Az ajándék

Kavargó hóeséssel, nagy tollkabátjában végre eljött a tél. Azon a decemberi reggelen a feketerigók csodálkozva nézték, mit keresek én a házam előtti kis kertben ásóval a kezemben. Tanakodtak, vajon hóembert építek-e, vagy talán nekik kerítek elő valamilyen itt felejtett régi eleséget a hó alól.
Amikor az első nyári gumit kiástam, még a fejem feletti faágon fészkelődve figyelték mozdulataim. Amikor a második gumihoz értem, megértették, hogy csak az öreg kocsimat próbálom előkeríteni új, fehér takarója rejtekéből.
A feketerigók bánatosan sóhajtottak, majd egy nagy lendülettel elrugaszkodtak az ágról. Ahogy a sapkámra hullottak a kis hópamacsok, még hallottam, hogy a szép rigófiú odarikkantott a mellette reppenőnek; “Nyári gumi!”- és vissza sem nézve, szárnyaival lemondóan legyintett egyet felém.
Igaza lett. Mind a négy kerék, sőt, a csomagtartóban fagyoskodó ötödik is a melegebb utakra volt tervezve. Mire véget ért az ásatásom, átgondoltam a teendőket. Előhalászom az ajándékokra kuporgatott pénzem és felkeresem a közeli település egyetlen gumisát, remélve, hogy neki biztosan van néhány nagyon jó és egyben nagyon olcsó téli gumija. Legalább kettő. Elindultam hát és reméltem, hogy épségben odaérünk: az öreg kocsi, meg én.
Így is történt. A tíz perces utat mintegy fél óra alatt megtéve odacsúszkáltam a gumis szakember meleget árasztó műhelyéhez. Bent a munkások zizegő zajokat hallatva, már egy kisbusz beállításaival foglalatoskodtak. Vezetője gőzölgő pohárral a kezében nézte őket és jó forró, édes teát ivott.
Kint az utcán a sofőrök egymás mögött várakoztak. Az ötödik helyet foglaltam el egy csodamasina mögött. Az a gép csak dorombolt, ezüstös hátát büszkén nyújtóztatta a hidegben. Ahogy elegáns vezetője kiszállt, már látszott rajta, hogy kissé türelmetlen. Sietne valahová. Jól megnéztem magamnak. Divatos, hosszú, barna kabát feszült rajta. Alatta nyakkendőt és sötét öltönyt hordott, miközben csillogó, fekete cipőjének orrán huncutul, – mint egy kis apró bajusz, – néhány összekapaszkodott hópihe hintázott kacéran. A férfi a kocsi végéhez lépdelt, majd kinyílt a csomagtartó. Előkerült egy új kerékkulcs és az úriember a szép kabátra rettentően vigyázva, óvatosan leguggolt az első lapos kerék mellé, hogy meglazítsa a csavarokat. Ezt látva magam is kiszálltam nézelődni, beszélgetni. – Mi történt? – kérdeztem és a teljesen kilapult gumira mutattam.
– Defekt! És pont most! – jelezte a férfi és moccantani próbálta a csavarokat. Eredménytelenül.
– Csak a pótkerekemre cserélném ki és indulnék is tovább, mert úgy látom, itt nem kerülök sorra egyhamar! – mondta és az előttünk álló kocsioszlopra nézett.
– Szívesen segítek! – válaszoltam és nekiveselkedtem a feladatnak. Hát, bizony, az első rugaszkodásra nekem sem engedelmeskedtek az eszközök.
– Higgye el, leszedem én, megoldom én, csak várjon még egy kicsit! – folytattam csepp mosollyal és letérdeltem a hóba, hogy még közelebb kerüljek a kerékhez. A csodamasina csodálkozva nézett rám, majd – mint egy profi pedikűrösnek, – engedelmesen felém nyújtotta kerek, lapos gumilábfejét. Két-három próbálkozás után a csavar engedett és én elégedetten végeztem a dolgom. Az emelő alulra, a lyukas kerék helyére pótkerék, homlokomra pedig néhány izzadtságcsepp került, míg a keresztkulcs a mellettem álló elegáns, visszafogott úriemberhez jutott. Arra is emlékszem, hogy ápolt kezein vadonatúj bőrkesztyűk büszkélkedtek. Ilyeneket mi a faluban, csak a közösségi házban, a havonta egyszer frissített filmhíradóban láttunk az ismert filmszínészeken.
Miután végeztem, felkeltem és megpróbáltam lerázni a térdeimre tapadt havat. A hó engedelmesen lecsúszott a helyére, de vizes névjegyét a nadrágomon hagyta, ahogyan ez várható is volt.
A férfi az átázott ruhámat nézte. Úgy láttam, csodálkozik. Pedig nem volt ebben semmi különleges. A hó már csak ilyen. Mint a lélek, ha meleget érez. Elolvad.
Az úriember megköszönte a segítségemet. Kicsit elgondolkodott, majd azt kérdezte:
– Ön miért jött a szervizhez?
– Két jó és olcsó téli gumit vennék a kocsimra. Az első kerekekre.
– Ha nem haragszik, azért megkérdezném, mennyi pénzt áldozna erre?
Ekkor úgy tűnt nekem, hogy a távolságtartó férfit valóban érdekli az én gondom.
Hogy mit tehet egy tehetős ember? Nem tudtam. Fogalmam sem volt a lehetőségeiről.
Egy szónak is száz a vége, az úriember újra megszólalt az örökkön doromboló csodagépe mellett.
-Tudok egy helyet, ahol segíthetnek Önnek! – mondta, majd megkérdezte, hogy elmennék-e vele egy olyan gumishoz, aki azonnal fogad? Sőt, azt is megemlítette, hogy tán belefér majd az az új, olcsó és minőségi gumicsere a nálam lévő pénzösszegbe. Kövessem bátran! Majd ő mutatja az utat.
Elindultunk. Úgy tűnt, igen visszafogottan halad, mert folyamatosan a nyomában tudtam maradni, hosszú perceken át. Miközben az ismeretlen felé gurultunk, láttam, hogy a visszapillantójából gyakran figyel hátrafelé. Kedves kocsim érezte, hogy valamilyen meglepetés készülődik. Szinte rásimult az aszfaltra, úgy surrant nyári kerekein. Amint ezt a változást érzékelni tudtam, szemem-szám elállt a csodálkozástól. Az öreg szerkezet felébredt. Csomagtartója fém rúdjait feltupírozta és a hátára fagyott faleveleket színes punk-sörénnyé alakítva követte a csodajárgányt. Amikor egy piros lámpához értünk, a csodagép matadora egyetlen gombnyomással letekerte az ablakot. Én legalább fél percig csavartam a kurblit és reméltem, hogy nem akad el.
– Tud jönni mögöttem? – szólt hátra az úriember. Nem megyünk túl gyorsan?
– Óóó, semmi gond, könnyen követem! – válaszoltam kocsim helyett, miközben éreztem, hogy ő is megértően duruzsol. Amint ezt kimondtam, egy ismerősnek tűnő feketerigópárra lettem figyelmes.
Fölém röpültek, majd rászálltak az egyik faágra. Nekem akkor úgy tűnt, mintha a kerekeim néznék.
A lámpa zöldre váltott. Tovább haladtunk a közeli város széle felé, majd az egyik új épület előtt az ezüstös hátú jobbra indexelt és bekanyarodott. “Gumiszerviz” felirat virított a bejárat fölött, ahol én is áthaladtam. Egyből a műhelybe irányítottak. Még jó, hogy ki volt írva, hogy hol járunk, különben azt gondolhattam volna, valamilyen modern tornacsarnok átadási ceremóniáján veszek részt. Addig nézelődtem, míg vezetőm teljesen eltűnt előlem. Először a fényes teremben kerestem, majd az iroda felé indultam el, hátha rátalálok. Egy barátságos, negyvenes, szemüveges ember lépett elém. Mellette két hölgy dolgozott, a háttérben pedig egy harmadik ifjú szorgalmasan gépelt. Bizonyára nem nekem írt levelet, hiszen még életemben nem jártam erre.
– Miben segíthetünk? – kérdezte.
– Igazából két jó téli gumit szeretnék, csak még az előttem érkező úriembert keresem! – mondtam, miközben tekintetemmel az iroda távolabbi zugait fürkésztem.
– Azzal a régebbi gépjárművel érkezett? – érdeklődött a szemüveges és az egyik emelő felé mutatott. Nem hittem a szememnek! Az én kocsim hintázott fent a magasban és kerekeinél két szerelő sürgölődött.
-Várjanak! – mondtam a szemüvegesnek. Még egyeztetnünk kellene, hogy mennyibe kerülnek a téli gumik és mennyibe kerül a szerelés! Az irodai vendéglátóm rám nézett, cseppet elmosolyodott, majd udvariasan megjegyezte:
– Ezt nyugodtan tessék ránk bízni! A legjobbat szereljük fel Önnek a centrírozás után.
– Mégis megkérdezném, mert – tudja, – nem léphetem túl a keretemet!
Ekkor a szemüveges kissé közelebb lépett és kedvesen azt mondta:
-Kérem, fogadja el szolgáltatásunkat. A két gumi pedig a főnök ajándéka! Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. Egy ideig csak csendben álltam az iroda közepén és hol a szemüvegesre, hol pedig az öreg kocsimra néztem, majd rekedt hangon megkérdeztem:
– Ki itt a főnök? És hol találom?
– Az a magas, barna kabátos férfi a főnök, aki Önnel érkezett. Már tovább indult vidékre. Elnézést kér, hogy nem tudott elköszönni Öntől és azt üzeni általam, hogy nagyon köszöni a segítségét.
Furcsa bódulatban ültem be a kocsimba. Ő is, mintha új lábakat kapott volna, úgy szaladt hazafelé az utakon. Egy kanyarban sem csúsztam meg és az utolsó zöld lámpát elhagyva az én gépem is szárnyalni kezdett remek papucsaiban. Vidáman duruzsolt és amikor kis kertünkbe kanyarodva megálltam, egy nagyon ismerősnek tűnő feketerigópár hintázott felettem a faágon.
A felhők zsalugátere megnyílt és a nap felmosolygott az égbolton. A fiú rigó elismerően füttyentett egyet, míg rigóné, mintha nevetett volna. Egymásra néztek, majd egy nagy lendülettel elrugaszkodtak az ágról.
Ahogy a sapkámra hullottak a kis hópamacsok, még hallottam, hogy a szép rigófiú odarikkantott a mellette reppenőnek;
– “Téli gumi!!!”…és vissza-visszanézve, szárnyaikkal elismerően intettek felém.

Bujdosó Miklós Gábor
Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, hivatásomként evezős edző. Találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Megjelent egy rajzokkal díszített önálló mesekönyvem és 2024 Könyvünnepén megszületett a Lírában kapható új, kilencven novellát tartalmazó kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor  

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Hova jutottunk

Hova jutottunk Óriásit változott az idő A világosság az emberben belső sötétséggé változott Így a világról alkotott képe sűrű ködbe burkolózott A férfi már nem

Teljes bejegyzés »

Ülj le mellém csend

Ülj le mellém csend   Ülj le mellém csend, Foglalj nyugodtan helyet; Megkínálhatlak valamivel, Vagy meséljek neked? Minden jóval kínálnálak, De máshová nyílottak az égnek

Teljes bejegyzés »

Lehetőségek

Lehetőségek Szabadság A légy szabadon kering a szobában míg egy légyfogó útját nem állja Az éhség és kíváncsiság rabigájába esik így az örök rabság áldozatává

Teljes bejegyzés »

Egy-idő

  EGY-IDŐ   Születek elmúlok, elmúlok születek. Minden perc idő, idő minden perc. Minden egy, egy minden. Minden. Egy. Idő. Perc. Minden perc: egy-idő. Elmúlok.

Teljes bejegyzés »
Prózák
Bencze Margit

Bíborszínű égbolt

A kép elkészült. Marina fáradtan tette le az ecsetet. A festményen nyoma sem volt aranynak és ezüstnek, csak bíbornak és vörösnek, mint akkor, hat évvel

Teljes bejegyzés »