de ők ezerszer többé válnak általuk. Az én tanításomat mindenki megkapja, de csak kevesen értik meg. Ezek a kevesek nagy emberek lesznek.
– És a többiek?
– Ők a járulékos veszteség.
– S mi ennek a leckének a lényege?
– Sok minden. De talán leginkább annyi…hogy a legnagyobb nehézségek között is szükség van a vidámságra, kellenek önfeledt percek, mert a nevetés a bánat egyetlen orvossága.
S mi pont ezt tettük: kikapcsolódtunk, s közben hangosan nevettünk. Miért? Mert eljött a bolondballagásunk ideje.
Nagyon szeretem az irodalomba illő, különleges fordulatokat, kezdéseket, lezárásokat. Többek közt ezért határoztam el a végzős évem elején, hogy úgy vonulok ki a ballagás napján az alma mater kapuin, hogy nevem jó erős tintával vésem bele az iskola emlékezetének képzeletbeli könyvébe. Az írásban elért eredményeim, a Diákgálán bemutatott színdarabom, s természetesen a Blokk voltak e tervnek pillérjei. Ez utóbbin belül pedig nem csak azt értettem, hogy rendezetten, fajgazdagon, különlegességekkel teletömve hagyom az utókorra Akvarisztánt, hanem hogy mi, az egyik legbefolyásosabb, legnépesebb és legtöbb újítást hozó generáció egyedi, különleges és megismételhetetlen módon távozzunk, s méltóképp búcsúzhassunk el a Blokktól, halas társainktól és Juli nénitől, aki annyit segített nekünk a négy év alatt. A bolondballagás erre tökéletes alkalmat kínált. Következzék hát a Blokktól vett második búcsúm története, a vidám, ünnepélyes, formális búcsú.
Komoly terveket szőttem a jeles alkalomra. Eredetileg a 209-est szerettem volna megszerezni, s ott egyfajta halas pikniket tartani az összes, óráról elkért akvaristával és mindenféle meglepetéssel, ám sajnos hamar kiderült, nem lehet átszervezni úgy a teremcseréket, hogy beférjünk. Ráadásul a korábban már említett kiugróan magas hiányzási ráták miatt a tanári kar nem szívesen engedte el a diákokat, így mindenki csak egy-két óráról jöhetett el, s a legfontosabb programokat szünetre időzítettük.
Az előkészületek közt a legfontosabb Juli néni meglepetése volt. Egyedi és emlékezetes módon akartam meghálálni a rengeteg segítséget és támogatást, amivel hozzájárult Akvarisztán épüléséhez, szépüléséhez. Két éve fogalmazódott meg bennem egy ötlet, melyet ekkor váltottam valóra. Juli néni hivatalos gombaszakértő, s a havi túrákon mindig fonott kosárral jelenik meg (aminek füle leszakadt a biosztáborban és a Mester ragasztotta meg ezüst szikszalaggal, s azóta relikviává vált). Ami gombát találunk, összeszedjük, majd kiállítjuk, s Juli néni mindent elmesél róluk az érdeklődőknek. Ezért gondoltam arra, hogy egy fatörzs-tortát sütök neki, majd arra, mintha korhadó tuskó lenne, marcipángombákat helyezek, s hogy teljes legyen a meglepetés, ártatlan arccal annyit mondok neki: Juli néni, jöjjön! Találtunk egy gombát, meg kéne határozni.
A torta végül elkészült, anyukám és Szerényke közreműködésével. A gombákra különösen büszke vagyok, azokat teljesen egyedül formáltam, sőt, az ételfesték-színeket is én kevertem, így került a fatörzsre lila pereszke, begöngyöltszélű cölöpgomba, vargánya, légyölő galóca.
A bolondballagás maga remek hangulatban telt. Jómagam a biológiatanárunknak öltöztem be, az ő szokásos könyékig feltűrt ing-bőrdzseki-homlokra tolt napszemüveg ruhakombinációjában jelentem meg, kezemben a bedobozolt tortával, hátamon a mindenféle speciális tartozékot rejtő táskával. Előbbit gyorsan biztonságba helyeztem az iskola hűtőjében, s hagytam rajta egy cetlit: „Akvarisztán tulajdona, ne fájjon rá senki foga!”; majd a 209-es terem előtt letáboroztam és nekiláttam az előkészületeknek.
Az akvarizmus hagyományaihoz híven posztmodern csoportunkat használtam az egész napos kommunikációhoz. Jó előre írtam az aktuális programok előtt, melyek közül az első a szervezett emberrablás volt. A lila punkhajú, napszemüveges, airsoft-Kalasnyikovval felfegyverzett Szerelővel és még jó pár akvarista társammal karöltve végigjártuk valamennyi osztályt, ahol halasokra számíthattunk, berontottunk, majd felolvastuk a „feketelistán” szereplő neveket. A kémiatanár különösen segítőkész volt. Odahajolt hozzám, s halkan megkérdezte:
– Ne adjak valami mérget, hogy humánus módszerekkel végezzétek ki őket?
Az elraboltakkal utána katonai díszmenetben, vezényletemmel végigvonultunk a VMG-n, majd a „táborhelyre” megérkezve kezdődött az eszem-iszom dínomdánom. Ez egész a második óráig tartott, amikor is az azévi (természetesen posztmodern stílusban készült) Das Hero du Akvarisztán – érdemérmek átadására, és az új vezetők ünnepélyes felavatására került sor az udvaron. Igazi halas szellemiségben telt, vegyítettük az ünnepélyességet a profanikus humorral. A ceremónia előtt készített díjakkal (Das Hero du Akvarisztán feliratú papírcsillagok) jutalmaztam többek közt a Beszállítót (amiért két kezében cipelte el a VMG-ig az öt kiló fehér port…ami véletlen se kokain, szigorúan homokos aljzat), a Szerelőt (mert testhőjével óvta az értékes növényeket a farkasordító hidegben), az Aranycsapatot (különösen kiemelkedő teljesítményükért) és még párakat, akikre már nem emlékszem. Ezt követte a vezetők felavatása: a 209-es terem kulcsával akvarista vezetővé ütöttem Félcitromot, Csöndest, Vöröst és Kacarászt, majd szimbolikusan átadtuk nekik a hatalmi jelképeket, a terem kulcsát és a Halpénzes dobozt. Ezen kívül a Titkárnő engedélyével titkárnővé avattam a legifjabb Blokk-tagot, Minkát.
Ezt követően az óra hátralevő részében A kilenc b-s bandával (Félcitrom, Motoros, Halsütő, s a többiek) a gólyatáborban fel nem használt feladatlapokat a VMG különböző pontjain felragasztottuk, érdekes feliratokkal ellátva. Majd egy biosztáboros hagyományra építve a szünetben licitálást tartottunk az udvaron. Mindenki kapott x darab fogpiszkálót, s ismeretlen tárgyakra, amolyan zsákbamacska-módszerrel kellett licitálni. Volt csipsz, UHT-tej, lyukas lufi, de a gimis noteszom is. Nagy felhajtás kerekedett, nem csak akvaristák vettek részt rajta végül, egy csapat kisgimis szintén szerencsét próbált.
Ezt szintén formabontó „show-műsor” követte. Megkérdeztem a biosztanáromat (aki történetesen Félcitromék osztályfőnöke volt), hogy ha már neki öltöztem be, megtarthatom-e az aznapi biológiaórát az osztályának. Cinkosan elvigyorodott, a laborra mutatott, ahol már benn ültek a gyerekek, s ennyit mondott:
– Azt hiszik, dolgozatot írnak. Cserni úr, magáé a pálya!
Alaposan megleptem őket, mikor Svájccal és a Titkárnővel (akik roppant kíváncsiak voltak a mutatványra) beállítottam, és a tanár úrtól megszokott stílusban s azt kicsit kifigurázva először dolgozatot írattam velük (olyan kérdésekkel, hogy kiről kapta nevét a Fekete Sereg, milyen színű volt Árpád fehér lova és hasonlók), majd feleltettem, minden különösebb ok nélkül egyeseket osztogattam, a tanár úr pedig vigyorogva figyelte mindezt az utolsó székről. Nagyon tetszett neki az alakítás, az osztálya pedig megúszott egy dolgozatot. Az pedig kiváltképp jól esett, hogy az órát szintén végignéző laboráns néni, aki jól megismert az elmúlt évek alatt, amolyan búcsúajándékként pipettacsőből és itatóspapírból fabrikált nekem művirágot. Azóta is az íróasztalomon őrzöm afféle relikviaként.
Amint kicsöngettek, leparancsoltam a népet az udvarra, ugyanis hivatalosan ekkor ért véget a bolondballagás, így zárásként ekkorra tettem a tortázást. Juli néninek szóltam, hogy jöjjön velem, s az udvaron, az egyik asztal körül várta Akvarisztán népének nagyja, a torta a gombákkal, valamint egy további meglepetés: egy házi készítésű tabló a ballagó halasokkal és állatházasokkal, ugyanis mivel nem tanított minket, a hivatalos tablónkra nem kerülhetett fel. Sikerült meglepnünk és őszintén örült mindkettőnek. Egy csoportkép után jóízűen elfogyasztottuk a dekoratív finomságot, s ezzel lezártuk a napot.
Miközben hazafelé zötykölődtem a buszon kimerülten, de elégedetten, úgy gondoltam, elértem, amit terveztem: ez igazán emlékezetes búcsú volt a Blokktól. Hamisítatlanul akvarisztáni, kellőképp posztmodern, kis ünnepély, kis hála, kis humor. Jobban ha akartam, se csinálhattam volna. Ez így lett a legjobb. Szórakoztunk egy utolsót az érettségi előtt, s hivatalosan, csinnadratta és ünneplés közepette adtam át Akvarisztánt utódaimnak, az új nemzedéknek, s hivatalosan is búcsút vettem a Blokktól (ehhez persze még hozzátartozott egy formális üzenet a csoportban, de a lényeg akkor is a bolondballagáson zajlott). Másodszor is elbúcsúztam a halaktól, teknősöktől, garnéláktól, gekkóktól. Tevékenységem halas vezetőként véget ért. Lezárult végleg egy korszak, s kezdetét vette egy új. Hisz ez a dolgok rendje: a régit előbb-utóbb váltja az új.
A régi legendák eltávoztak, búcsút vettek. Az újaknak megnyílt a lehetősége felemelkedni. Lezárult a Cserni-korszak, s elkezdődött a Geier-éra.
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.