Esik

Esik. Napok óta. Döcögve és füstölve ért fel a busz a hegyre, és én szintén, így a megállóból az ajtóig. Ha a busznak bejött, jó lehet nekem is. Döcögve, mert csúszom a le nem söpört leveleken, füstölve pedig azért, mert fékezem a csúszást és az ellenérzésem. Nem kedvelem a terhes teve érzést, mikor a hátamon és minden kezemben is szatyrok vagy táskák léteznek.

A kertet, mi a kaputól lakásig vezet, kifejezetten szeretem. Van itt minden kérem: fenyő és bokrok, virágok és lépcsők, amit a sötétben csak úgy saccra eltalálok. Vagy nem.

A szomszéd sajnos zenét szerez felettem, már egy éve nem jutottunk túl az első pár ütemen, így ma csak remélni merem a lakás felé menetelve, hogy adatik kegyelem, nem kell megint vele együtt ismételnem.

Végre otthon. Itthon. A szót is szokom, mert friss a költözés, gyors volt a választás. A lakást szeretem. A fele üvegfelület; szeretem a kertre néző teraszt és a kint ücsörgős estéket.

Picit be kell gyorsítanom: érkezik este a ház helyett lakás ura, kelleni fog valami főnöki vacsora. Ezen már magam is nevetek. Vettem neki ugyanis arany evőkészletet (nem befektetési céllal, ergo aranyozott helyesen) amit igazán kedvel, teljes elégedettséggel tölti el. Valami nagyon okos mondás szerint itt a földön a férfi szívéhez az út a hasán keresztül vezet. Vagy igaz – vagy nem. Biztos, ami biztos, készül a vacsora. Fasírtok, sós és édes rétesek. Persze az elmaradhatatlan levekkel kisérve, ami csakis házi zöldség- vagy gyümölcslé lehet.

Nyugalmas, beszélgetős estére vágyom, ezért mindent bevetek. Picit túlzásokba is esem, de ráérek, miért ne tenném?

Jöttét Dél felől és 9-re jelezte, hát így irányítom a konyhába személyzet hiányában önmagam.

9.30-kor már a hús mellé én is merev lettem. Kezdtem hívni, hogy mégis merre, mert sok mindent bírok, de a késést nem. Nagyon nem. Nem vett fel, aminek van kettőnk kapcsolatában egy már téveszthetetlenné ismételt dinamikája. Visszahív. Már támadóan, hogy éppen csak úszott még egy keveset, de úton, és mindjárt érkezik. Értem. Illetve értem a szavakat, amiket mond, de a miérteket mögötte nem tudom csak úgy megfejteni. Nem akarom az összeköttetéseim használni, elég egy pici fókusz a szíve felé, és bizton állíthatom, Ádám valakivel már evett. Na, szép! Adjunk azért Ádám meséjének is egy esélyt, hátha irodalmi mű születik, ne haljunk meg nélküle – engedem kibontakozni.

Gondoltam, készítek ilyen esetekre egy felvételt, mit elég lejátszani. Már én is unom. Ismétlek mindent már megint, mint a gyereknek régen: szennyes a szennyesbe, tiszta a szekrénybe, kádat kimossuk, és hosszú a lista, olyan tipikus gyerekes mama. Ezek szerint

Ádámnak is készülhet egy ilyen, miszerint ha késünk, szólunk. Ha nem eszünk mégsem együtt, szintén szólunk, mert az ember lánya ebből ért ebben e lebutított világban. Nem kezd el terhes teveként mindent hazahúzni, és mondjuk valakivel főzés helyett elmegy moziba, vagy iszik egy jó bort, esetleg kávét.

Tízkor meg is érkezett. Természetesen fáradtan, és enni sem kér, mert fogyózik, és hús estére kizárt – akkor is, ha marha, ha mini és ha fasírt. A zöldség leve jöhet, egye fene.

Picit úgy érzem, kezdem unni ezt sok-ezer éves ismétlődést. Most kezdjem el ismételni, drágám te nem a fejem, viszont a felem vagy. Tényleg rögzíteni fogom, és adott időben, mint monológot, mindig elindítom.

– Most haragszol? Tudod, hogy semmi ÉN időm nincs, csak a gyerekek, a munka és te. (itt azért egy könnycseppet majdnem elmorzsoltam, mert a teremtés koronája elindul kilenckor otthonról, és este érkezik: ebben természetesen semmilyen ÉN idő nem létezik…)

– Haragszom? Nem harag ez, de feszít. Valahogy azt érzem, hogy a te fejedben a kanapé az egy kedvenc kisállat vagy gyerek, amit őriznem kell, nehogy megszökjön, vagy baja legyen. Nem szólsz, pedig csak ennyi kellene. Nincs kanapé fétisem és egy kanapét sem láttam vadul vágtatni a belvárosban, ha a nő feláll róla, és esetleg csak akkor érkezik haza, mikor a ház ura maga.

• –  Most erre mit kellene mondanom?
• –  Szerintem már ott baj van, hogy megkérded. Nem KELL mondani, nem körtés csoport és nem óvoda, elég régen elengedett kézzel ülünk már mindketten a bilin. Egyszerűen nem hívsz, mert nincs benned annyi, hogy azt mondd: nem fogok időben érkezni, és ma nem kell vacsora, mert kedvem van még ezzel vagy azzal beszélgetni. Pontosan tudod, hogy ez bántani fog, mert nem a kedvenc számom az éjjel érkezem.

– Nem szeretnék mást csak nyugalmat és békességet. (Itt morzsoltam el egy második könnycseppet.)
– Engedjük el. Ezt is. Nincs kedvem nekem sem vitatkozni, este van, és fáradt vagyok.
– Rendben. Akkor én bemegyek a hálóba telefonálni – tudod a gyerekek, mikor anyával vannak, mindig van valami.

Na, ez az a pillanat, mikor kezdem a saját szerepem nem érteni. Ez nem közös tánc, és ha itt elakadtunk, akkor megint kezdődik egy új kör, amihez már semmi, de semmi kedvem. Jobban unom, mint majom az állatkertet.

– Asszony! – Hangzik a hálóból olyan jó izmos harminc perc után. – Van kedved beszélgetni? Vagy haragszol még?
– Nem, nincs semmi baj. (Ez nyilván nem igaz, csak nincs kedvem még egyszer befűzni a jól ismert lemezt.)

– Akkor gyere, és mondd el szépen, hogy mennyire szeretsz?! Mennyire szereted a kékeket, és mennyire vagy büszke rám?!
– Ádám, téged valóban nem lehet kibírni! – ezt már én sem bírom, csak nevetve, mert ekkora egót – lássuk be! –, nehéz lehetett teremteni-

– Mi ez a könyv itt? Nekem miért nem vettél ebből? Mi van benne, amit el akarsz titkolni?
– Pontosan tudtam, hogy bosszantani fog. Tudod, ezek olyan titkos tanítások. Női praktikák. Hozzak egy tükröt? Szerintem nyúlt egy pár centit az arcod. Mi van, drágám? Nem szereted, ha kirekesztelek?
– Elveszem és kész! Vita lezárva. Engem nem lehet el-, ki- és hátra hagyni sem. Vagy rád fekszem és akkor úgy kész, kezdhetnéd belátni darlingom,hogy nincs mozgástered.

Éva, most komolyan: mit rontunk el mindig? Nem tudok jobban szétszakadni, szükségem van ÉN időre. Miért nem vagyunk boldogok itt lent mi?

– Akkor elmesélem, bár te is tudod, talán jobban is mint én, csak téged jobban megzavar a lenti lét.

Elmondták, hogy itt a káosz az úr, ez egy tökéletlen világ. Emlékszel? A tökéletes pár feladata az erőtér megalkotása. Minden pár rajzol egy kört. Van kinek kisebb, és csak egy család fér bele, van kinek nagyobb, és több embert emel. Földi olvasatban ez annyit tesz, körön belülre nem jöhet hazugság, tiszta a szó és az érzelem, tiszta a cselekedet. Ádám, nekünk akkora kört kellene rajzolni, mibe az egész Ország, és később a Föld is belefér! Nem értelek, olyan sokat beszéltünk erről. Nem tesz boldoggá a vagyon, és a még egy trón birtoklása. Miért? Mert mindig van valami hiány érzés. Abban a pillanatban, ahogy a földi vágy teljesül, megvan az autó, a ház, a bármi, jön az üresség. Kell egy másik cél. Mindig kell valami. Mert minden, ami itt van, porrá lesz. Nem lehet autóról autóra, nőről nőre, bolygóról bolygóra vándorolni. Fény nélkül nem leszel boldog. Ennyi. Nem vihetsz magaddal semmit: sem házat, sem aranyat, magad mellé sem temetheted. Minek?
Nézd, a fáraóból is mi lett? Kellett neki arany és drágakő az útra, jól kiásták szorgos kezek, és berakták egy múzeumba szinte mindegyiket. Remek, sőt csodálatos! Kiásnak, és utazó cirkusszá degradálnak. Nem kell, hogy bálvényként szeressenek. A bálványt csak eltörik.

– El tudod képzelni, mit érezhet most Ramszesz? Mikor a nép kezdi kitúrni holtából? Sajnos én mindig tovább gondolom. Nézik fentről, hogy valóban ez történik? Kiásnak, és beraknak egy múzeumba, na ott meg ugye, minden is történik.Ismerős? Szelfi itt, szelfi ott, csak egy kicsit megfognak.

– Éva, csak jelzem, ezt mind tudom. Azért nem bánom, ha időnként a vállukon hordoznak. (nevet) Cuncor, én nem bírom ezt a kettős életet! Biztos, hogy nekünk kettőnknek menni fog ez ?