Honnan indultam?
Nem kéri számon az emlékezet.
Lábaim alatt súrlódó kavicsokként
csikorognak a percek.
Meg nem állhatok,
ahova indulok, még nem értem oda.
De már nem akarom
mindenáron átugrani az árnyékomat.
A fény felé tartok,
így az utamba nem áll.
Ő követ, s én hagyom,
majd leülepszik mögöttem,
mint a múlt pora, leszáll.
Csak legyen távolság.
Nem állhatok meg, nincs állomás itt.
Mint a mássalhangzó-torlódás,
ha most fékezek, a múlt
kimondhatatlanul belém gyűrődik.
A távolban egy inverz sziluett.
Árnyékom már piszkál,
ezúttal belebújok-e. Rohannék hozzá,
hogy lássam, nagy még a méret?
Ám a talpam alatt futópaddá
síkosodnak a kavicsos percek.
Lábam lefulladt motor,
a csúszásért a szoftver felelős.
Nem számít, majd újraindulok,
átlényegülök. S árnyékomból kivetkőzve,
Önmagamba minden perccel
egyre jobban belenövök.
Author: Molnár-Kozma Alexandra
Molnár-Kozma Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Molnár-Kozma Alexandrának hívnak. Felsorolhatnám önmeghatározásom jelölőit: 41 éves nő, négygyermekes anya, feleség stb. Ehelyett inkább egy fejlődni vágyó lélekként definiálom magam, aki erre a földi útjára is bepakolta hátizsákjába a hiány illúzióját. Ebből fakadóan teljességre törekszik, és ezt a teljességet elsősorban az írás által tapasztalja meg. Magyarnak születtem, a magyar nyelv varázslatos kifejező erejével élni pedig csodálatos lehetőség. 15 éves korom óta öltöztetem versekbe gondolataimat. Hosszú önismereti utazás vezetett el nemrég oda, hogy írásaimat másokkal is megosszam. Verseim, prózáim már nemcsak az önkifejezés eszközei, általuk a befogadásra kész olvasóimat is szeretném gazdagabbá tenni. Hiszem, hogy a feladatok mellett mindannyian hozunk magunkkal ajándékokat is, de ez nem azt jelenti, hogy kaptunk valamit, hanem azt, hogy adni tudunk másoknak. Írásaim lelkemen átszűrt, versbe, novellába csomagolt üzenetek, a szeretet energiájával átkötve. Megtapasztaltam, hogy amíg kívül keressük a boldogságot, szeretetet, bőséget, csak futunk utána a mókuskerékben, de soha el nem érjük. Ha felismerjük, hogy minden belőlünk ered, és csak azt látjuk kint, amit belül létrehoztunk, teremtettünk, képesek leszünk ezért a teremtésért felelősséget vállalni. De ehhez először is befelé kell figyelni. Ebben segít a művészet, az irodalom. Ahogy Szabó T. Anna fogalmazta: a vers megtanít figyelni, megállítja az időt...