Furcsák vagytok ti két lábra állva mind!
Ki a magasból rám letekint
érez még új illatokat?
Friss, párolgó földszagokat?
Hogyan kaptok válaszokat
a sok miértre?
Mi ez a nyakamon? Ki kérte
hogy idehozzatok?
Hogyan lázadozhatok,
ha szavamat sem értitek?!
Hárman álltok körbe,
és az a picike.
Nem fér a bőribe’,
csak mászik és hadonászik.
Neki legalább négy lába van
de szép bundája hiányzik.
Estefelé, ha fázik, ki nyalogatja
tisztára maszatos, kerek fejét?
Tejszagú, fehér kezét
miért ingatja az orrom előtt?
Fura ez a délelőtt.
Csúnya három idegen.
És a picike.
Az nem vicsorgás, ha kint van a foga.
Kicsit ostoba dolog, de tetszik,
ahogy vartyog és veszekszik
kitömött fura-figurákkal.
Haragban lehet a fákkal,
mert mindig nekik megy és elhasal.
Nem tudja, mit akar, csak csúszkál,
vagy ül a helyén.
Nagy csomag bűzlik a fenekén.
Jön a három magas. Vizet töltenek.
Minek? Valaki beteg?
Végül elém tolják. Az egyik milyen fáradt!
A fél fülű tálat nekem hozta.
Előtte még vízzel kimosta,
úgy töltötte meg, majd leült a gangon.
Ülök én is, mintha ez volna dolgom.
Ülök, lihegek és vigyorgom.
Mennyire furcsák ott fent
a magasban ketten, az öreg csendesebben
és a picike bűzgolyó.
Nevetnivaló, ahogy felém araszol
a teraszról. A két magas is leül.
A pici hozzám ér és legbelül érzem,
milyen törékeny. Látom a fényben,
ahogy átlátszik fején a sörénye.
Mellém fekszik a gyékényre
és a számban kutat. Hát ilyet!
Bátorság ez, vagy bizalom?
Félek, nem tudom.
Már tudom. A tál evésre invitál
és a bűzgolyó nem bánt, csak kiabál
és vigyorog. Arcán lecsorog
a frissen szerzett tejadag.
Nagy a hasa és hogy dagad
napról napra nagyobbra.
Ma rám mászik és a fülem fogja.
Kapaszkodj, te kis idióta, vagy leesel!
Még én vigyázok, óvatosan állok,
hogy a fülemmel tartsam! Ezt én akartam?
Miért bízik bennem, mikor magam
sem ismerem magam?
A két magas, az öreg és a tejivó megváltoztak.
Szavuk is értem néha, s mikor tálat hoznak
tudom, jön a víz, az evés, a kerti csend.
A pihenés. A tejivó tréfálkozik.
Fehér, amit iszik, csak legfelül.
Alá nedves árpalé kerül.
Az aranyló ital bűzölög, rezeg.
Az állandó is ez lehet.
Ha nem a gatya, akkor a száj ont szagokat.
Kerülik a jó illatokat, amit a föld áraszt.
Mégsem fáraszt közelségük.
Hidegben takargatnak, jó időben vakargatnak
és ha korán ébredünk, sétálni is megyünk.
A rabláncot a nyakamból, ha levennétek!
Rajtatok sincs! Kérlek!
Sűrű tincs lett a tejivó fején.
Az öreget jól ismerem, nincs benne semmi idegen.
Fejét tél-haj koronázza. A két magas néha hozzám hajol,
nevem kiáltja, vagy egy szót, amire azt hiszik,
hallgatok rá egy kicsit.
Nem veszitek észre, hogy érezlek titeket?
Hogy tudom, ki örül, ki fáradt, ki beteg?
Az én szavam semmit sem ér?
Ha az ifjú engem kér, játszom vele.
Furcsa, üres a ház nélküle…
és még a hármakat is kedvelem.
Mikor jönnek, kedvesek velem.
Nem tudok felállni. Nagyon fáj a combom.
Nem mutatom, melyik ponton,
csak nyalogatom nem látható sebem.
Lassan tálamhoz érkezem és érzem,
lábaim az öreg nézi. Majd az arcom fürkészi.
Rám mosolyog. Dörmög. Érzi a változást.
A két magas ölelget. Kedvesen gagyog.
Magas, magas, de furcsa szerzet vagytok!
Hány évet kihagytok az ölelésből,
és amikor késő itt lent, pótolni akartok mindent
egyhuzamban. Várok, várok magamban
és rettentő már a fájdalom
végig a lábamon, de nem mutatom.
Büszke vagyok! Társnak jöttem!
Most borult az ég fölöttem,
pedig úgy futnék, szállnék veletek!
Bepótolni röppent éveket
bárhogy fáj, nem lehet már.
A nyár bíborba váltott.
Megjött az ifjú! Csak állt ott,
ahogy észrevette bénult lábaim.
Mellém ült. Gyógyító szárnyain
Megérkezett érintése.
Nem megyek! Nem, mégse
most, és remegést éreztem a kezében.
Tágra nyílt, tiszta szemében valami csillogott.
Lecsordult. Ragyogott. Az arcát megnyaltam.
Azután hagytam, csak hagytam, hogy öleljen.
Köröttem fénylett a két magas a csöndben.
Az öreg és az ifjú hallgatott.
Néztem őket. Elköszöntem.
Az ifjú elaltatott.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
