Húsvét hétfőjén Hódmezővásárhely kihalt utcáit egyedül a hideg szél járja. A közterek üressége tovább fokozza az egyébként sem vidám lelkű alföldi emberek melankóliáját – a Feltámadás ünnepén. Szinte tapintható a magány; a kuka tetején hagyott olcsó Spar-os energiaital dobozát egy erősebb széllökés vágja földhöz, a doboz mélyén felejtett utolsó cseppek haloványan terítik be a szürke térkövet, a koccanást senki sem hallja. Hűvös van. Az Andrássy utca unalmas, szürke arculatát egyedül a rozsdabarna sínek vágása töri meg. Csend van. Minden üzlet ajtaján piros ,,Zárva” táblák állják útját azoknak, akik esetleg elfelejtették, hogy ma ünnepnap van. Mert ez a szomorú valóság, az örömünnepet így ünnepeljük Hódmezővásárhelyen.
Azonban nem volt ez mindig így. Idősebb emberek minden évben Húsvéthoz közeledve mesélik el nekem szívesen, hogy milyen volt az ő gyerekkorukban templomba menni, sonkát-tojást főzni, locsolkodni, minden hölgyismerős házában fogyasztani egy keveset, s a végén tántorogva hazakeveredni; hagyományosan ünnepelni Húsvétot. Nem tartom egészséges álláspontnak a ,,régen minden jobb volt” típusú szemléletet, de kétségtelen, hogy a régebbi idők beszámolói és a jelenlegi élmények összevetésekor rossz érzés kerülget. Nem állítom, hogy évtizedekkel ezelőtt az emberek jobban tartották a keresztény tradíciókat mint most, de tény, hogy Húsvét vasárnapján-hétfőjén a belvárosi Ótemplomnak minden padsora megtelt. Nem állítom, hogy az előző generációk tagjai szociálisabb és barátságosabb emberek voltak, de ahhoz képest, hogy a 70-es és 80-as években lovaskocsival, akár idegen házakhoz, akár idegen emberekkel együtt mentek locsolkodni a fiúk és férfiak, most pedig egy fiú az édesanyját sem locsolja meg, de a zsebpénzt és a kis csokoládényuszit így is megkapja. A csokoládényulak vékony, színes csomagolása gyakran érintetlen marad, a míves külcsín alatti kakaómasszát nem háborgatják, inkább felkerül a polcra a hasonló sorsú csokimikulások közé.
A virágvasárnapot megelőző napokban történt, hogy az egyik belvárosi könyvesboltban éppen a ,,Vallás” és a ,,Történelem” részleg kínálatán legeltettem a szemem, mikor belép az üzletbe egy középkorú nő. Helybéli volt, látásból ismerős. Beszélgetésbe kezd a pénztárosnővel, valószínűleg régóta ismerik egymást. Nem igazán figyeltem rájuk, tekintetem a könyvek kidolgozott borítója és a hátoldalára nyomott árcímke között ugrándozik. Egyedül ez a párbeszéd keltette fel az érdeklődésemet:
- Húsvétkor zárva lesztek? – kérdezte a pénztárost a nő kissé rekedtes hangon.
- Igen, olyankor mindig bezárunk.
- Hallod, a férjem kint van most Berlinben, mondja, hogy ott az emberek nagyon őrzik a hagyományt. Azt tudom, hogy a Húsvét az ilyen vallási ünnep és Jézushoz van valami köze. De hogy mi, azt nem tudom. – jelentette ki kuncogva a nő, egyfajta emelkedett lezserséggel hangjában.
- Nem tudom, Azt hiszem akkor halt meg. Ott valamikor Mikulás tájékán született, akkor Húsvétkor kellett hogy meghaljon, vagy valami ilyesmi. – felelte a pénztárosnő enyhe flegmasággal.
Megdöbbentem, leginkábbis azért, mert Vásárhely tősgyökeres református város. Még a legerősebb államszocialista egyházi cenzúra alatt is működtek a hitközségek, szinte megszakítás nélkül folyt a hitoktatás. S amikor mindezek fényében azt hallom, hogy élnek olyan emberek ebben az alapvetően konzervatív, keresztény tradíciókat őrző városban, elfog a kétség, hogy van-e még egyáltalán értelme ennek az ünnepnek azon túl, hogy a boltokban már februárban elkezdik árusítani – évről évre egyre magasabb áron – a különböző márkájú, de valójában teljesen egyforma csokoládévackokat?
Igen, van értelme. A lelki öröm ünnepe, s nem grandiózus vallási tanokat értek ez alatt, hanem a hála azért, hogy élhetünk. Élhetünk mint magyarként, mint hódmezővásárhelyiként, emberként. Ha alaposabban belegondolunk, belátjuk hogy az univerzum, amiben létezünk, nem igazán emberbarát közeg. Az élet ajándék, erre kellene emlékeznünk Húsvét ünnepén. Arra, hogy létünk csupán egy pillanat, de azért is legyünk hálásak.
Author: Halmai Dávid
Hódmezővásárhelyen élek; alföldi polgárnak születtem. Elsődleges szellemi területem a metafizikai gondolkodás. Újságíró a szakmám, szabadidőmben egyetemre járok: magyar-történelem szakot hallgatok.