VOLIMTE.

Ez a történetem akkor született, amikor Apum hiányát pótólandó elkezdtem csettelni. Ez a korszakom nagyjából hat évig tartott, és tömve volt hamis érzelmekkel, hiábavaló küszködésekkel. Visszagondolva arra kell jussak, hogy már ekkor is élt bennem az írás szeretete, csak még nem tudtam vele mit kezdeni.

Szomorú, sötét és hideg novemberi este volt. Hanna egyedül maradt otthon. Nem igazán szerette ezeket az estéket. Úgy is mondhatni, nem minden esetben. Ült a jó meleg, szépen berendezett szobájában a kényelmes fotelben és gondolatai minden irányba jártak, csak jó felé nem. Anyja átugrott a szomszéd házban élő fiához és annak családjához, mert kedves vendégek voltak náluk. Hanna imádta testvér öccsét családjával együtt, mégis volt benne némi keserű íz, amiért ő az állapota miatt nem ugorhatott úgy át, mint a többiek. Általában szerette az egyedül töltött esteket, kivéve, ha azokból sok volt egymás után. Julianna fiatalon hozta őt világra, húsz év sem volt kettejük közt, így mindig is közel álltak egymáshoz. Szerettek együtt lenni, ilyenkor sokat és jókat beszélgettek és még többet nevettek. Időnként vitatkoztak is, ezekből olykor kialakultak veszekedések is, ám haragjuk két-három napnál tovább sosem tartott. Hanna jól viselte anyja szeszélyeit, míg az remekül olvasta lánya kívánságait, szükségleteit ezért nagyszerűen kijöttek egymással. Évek óta éltek kettesben, s ez az időszak rendkívül összekovácsolta a két nőt. Az idősebb nő, Julianna gyakran kesergett a sorsukon, Hannát gyakorta idegesítette, mivel ő sokkal hamarabb szokta meg az életben történő változásokat. Juliannát és Hannát annyira egybeforrasztotta a sok közösen átélt jó és rossz esemény, hogy úgy senki nem ismerhette egyiküket sem, ahogy ők ismerték a másikat.

Született sérültként Hannának már volt ideje megszokni a gátakat, azonban így is akadtak nehéz pillanatai. Szerette az embereket, azok is őt, sok barátja, még több kedves ismerőse volt a faluban, de a telet majdnem mindig otthon, nélkülük kellett töltenie. Ilyenkor csupán családja, közelebbi barátaik jártak hozzájuk. Ezért is viselte elég rosszul a téli időszakkal járó bezártságot. Gondolatai a szomszédban lévő kellemes társaság körül forgolódtak, de jobb híján nem maradt más, minta a tv és hi-fi készülék. Mivel a hi-fi berendezés távirányítóját nem érte el, kénytelen volt beérni a tv-vel. Csakhogy a tv semmi jót nem ígért, így elkezdte a teletext gombjait nyomkodni. Időjárást, színes híreket, és egyéb dolgokat szokott rajta olvasgatni. Valahogy ezek sem kötötték le csapongó figyelmét. Ekkor ujjai a távirányító színes gombjain kezdtek el mozogni. Mindig is izgatták a színes gombok. Sokszor morfondírozott azon, vajon milyen tartalmak érhetők el azok segítségével. Végül megnyomta a csett feliratú gombot.

Kezdetben értetlenül nézegette a gyorsan változó, színes és poénos üzenetek váltakozó villogását. Ahogy mind több időt töltött az üzenetek olvasásával, figyelésével úgy vette észre, hogy tulajdonképpen emberek beszélgetnek egymással. Volt köztük olyan, aki csupán sex partnert keresett, mások viszont folyamatosan húzták egymás agyát, s akadt köztük olyan is, aki szerelmes üzenetekkel bombázta partnerét. Hannát teljesen elbűvölték ezek az izgalmas színes és pikáns kis történetek. Tekintve hogy ő nem járhatott el otthonról, érthető módon úgy érezte ebben a társaságban ő is jól tudná érezni magát. Alig várta, hogy mindezeket megossza Claudiával.

Claudia hosszú évek óta volt a legjobb barátnője. Több mint tíz év korkülönbség volt köztük, de ennek ellenére mégis jól megértették egymást. Kedves, vidám az életben még nem túl jártas fiatal lány volt, akit édesapja egyedül nevelt. Claudián meg is látszott, hogy nem anyjával élt, s bizony számos esetben töltötte be nála ezt a szerepet Hanna és Julianna. Ott segítették a  tapasztalatlan lányt mindketten, ahol tudták. Titok egyáltalán nem létezett kettejük barátságában. Egy-két héten át megelégedett a csendes szemlélő szerepével, mind jobban és jobban érdekelte, izgatta a dolog. Kis gondolkodás, nem kis hezitálás után elég hamar eldöntötte, ő is ennek a társaságnak az egyik tagja szeretne lenni. Megtette hozzá a szükséges lépéseket, telefon csomagot váltott, olyat amelyik kedvező sms csomagot tartalmazott. Majd egy januári napon kihasználva anyja ismételt távolmaradását, odaült a televízió elé és leregisztrálta magát. Ekkor, ezen a téli esten született meg Volimte a csett kerekesszékes lánya.

Nem lehet azt állítani, hogy nagy nehézséget okozott volna becenevet kiötleni magának. Mivel apai nagymamája remekül beszélt horvátul, úgy gondolta, Volimtének hívja magát, ami horvát nyelven annyit tesz, szeretlek. Ő nem beszélte a nyelvet, csak néhány szót értett meg. Soha nem akarta másnak kiadni magát, mindig azt adta, aki valójában ő volt. Kezdetben ez a név sokakat megtévesztett, ugyanis Volimtét rengetegen megszólították horvátul. Ez a kis malőr számos kellemes percet okozott neki. Természetesen mindig azonnal tisztázta magát és közölte az érdeklődőkkel, sajnos csupán a neve horvát ő maga nem. Volimte igen hamar a csett rabjává vált. Mindig többet és még többet szeretett volna a telefonján és a tv teletext előtt lógni. Azonban ezt azok az emberek, akik őt szerették nem igazán nézték jó szemmel, hisz jó formán mást sem csinált, mint csak nyomta és nyomta a telefonját. Egyre több embert ismert meg, egyre többekkel került barátinak nevezhető viszonyba. Legalábbis ő ezt akkor így látta és így is hitte. Rengeteg szöveges üzenetet kapott és még többet küldött ő is másoknak. Sokszor érezte úgy, ha nem kapcsolja be a telefont és nem nézi meg az üzeneteit, akkor biztosan le fog maradni valami létfontosságúról. Ezért gyakran volt feszült, ideges, mert úgy képzelte a többiek le fogják őt hagyni, kimarad fontos dolgokból. Nehezen viselte el a körülötte élők kritikáját. Tudta ő, nagyon is jól tudta, hogy az, amit tesz nem igazán jó és életszerű, de képtelennek tűnt az ellenállásra, az örökös üzenetírás felhagyásával. Rövid időn belül eljutott odáig, hogy megbeszélt a csett egyik nagy menőjével egy személyes találkát a közeli kisvárosba.

Claudiával indultak aznap útra. Szerencséjükre gyönyörű, tavaszt idéző enyhe januári vasárnap köszöntött rájuk, így egyikőjüknek sem okozott gondot a négy kilométeres séta. Mivel anyja előtt mély titok volt a kirándulás valódi oka, kitalálták, hogy kihasználva a váratlanul jött jó időt sütiznek egyet. Mindketten próbáltak csinosak lenni, hisz sütit enni sem lehet akárhogyan. A délelőtt második felében indultak útnak. Gyönyörűen sütött a nap, kellemes időben, jó tempóban haladtak. Hanna közben örömét lelte az oly rég nem látott tájban és a tiszta levegőben. Út közben gyönyörködve pásztázta szemeivel a kopasz fákat, bokrokat amelyek büszkén fürdőztek a nap arany sugaraiban. Még a kismadarak is csiripelni kezdtek, amelyek máskor tavasszal szoktak dalra fakadni. Ilyen ragyogó körülmények között tették meg a közel háromnegyed órás utat. Nagy beszélgetéssel, kacagással, izgatott várakozással és a telefon állandó nyomogatásával, valamint a találka előrevetítésével telt az útjuk. A kisváros főterére beszélték meg a pasikkal a találkozót. Ekkor már tudták, hogy a férfi nem egyedül, hanem barátjával fog érkezni. A két lány hamar odaért a városka főterére, így kénytelenek voltak várakozni, ám ezt egyikük sem bánta. Találgatták, hogy tényleg olyan klassz pasi lesz Csaba, mint amilyennek a képeken látták? Számos dolgot, témát vetettek fel, amit szerettek volna a férfival megbeszélni. Mindezt persze nagy és zavart kacagások közepette tették. Mivel megérdeklődték milyen színű, típusú autóval jönnek, izgatottan szemlélték a forgalmat. Aztán végre a látóterükbe suhant az említett kocsi. Dinamikusan beálltak a parkolóba, lassan, de nem lomhán kiszálltak, majd mosolyogva bemutatkoztak.

Természetesen a két férfi hamar elbűvölte a lányokat. Csaba rendkívül jóképű és sármos volt, látszott rajta, hogy nem veti meg a női nemet, ahogy azok sem vetik meg őt. Tisztán látszott rajta az igényesség, ám sajnos az sem maradt titok, hogy a trendi külső nem sok belső értéket rejt. Volimte látta rajta, hogy a férfi számára a nők használati tárgyak, s nem többek. A másik férfi, őt Istvánnak hívták nem annyira a külsöjével, mint inkább az eszével, humoros dumájával vette le őket a lábukról. Rajta is látszott a női nem iránti rajongás, de az ő esetében a tisztelet is észlelhető volt. Szemei huncut módon villogtak, ami mindkét lány tetszését elnyerte. Rengeteget nevettek, továbbá, ha mély zavarban is voltak mind, azért megpróbálkoztak a beszélgetéssel is. A beszélgetésnél filozófiai mélységeket nem érintettek, azonban abban egyetértettek, hogy jól érezték magukat. A két férfi mindent latba vetett a sikerért, így kitalálták, hogy igyanak egy kávét. Hanna és Claudia igyekezett a pasik kedvében járni, ugyanakkor magukra is gondolniuk kellett. Ezért azon voltak, hogy olyan útvonalat válasszanak, ami nem hosszú és nem is nagyon forgalmas. Így próbálták meg csökkenteni annak a lehetőségét, hogy ismerőssel találkozzanak.

Kis séta után találtak egy nyitva tartott helyet. Örömükbe nem kevés üröm is vegyült, ugyanis a közösen fogyasztott kávét az utcán kellett elfogyasztaniuk, mert Volimte a kocsijával sajnos ide sem tudott bejutni. A kávét sikerült jó hangulatban elfogyasztaniuk, noha Volimte látta a két férfin, hogy nem kicsit kínos számukra az a tény, hogy miatta nem tudták a vendéglőben elfogyasztani a kávét. Visszatérve a városka főterére közös megegyezéssel úgy döntöttek itt az ideje búcsút mondani egymásnak. Épp a legnagyobb búcsúzkodás közepénél tarthattak, amikor is egyszer csak a lányok egy ismerős autó közeledését észlelték az országúton. Persze ismét az történt, amire nem számítottak. Volimte fiútestvére integetett az autóból. A két férfi húzta a lányok fejét, hogy akkor most mi lesz, miután hazatérnek, biztosan ki fognak kapni. Volimte teljes bizonyossággal állította, nem lesz egyiküknek sem semmi baja, de belül érezte, nem kis meccs vár még rá otthon. Hazafelé már tempósabban haladtak, mivel az idő is kezdett hűvösebbé válni, no és a sok élmény is elfárasztotta mindkettőjüket. Mire hazagyalogoltak már majdnem fél négy volt. Igyekezett nyugalmat, derűt magára erőltetni, ám érezte hevesen dobogó szívét. Tudta, hogy amint a lakás falai közé ér, nem kis lecseszésben lesz része. Szinte örök életében jellemezte a jó megérzés készsége. Az érzései ezúttal sem hazudtolták meg magukat.

Miután hazatért, jött a fiútestvér és azonnal feltette kíváncsi kérdését:

– Kik voltak azok az idegen férfiak veletek?

Már ekkor is jellemző volt rá az őszinteség, így azonnal megmondta, hogy a csetttről megismert férfiakkal találkoztak. Mondani sem kell mekkora botrány kerekedett otthon ebből a dologból. Kapott hideget és meleget egyaránt. Noha remek volt anyjával a kapcsolata, az mégis tisztán kimondott volt köztük, hogy Hanna az állapota miatt ne gondolkodjon férfi kapcsolatokban. Nem tudta megérteni sosem, hogy anyja őt szerette volna-e megvédeni a felesleges csalódásoktól, vagy inkább magát. Most sem rejtette véka alá véleményét, amivel mélyen megbántotta Hannát. Napokig puskaporos volt a hangulat az anyja és közte emiatt.

Persze a két férfival történt találkozás cseppet sem szegte kedvét a folytatástól. Ugyanúgy pötyögtette tovább üzeneteit a teletexten és a telefonján egyaránt. Kapta és küldte az üzeneteket. Ismerkedett és egyre többen ismerték és kedvelték meg. Kezdetben csupán egy oldalon bonyolította beszélgetéseit, majd még két újabb oldallal bővítette azokat. Voltak nő ismerősei is, ám többnyire férfiakkal tartotta a kapcsolatot. Akadtak olyanok, akikkel naponta többször váltott üzeneteket. S meg kell hagyni ezek a naponta kapott bensőséges hangulatú üzenetek vegyes hatást gyakoroltak a lányra. Néhány személy közelebb került a szívéhez, mint ahogy azt ő tervezte. Habár szerető családi közegben élt, a baráti kapcsolatai meglehetősen silányok voltak.

Több esetben érezte úgy, hogy valaki elrabolta a szívét. Ezek a rablások ma már nevetségesek, ám akkoriban rengeteget jelentettek neki. Segítettek abban, hogy az egyforma napokat változatossá és színesebbé tegyék számára. Kicsi szíve sokszor dobbant nagyot, amikor néhány számára kedves embertől kapott üzenetet látott a telefonja kijelzőjén. Ez a szívdobbanás leginkább akkor volt rá jellemző, amikor egy Kecskeméten élő férfitól kapott üzeneteket. Pedig a férfi már a kezdetekor leszögezte, kettejük között kizárólag barátság alakulhat ki, ám Volimte titokban mindvégig abban reménykedett, talán egyszer mégis átalakulhat az őket összekötő baráti viszony. A férfi is ludas volt abban, hogy Hannában kétségeket ébresztett, hiszen szebbnél szebb versekkel és még szebb idézetekkel halmozta el őt napi szinten. Tudták egy más fontosabb dátumait, születésnap, névnap, ilyenkor rendszerint oda-vissza mentek köztük az üzenetek. Ezek a dolgok több éven át melengették meg szívét-lelkét egyaránt.

Viszont nem volna igaz, ha ez az időszak rózsaszín lány regénybe illő módon lenne ábrázolva. Az igaz történethez tartoztak azok a férfiak is, akik bizony jól átverték Volimte fejét. Jöttek a szerelmes üzenetek, így szeretlek, úgy szeretlek, amiből később több, enyhén szólva kellemetlen élménye származott. Néhányszor dühös feleségek is megkeresték és számon kérték rajta a nem igazán baráti viszonyt. Számos esetben neki kellett megvédenie a kicsapongó férjet és természetesen saját magát is. Pedig ő soha nem szerette a titkos kapcsolatokat, ám később az élet megmutatta neki, ha szereti, ha nem, mégiscsak át kell élnie hasonló dolgokat.

Harkány minden tekintetben jelentőséggel bírt Hanna életében. Tizenöt esztendőn át járt a kórház egyik rehabilitációs osztályra, s ezt minden évben megismételhette. Egy évben nem férhetett kétség a Harkányi három héthez. Természetesen azt sem rejtette véka alá csettes barátai előtt, hogy hol lesz, így azok, akik számítottak, mind tudtak erről is.

Egy alkalommal ült a kórházi szobájában, előtte a telefon és a laptop. A telefon kijelzőjén az egyik csettes ismerőstől érkezett szöveges üzenetet látta, melyben a férfi találkozót kértek tőle ott Harkányban. Igaz, magabiztos is bátor volt már ekkor is, de mégis izgatottá vált a hírtől. Több kedves és vicces üzenet váltottak egymással, majd konkrét időpontot beszéltek meg. Lámpalázasan ültette bele magát a kocsiba és kint az udvarban várta a több fős csettes csapatot. Már messziről meglátta őket. Három férfi és két lány volt a látogatója. Nem kis meglepetésére a csapat egyik tagja a már korábban megismert férfi, István volt. Régi ismerősökként üdvözölték egymást. A többieken látta a nem kis meglepődést. Azonban mint szinte mindig, ezúttal is azt tapasztalta, hogy a férfiak a nőknél sokkal inkább elfogadóbbak.  Volimte látta a lányokon a kínos feszengést. Ám ő mindezzel meg tanult már együtt élni. A csapat rábízta, válasszon helyet ahová mindannyian be tudnak ülni. Ment a sztorizgatás, móka és nevetés, poénok és egymás húzása. Majd egyszer csak valamelyikük felvetette, mi lenne, ha ő is velük tartana a soron következő csettes találkozójukon, amit Ipacsfán rendeztek meg.

A lányt nem nagyon kellett győzködni, hogy ugyan már gyere velünk. Pusztán egy kicsit hezitált, majd gyors döntést hozott. Noha megfordult a fejében, minden értesítés nélkül fog elmenni, aztán meggondolta magát és a már korábban megismert férfival felment a kórház osztályára és bejelentette a nővérnek távozási szándékát. Mondani sem kell bejelentését nem kísérte ujjongó öröm, de ő ezzel nem foglalkozott. Búcsút mondott a nővérnek és a többi betegtársának, majd kettesben elindultak Ipacsfa irányába.

A falu nem volt messze Harkánytól, mindössze pár kilométert kellett sétálniuk ahhoz, hogy oda érjenek. Közben jót beszélgettek és mi tagadás élvezte a társaságot. Egy órás séta után megérkeztek a csepp faluba. A találkozóra az egyik csettes kocsmájában került sor. Egyáltalán nem meglepő módon a kis falusi kocsma nem volt akadálymentes, így a fiúk segítségével jutott be a szépen berendezett kis helyiségbe. Kedvesen fogadták, kínálták ezzel-azzal, de látta rajtuk, hogy többen nem tudnak mit kezdeni állapotával. Ez őt egyáltalán nem zavarta és hozta a szokott kedves, nyílt formáját. Ekkor két szemével győződhetett meg arról, hogy ezek a kapcsolatok és találkozók tulajdonképpen miről is szólnak, miért jönnek létre. Látta a férfiak és nők közötti titkos, meghitt pillantásokból, összesúgásokból, hogy ők jól össze vannak már szokva, melegedve. Eszébe jutottak anyja szavai, hogy ő nem való ebbe a társaságba. Mivel az egész ősszel zajlott le túl sokáig nem maradhatott a faluban, hisz még várt rá a visszafelé út. Ezen is a már korábban megismert férfi kísérte. Forgalmas út volt, de nem történt semmi különös sem említésre méltó. Viszont jól tették, hogy időben indultak el mivel már korábban kezdett sötétedni. Nem igazán nyerő ötlet ilyenkor a forgalmas úttesten történő sétálgatás a sötétben. A férfi bekísérte a kórház épületébe és elbúcsúztak egymástól. A lányt szinte hősnek kijáró örömmel üdvözölték a betegtársak. Miután lejárt a három hete a kórházban, ezt a kalandját az otthoniaknak is elmesélte és immár anyja is nevetve fogadta a történteket.

Volimte már ekkor sem szűkölködött önbizalomban, ám mégsem tudta levetkőzni az énjét. Miután hazatért otthonába és újra felmászott a csett falra, csak nem bírta ki és elkezdte marcangolni saját magát, és természetesen személyesen megismert ismerőseit sem hagyta ki a jóból. Elkezdett kételkedni azok őszinte barátságában így igen hamar lapátra is tették. Persze tovább próbálkozott, ám látta, hogy a csett ezen oldalán befejeződött pályafutása. Azonban nem esett kétségbe, hanem átköltözött más oldalakra. Itt is hamarosan új ismerősökre, később barátokra lelt. Az új oldalak egyikén hamarosan feltűnt neki egy érdekes becenevet viselő személy. Eleinte azt sem tudta, milyen nemű lehet a másik. Kérdéseire hamarosan jöttek a válaszok.

Az érdekes becenevet viselő személy kisvártatva kitette a falra a telefonszámát, ami köreikben annyit tett, várom a jelentkezésedet. Volimte nem késlekedett és hamar rá is írt a számára szimpatikusnak látszó emberkére. Már az első pillanatban látta, érezte, igen zárkózott személyiség a többiekhez képest. Sok-sok üzenet után derült csak ki, hogy a férfi is némiképp mozgássérült. Mint beszélgetéseikből kiderült Máté is veleszületett mozgássérült, ám ehhez még hozzájárult szembetegség is, ami megkeserítette a férfi életét. Ő is anyjával élt, de Hanna úgy érezte, nála sokkal jobban kötődik hozzá, mint ő az övéhez. Mindig is kedvelte a nem hétköznapi embereket, s Máté is közéjük tartozott. Semmit nem kedvelt, ami kicsit is kommersz volt. Nem szerette a filmeket, csak játszott és informatikai feladataival foglalkozott. Hosszú haja volt, nem túl erős testalkata.

Jöttek mentek köztük az üzenetek így hamarosan jó ismerősökké váltak. Mélyen és őszintén beszéltek egymással. Megosztották életük sok-sok eseményét, érzését, titkát a másikkal. A férfi rengeteget mesélt éppen kialakulófélben lévő kapcsolatáról, a lány sok tanáccsal látta el a későbbieket illetően. Az őket összefűző barátság egyre mélyebbé vált. Közben a férfi kapcsolata sajnos megrekedt. Ekkoriban a lány úgy érezte, számára a férfi kicsit többet jelent, mint puszta barát. Ezt azonban nem közölte vele, ugyanis tartott attól, hogy a férfi megijedne tőle. Mindig is kiváló hallgatóságnak bizonyult, ezúttal sem történt másképp, de belül megszakadt a szíve a visszatartott, elhallgatott érzésektől.

Ma sem tudni az okát, de a férfi üzeneteinek hangvétele elkezdett megváltozni. A lány azt érzékelte, mintha a férfi is egyre közelebb kerülne hozzá. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az érzés ne tűnjön csalókának. Ő maga sem akarta elhinni, hogy talán több is lehetne köztük barátságnál. Üzenetek százait írták egymásnak, plusz nem győzték küldözgetni a különböző kedves kis küldeményeket. Végre eljött az a nap, amire a lány olyan nagyon várt.  Szeretlek, érkezett ezt az egy szót tartalmazó üzenet. Aztán nagyon gyorsan változott meg köztük minden. Üzeneteik titkossá, intimmé, játékossakká lettek. Korábban is sok időt szántak egymásra, de ettől kezdve elválaszthatatlanokká váltak. A lány minden percét a telefonnal töltötte, és közben vadul írták az elképzelt szerelmi légyottjaik történeteit. Volimtéról tudni kell, hogy soha nem volt híján a vad képzelőerőnek, ám ettől kezdve vadsága határtalanná lett. A végletekig képesek voltak egymás vágyait felkorbácsolni. Számos esetben váltak úgy el a másiktól, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott a meddő vágyakozás.

Egyszer mesélt a férfinak Harkányról. Természetesen több sem kellett egyiküknek sem. Azonnal elkezdték tervezni az ott lebonyolítandó, lehetséges találkozás forgatókönyvét. A férfi már több hasonlón átesett, a lány viszont még csupán a csoportos és baráti találkozókban volt tapasztalt. Beszélgetéseik közben, mind gyakrabban fordult elő, hogy a személyes találkozást sürgette valamelyikük. Majd úgy döntöttek, muszáj leszervezniük egy édes randevút Harkányban. A férfi kezébe véve az irányítást, elkezdte szervezni az utazását, szálláshelyét. Tudták, olyan helyet kell találniuk, ami kerekesszékkel is járható. Hanna minden évben őrült módon várta a Harkányban töltött heteket, ám akkori várakozása felülmúlta a korábbiak mindegyikét. Most is az anyja kísérte el a kórházba, hogy ő rakja ki három hétre előre becsomagolt holmit. A folyosón várta, hogy anyja befejezze a pakolást, amikor az örömtől sugárzó arccal rontott ki a szobából és azt mondta:

– Képzeld a Cs. Gyöngyi lesz a szobatársad. A lány nézett nagy, értetlen szemekkel, erre anyja közölte vele:

– Gyöngyi volt a szülésznő, amikor világra jöttél.

Elsőre nem igazán örült ennek a hírnek, ugyanis félt, hogy a nő majd keresztezi édes kis titkait. Miután anyja elvégezte a körülötte való teendőket bemerészkedett a szobába, hogy ő is megismerkedjen a fent említett hölggyel. A nő élete virágának pompáján már túl volt, de a szépségének jelei még ott voltak arcán, nyúlánk, kissé teltkarcsú testén. Gyöngyi kezdetben nagyon jó fejnek tűnt, de később kiderült, hogy depresszióra hajlamos. Előfordult, hogy a nőt lelőni nem lehetett volna, annyit beszélt, közben nevetett, máskor pedig mély csendbe burkolódzva feküdt ágyán. Hanna picit elbizonytalanodott, de belátta muszáj Gyöngyit bele vonni a dolgaiba. Rengeteget nevettek, még többet beszélgettek és immár ketten készültek a nagy találkozás napjára.

Végre nagy sokára elérkezett az oly szív repesve várt találkozás első napja. Hűvös esőre álló idő volt. Némi délutáni pihenőt követően és nem kis izgalommal indult útnak, hogy személyesen is találkozzon nagy szerelmével. Mivel már előre felmérte a panzióhoz vezető utat, meglehetősen gyorsan és gördülékenyen szelte azt a pár kilométert. Szemével már jó messziről pásztázta a környéket, azt keresve hol várja a férfi. Kisvártatva észrevette őt az egyik kerítés oldalán ücsörögve. Egy feketébe öltözött férfit látott, aki hosszú haját laza copfba fogva viselte, szemeit eltakaró sötét szemüveget viselt. Testalkata közepesen erős, magas volt. Amikor felállt, akkor látszott rajta egészségi problémája. Lábait nem tudta teljesen kiegyenesíteni és feltűnt, hogy járása is bizonytalan. Oda gurult és óriás gombóccal a torkában bemutatkozott:

– Szia, Volimte vagyok.

Bolond szokásához híven még azt is hozzáfűzte:

– Hát ez vagyok, én remélem, beéred velem.

Amikor ezt a mondatot kiejtette már tudta nem kellett volna, ugyanis látta a férfin, nem tetszik neki ez a megnyilvánulása. Pár mondat után abban állapodtak, meg hogy bemennek az előre lefoglalt szobába. A lány úgy érezte magát mintha főbenjáró bűnt követne el, pedig jól tudta, mindketten szabadok és a maguk urai. Ezen az első találkozáson semmi olyasmi nem történt köztük, amit más esetben két szerelmes megtett volna. Pedig a lány jól emlékezett arra mennyi mindent álmodtak meg, amikor még csak tervezgették, hogy a valóságban is találkozni fognak. Máté minden teketória nélkül közölte Volimtével, hogy mivel a szobafoglaláskor ételt is rendelt, ő bizony kimegy és elfogyasztja vacsoráját, így majdnem egy órára egyedül hagyta őt a szobában. Az láthatóan nem zavarta, hogy a lány nem fog vacsorázni, mivel épp akkor volt a kórházban vacsoraidő, amikor a randevújuk kezdődött. Amíg várta Mátét, nem kicsit esett gondolkozóba, tulajdonképpen mi is Máté fontossági sorrendje. Miután visszatért a kórházba és beszámolt Gyöngyinek az eseményekről az jó megdorgálta, amiért ennyire félénken viselkedtek. A lány azzal nyugtatta Gyöngyit, hogy majd a másnap délutánra tervezett randin mindent bepótolnak, ami akkor elmaradt.

Szombaton csodálatos napsütés és kellemes kora őszi meleg idő lett. Ennek köszönhetően aznap nem kellett beöltözni így elég volt egy könnyű kis pólót magára kapnia. A megbeszélt időpontban és helyen várt a férfira, aki természetesen neméhez hűen késett. Picit már azon izgult, tán előző nap akkora csalódást jelentett a férfinak, hogy az úgy döntött inkább egyedül fogja eltölteni a hátralévő napokat, aztán egyszer csak látta őt az egyik üzletből kijönni.  Odament és már sokkal fesztelenebb módon köszönt rá a férfira és érdeklődött, hogy töltötte az éjszakát. Szép lassan elindultak a panzióba és feltűnés nélkül becsordogáltak a szobájukba. És innentől ismét a szoba jótékony magányát és homályát választották.

Volimte látta, hogy Máté is iszonyatos módon zavarban van. Iszogatta a dobozos sörét, s ott ült mellette az ágyon. Próbálkoztak a beszélgetéssel, de ami máskor üzenetek formájában oly remekül ment nekik, most nem kicsit akadozott. Volimte úgy érezte, ő mindent megtett annak érdekében, hogy könnyed és fesztelen legyen kettejük közt a légkör, de ez sajnos kevésnek bizonyult, látva Máté kínos feszengését. A férfi lassan mellé lépett, fejét a kezébe vette és lágyan szájon csókolta. A csók igen hamar szenvedélyes lett. Mindketten nagyon vágytak már a csók folytatására, és minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy szerelmük végre beteljesüljön, de testi állapotuk az útjukba állt. Többszöri nekifutásra sem sikerült a férfinak a lányt a kocsiból az ágyra áttenni. A lány féltette a férfit, hisz látta ő sincs ereje teljében, és magát is, mi lesz, ha ki is tudja tenni, viszont a kocsiba már nem lesz ereje visszaültetni. Így nem kis csalódással, és nem csekély keserűséggel beletörődtek a megváltoztathatatlanba. A férfi dicsérte csókját, és szépségét, de nem volt mit tenniük kénytelenek voltak a kevéssel is beérni. Pár perccel később hangos nevetésben törtek ki. Erőltetett jókedvük annak volt köszönhető, hogy elképzelték amint a bénázásukról készült felvételt a legnagyobb videó megosztó közzé teszi. Egyetértettek abban, hogy az nézettségi rekordokat döntögetne. Volimte nem kis csalódására Máté kérte másnap tartsanak egy kis szünetet, mert neki pihenésre van szüksége. Jól tudta, hogy ez a pihenés minek köszönhető, de azt érezte, ez a fiaskó nem csak ő a hibája. Ezt meg is mondta a férfinak, ám az hajthatatlannak bizonyult.

Így hétfőn találkoztak utoljára, amikor megmutatta neki Harkány nevezetességeit. Közben beszélgettek, nevetgéltek. Kicsit leültek az egyik napsütötte padra. Ekkor kérdezte meg Mátétól, milyen volt számára ez a néhány nap, hogy érezte magát, mit gondol kettejükről? A válasz őszinte volt, annak lényege pedig a következő. Szerinte a kapcsolatokban mindig van olyan, aki jobban szereti a másikat. Ez az ő esetükben Volimte az.

Ahogy tovább folytatták sétájukat a lány azt látta, hogy a tőle pár méterre húzódó országúton hirtelen megjelenik egy nagyon ismerős mikrobusz, amiből öccse integetett lelkesen. Volimtén eluralkodott a páni félelem, mi lesz, ha öccse úgy dönt, pár percre odalép hozzájuk. Gyorsan a távozás mellett döntött és megkérte a férfit amennyire tud, próbáljon sietni. Hamar a kórházkerítéshez értek és így már biztonságban tudhatták magukat. Még megmutatta Máténak a kórház területét, az épület belsőjét, a szobákat, a medencéket majd nemsokára visszakísérte a panzióba. Ott még váltottak pár mondatot, a búcsúcsók majdnem elmaradt, de végül mégis elcsattant, majd abban maradtak másnap ki kíséri a férfit az állomásra.

Azon a napon viszont a természet ismét közbeszólt, ami nem szakadó, hanem áztató eső formájában mutatkozott meg. Volimte sosem szerette az esőt, ezért úgy döntött, nem fogja magát agyon áztatni a majd négy kilométeres út során. Máté nagyon nem örült annak, hogy egyedül kell kimennie a vasútállomásra, de számításba vesszük a nem várt szünnapot, a parkban elmondott kettejükről alkotott véleményt, nem csoda, ha Volimte sem volt hajlandó engedni. Igen sok üzenetet váltottak, de már akkor tudta, nem csak szerelmünknek van vége, hanem a köztük lévő kapcsolatnak is. Talán még egy két-hétig tartották a kapcsolatot, végül teljesen elmaradtak egymástól. Volimte azóta sem hallott a férfi felől. Azt sem tudni ennek köszönhető, vagy sem de a lány szépen fokozatosan leszokott a chatről. Ma már nosztalgiával gondol vissza azokra az időkre, amikor a telefonja és a tv text oldalai voltak életének meghatározó részei. Jól tudja, hogy a valós élet nem a telefonban, nem a tévé txt oldalain található meg, azok az életben, a mindennapokban, a valós kapcsolatokban és valós beszélgetésekben gyökereznek.

Szekeres Henriett
Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...

Megosztás
Megosztás

2 válasz

  1. Nagyon értékes történet az emberekről, vágyakról, álmokról.
    Az a szép ebben a folyton változó világban, hogy az utunkon bármikor elénk toppanhat egy váratlan kanyarulat egy még váratlanabb lehetőséggel. Addig pedig marad az Út.
    Nekem örömet okozott, hogy olvashattalak. Gondolom, így vannak vele mind, akik itt járnak.
    Szia, jó éjt,
    Miklós

    1. Örülök, hogy időt szántál az írásom elolvasására. Az pedig külön öröm és megtiszteltetés, hogy tetszett is. Gyere máskor is, mert szívesen látlak téged és másokat is egyaránt. Egyelőre még a régebbi írásaimat rakosgatom fel a blogba, de igyekszem rendszeresen frissíteni a dolgaimat. Szépeket Neked!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

1 + 8 =

Még enyém a remény

Még enyém a remény   Enyémek még szavaim, s enyém minden betű, Még érzem a régi borok ízét, még érik a hárslevelű. Enyémek még a

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt

Rózsa Iván: Cseresznyefa alatt Fellázad a szél, Öreg szamuráj mereng: Hószirom hull rá. Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió

Teljes bejegyzés »