Furcsák vagytok ti két lábra állva mind!
Ki a magasból rám letekint
érez még alant új illatokat?
Friss, párolgó földszagokat?
Hogyan kaptok válaszokat
a sok miértre?
Mi ez a nyakamon? Ki kérte
hogy idehozzatok?
Hogyan lázadozhatok,
ha szavamat sem értitek?!
Hárman álltok körbe,
ja és az a picike.
Nem fér a bőribe’,
csak mászik és hadonászik.
Neki legalább négy lába van
de szép bundája hiányzik.
Estefelé, ha fázik, ki nyalogatja
tisztára maszatos, kerek fejét?
Tejszagú, fehér kezét
miért ingatja az orrom előtt?
Fura ez a délelőtt.
Csúnya három idegen.
És a picike.
Az nem vicsorgás, ha kint van a foga.
Kicsit ostoba dolog, de tetszik,
ahogy vartyog és veszekszik
kitömött fura-figurákkal.
Haragban lehet a fákkal,
mert mindig nekik megy és elhasal.
Nem tudja, mit akar, csak csúszkál,
vagy ül a helyén.
Nagy csomag bűzlik a fenekén.
Jön a három magas. Vizet töltenek.
Minek? Valaki beteg?
Végül elém tolják. Az egyik milyen fáradt!
A fél fülű tálat nekem hozta.
Előtte még vízzel kimosta,
úgy töltötte meg, majd leült a gangon.
Ülök én is, mintha ez volna dolgom.
Ülök, lihegek és vigyorgom.
Mennyire furcsák ott fent
a magasban ketten, az öreg csendesebben
és a picike bűzgolyó.
Nevetnivaló, ahogy felém araszol
a teraszról. A két magas is leül.
A pici hozzám ér és legbelül érzem,
milyen törékeny. Látom a fényben,
ahogy átlátszik fején a sörénye.
Mellém fekszik a gyékényre
és a számban kutat. Hát ilyet!
Bátorság ez, vagy bizalom?
Félek, nem tudom.
Már tudom. A tál evésre invitál
és a bűzgolyó nem bánt, csak kiabál
és vigyorog. Arcán lecsorog
a frissen szerzett tejadag.
Nagy a hasa és hogy dagad
napról napra nagyobbra.
Ma rám mászik és a fülem fogja.
Kapaszkodj, te kis idióta, vagy leesel!
Még én vigyázok, óvatosan állok,
hogy a fülemmel tartsam! Ezt én akartam?
Miért bízik bennem, mikor magam sem ismerem
magam?
A két magas, az öreg és a tejivó megváltoztak.
Szavuk is értem néha, s mikor tálat hoznak
tudom, jön a víz, evés, a kerti csend.
A pihenés. A tejivó tréfálkozik.
Fehér, amit iszik, csak legfelül.
Alatta valamilyen nedves árpa,
pezsgős, aranysárga ital bűzölög.
Az állandó ez lehet. Ha nem a gatya,
akkor a száj ont szagokat.
Kerülik a jó illatokat, amit a föld áraszt.
Mégsem fáraszt közelségük.
Hidegben takargatnak, jó időben vakargatnak
és sétálni is megyünk. Azt a rabláncot
a nyakamból, ha levennétek! Rajtatok sincs!
Kérlek!
Sűrű tincs lett a tejivó fején.
Az öreget jól ismerem, nincs benne semmi idegen.
Fejét tél-haj koronázza. A két magas néha hozzám hajol,
nevem kiáltja, vagy egy szót, amire azt hiszik,
hallgatok rá egy kicsit.
Nem veszitek észre, hogy érezlek titeket?
Hogy tudom, ki örül, ki fáradt, ki beteg?
Az én szavam semmit sem ér?
Ha az ifjú engem kér, játszom vele.
Furcsa, üres a ház nélküle…
és még a hármakat is kedvelem.
Mikor – ritkán – jönnek, kedvesek velem.
Nagyon fáj a combom. Nem tudok felállni.
Nem mutatom, melyik ponton,
csak nyalogatom nem látható sebem.
Lassan tálamhoz érkezem és érzem,
lábaim az öreg nézi. Majd az arcom fürkészi.
Rám mosolyog. Dörmög. Érzi a változást.
A két magas ölelget. Kedvesen gagyog.
Magas, magas, de furcsa szerzet vagytok!
Hány évet kihagytok az ölelésből,
és amikor késő itt lent, pótolni akartok mindent
egyhuzamban. Várok, várok magamban
és rettentő már a fájdalom végig a lábamon,
de nem mutatom.
Büszke vagyok! Társnak jöttem!
Most borult az ég fölöttem,
pedig úgy futnék, szállnék veletek!
Bepótolni röppent éveket
nem lehet már.
A nyár bíborba váltott.
Megjött az ifjú! Csak állt ott,
ahogy észrevette bénult lábaim.
Mellém ült. Gyógyító szárnyain
Megérkezett érintése.
Nem megyek, nem, mégse
most, és remegést éreztem a kezében.
Tágra nyílt, tiszta szemében valami csillogott.
Remélem, nem fázott meg. Megnyaltam.
Azután hagytam, csak hagytam, hogy öleljen.
Köröttem fénylett a két magas a csöndben.
Az öreg és az ifjú hallgatott.
Néztem őket és elköszöntem.
Az ifjú elaltatott.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, hivatásomként evezős edző. Találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Megjelent egy rajzokkal díszített önálló mesekönyvem és 2024 Könyvünnepén megszületett a Lírában kapható új, kilencven novellát tartalmazó kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor
