,,A szabadság nem a zsarnokság vagy elnyomás hiánya. S arra sem hatalmaz fel, hogy mindig azt tegyük, ami jólesik. A szabadság alá van vetve az igazságnak, és az emberiség igazságkeresésében és az igazságban vezetett életben teljesedik be.” (II. János Pál pápa)
1956 őszén a magyar szabadság ügye nem talált pártfogásra; senkinek sem állt érdekében segítséget, támogatást nyújtani, senki sem akarta a nevét vagy arcát adni egy kislétszámú Közép-európai kommunista berendezkedésű ország lázongásához. Csakhogy ami abban a kéthétben Magyarországon történt, az nem lázongás és nem ellenforradalom és nem hiábavalóság volt, hanem példamutatás. Példamutatása nemcsak a magyar, hanem a világ nemzetei számára is, hogy nem a túlerő győz, hogy nem az győz, aki nagyobbat csap az asztalra, hanem az, aki a túlerővel szemben is kiáll, aki a nagyobb ellennel szemben is beleáll a csatába; aki nem a pillanatot akarja megnyerni, hanem a halhatatlanság mércéje szerint akar megmérettetni.
Ki volt ott? – hangzik a kérdés. Ha a forradalmat nem segítette semmilyen politikai-katonai-szociális erő, akkor ki volt az, aki egy vesztes küzdelemben mégis részt vállalt? Automatikus mechanizmus szerint skandálják még a csekély ismeretekkel rendelkezők is, hogy: Nagy Imre, Maléter Pál,… mindenfajta életszerűséget mellőzve, tanult reflex szerint sorolják a magyarok ezeket az iskolában az agyukba vésett információhalmazt. Pedig nem erről van szó. Valóban, az 1956-os eseménysorozatnak ismeretesek az emblematikus, pozitívabb-negatívabb megítélésű szereplői. Döntéshozók, katonák, polgárok, kisebb-nagyobb mértékben vették ki a részüket a történelemformáló pillanatból, az ő nevüket megőrzi a történelemtudomány. Azonban a valódi erők nem a felszínen, a politika színpadán, a barikádok mögött, a fegyver egyik vagy másik oldalán csaptak össze, hanem a lelki síkon. A fiatal diákok idealisták, hisznek a szabadság eszményében. Ők rendelkeznek a legnagyobb lélekbeli apparátussal, mert az ő lelkiségük még szeplőtelen és nem szennyeződött be a megalkuvás és a feladás bélyegével. A katonák parancsot teljesítenek, ők feladják – legalábbis félreteszik – a lelki gátjaikat. Kívülről szemlélve az eseményeket az tárul a szemünk elé, hogy többezer fegyveres áll szemben néhány szinte fegyvertelen fiatallal. Az igazi küzdelemben ez az egyenlőtlen harc teljesen másképpen zajlott: egy nagy tömeg üres test vívott meg néhány erővel telített lélekkel. Summa summarum: a fizikális összecsapást a fegyverek, a metafizikális küzdelmet a kisebbségben lévő, örökérvényű igazi erők nyerték meg.
Hangzik ismét a kérdés: Ki volt ott? Annyit tudok felelni: Én ott voltam. Én, aki magamat embernek merem mondani, aki Hazámat szolgálom, aki a Valódi Igazság meg nem nyugvó keresésére teszem fel az életemet, hogy a létezésben meghatározott helyemet betölteni képes legyek: igaznak lenni. S mindenki, akiben ez az őszinte törekvés erős, ott volt velem.
Author: Halmai Dávid
Hódmezővásárhelyen élek; alföldi polgárnak születtem. Elsődleges szellemi területem a metafizikai gondolkodás. Újságíró a szakmám, szabadidőmben egyetemre járok: magyar-történelem szakot hallgatok.
