Családi tél (akkor és most)

A telet és a karácsonyt egy ideig nem kedveltem túlságosan, úgy tízéves koromtól kezdve. Akkor szerettem meg igazán, mikor már nekem is lett családom.
Ó, azok a régebbi fehér telek! Jó pár évvel ezelőtt gyakrabban hullt a hó, mint mostanság. Emlékszem, mikor hazatértem a munkából, és kislányaim futottak felém lelkesen kiáltozva:
– Apa menjünk szánkózni, olyan sok hó esett!
– Meg hóembert is építsünk! Anya is jöjjön!
Sötétség ide vagy oda, felöltöztettük melegen a lányokat – na meg persze magunkat – és mentünk ki a kora esti télbe. A csendes utcában húztuk a gyerekeket a szánkón erős németjuhászunkkal együtt. Élvezhettük volna a havas tájon történő andalgást, miközben a kivilágított házakat bámuljuk, és a szelíden hulló hópelyhekben gyönyörködünk, de a szánkózás százszor izgalmasabb elfoglaltságnak bizonyult.

Az adventi időszakok lázas készülődéssel teltek. A gyerekek az óvodában, iskolában rajzoltak, festettek, és próbáltak a karácsonyi műsorra. Még most is gyakorta felidézem magamban, ahogy a lányok a kórusban énekelték a karácsonyi dalokat, vagy épp verseket szavaltak. Kedvencem az volt, amikor már mindketten iskolába jártak, és együtt adták elő Dsida Jenő „Itt van a szép karácsony” című versét.
Ahogy közeledett karácsony napja, gyermekeim egyre izgatottabbá váltak. Hol megírták kívánságlistájukat, hol kerek-perec közölték:
– Ha találkoztok a Jézuskával, akkor mondjátok meg neki, hogy….. – és itt felsorolták, milyen ajándékokra vágynak.
Bizony, nem könnyű a kicsiknek elmagyarázni, hogy valamelyik gyermek miért kap nagyobb és drágább ajándékot, míg a másik miért kisebbet és olcsóbbat. Ha nem is a méregdrága meglepetésekkel, de mindig próbáltuk a gyerkőcöknek emlékezetessé és értékessé tenni az ünnepet: a nagyszülőknél történő várakozással (amíg Jézuska meghozta a karácsonyfát), az ünnepi lakomával, valamint azzal, hogy kivételesen nassolhattak vacsora után a mézeskalácsból, vagy a nagypapa sütötte bejgliből.

Az évek aztán szemtelenül teltek-múltak, és hirtelen azt vettem észre, hogy már lányaimmal együtt díszítem a fenyőfát. Természetesen sok minden változott az elmúlt esztendőkben, de az adventi időszak alapjaiban megőrizte sajátos, bensőséges hangulatát. A feleségem és a lányaim ünnepi díszbe öltöztetik a lakást, előkerülnek a karácsonyi dekorációk, szalvéták, elkészítik az adventi koszorút. Hóval – sajnos – egyre ritkábban ajándékoznak meg minket az égiek. A szánkózás átadta helyét a forralt borozásnak. Milyen nagyszerű is, amikor a megfáradt ember hazatér munkájából, és az otthon melegében várja a fahéj-, narancs – és a szegfűszegillat.

„Ha karácsony, akkor ajándékvásárlás” – hallhatjuk gyakran. Nem értek egyet, hogy ez a két fogalom automatikusan összekapcsolódjék, azonban nem tagadom, a vásárlási mizéria hozzánk is próbál befurakodni, de úgy vélem, minket még nem szippantott be teljesen. Remélem, ez így is marad. Nem szeretném, ha a karácsony előtti hetekben bármelyikünk is stresszesen futkározna a zsúfolt, túldekorált bevásárlóközpontokban, hogy „még ezt kell vennem, ezt nem kaptam, ez elfogyott”. Örülök én az ajándékoknak, nem arról van szó, de még boldogabb vagyok, ha a családom nőtagjai – és rajtam kívül csak azok vannak – nyugodtak.

A decemberi hetek mindig sietve követik egymást, és arra leszünk figyelmesek, hogy már az utolsó ablakocskát nyitjuk a kalendáriumban. December 24. délelőtt a karácsonyfa-díszítésről szól, mely évek óta rám és a lányaimra vár, miközben feleségem szorgosan tevékenykedik a konyhában.
A fadíszítés hatalmas élmény, és pompás fenyőillattal jár. Talán még idillinek is mondanám, de akkor kicsit füllentenék. Nálunk ugyanis bevett szokás, hogy összekapunk a nagy díszítés közepette.
– Ferde ez a fa!
– Nem látod, mennyi dísz van egy helyen? Az égők sem lesznek így jók!
– Vidd ki a kutyát, mert eszi a tüskéket!
Apropó, kutya! Jó öreg németjuhászunk már az angyalokkal ünnepel. Családunkat egy apró szobakutyus boldogítja, aki előszeretettel fogyaszt/fogyasztana szaloncukrot, így közös megegyezéssel az utóbbi években nem aggatunk a fára édességeket.
Estére általában – kisebb-nagyobb sikerrel – minden helyreáll. Leszámítva az olyan apróságokat, hogy feleségemnek az ajándékozás előtti pillanatban jut eszébe, hogy az ajándékokat nem csomagolta be, hogy az egyik lányom úgy elrejtette a meglepetéseket, hogy némelyiket ő maga sem találja.
A karácsonyfa körül, a csomagok előtt üldögélve, a mai napig felfedezni vélem lányaim arcán a gyermeki kíváncsiságot. Jó érzés őket pár percre újra kicsinek látni.
Évek óta tartja magát nálunk egy hagyomány. Mivel régebben lányaim nem tudtak megegyezni, hogy melyikük csomagolja ki először az ajándékát, kitalálták, hogy húzzuk ki a neveket. Azóta is sorsolással döntjük el négyünk között a sorrendet. A kutya talán elnézi nekünk, hogy az ő nevét nem dobjuk a dobozba, így általában ő kapja utolsóként a meglepetést. Mentségünkre legyen mondva, hogy az övét is szépen becsomagolva nyújtjuk át.
A mai napig fontos számunkra, hogy ne ajándékozzunk egymásnak luxuscikkeket és egyéb költséges dolgokat. Az ünnep lényegét nem ebben ragadjuk meg. Talán épp ezért olyan meghittek ezek a pillanatok.

Az ajándékozás izgalmai után elfogyasztjuk együtt a vacsorát. Azok az ínycsiklandozó ünnepi falatok, melyek Szenteste az asztalra kerülnek! Bár a lányokkal segítünk, de a finom ételeket javarészt feleségem dolgos kezének köszönhetjük, aki szinte egész nap a konyhában serénykedik. A lakomának így nem csupán fenséges, de szeretet íze is van. Szerencsés vagyok, mert elmondhatom, hogy az alapvető dolgok nem változtak, így például az illatok, az ízek és a családi meghittség.

Már szeretem a karácsonyt, mert megoszthatom az ünnepet a legfontosabbakkal: feleségemmel és lányaimmal. Igaz, még a mai napig érzem néha azt az űrt, melyet kisfiú korom óta. Ez az érzés pedig „hiányzol édesanyám”. Kicsit megállok és eltöprengek. De elég egy pillantás a gyermekeimre, valamint az anyukájukra, és a bánat tovaszáll. Hiszem, hogy anyukám fehér szárnyú angyalként tekint le ránk, és ő is osztozik az ünnepi örömünkben. Az arcomon szerényen legördülő csepp pedig nem bánatkönny, hanem fentről küldött átlátszó hópehely.

Megjelenés: 2017. Téli örömök könyve című antológiában (Irodalmi Rádió)

Varga Adrienn
Author: Varga Adrienn

Adri vagyok, az Irodalmi Rádió blogszerzője. Főként novellákat, valamint „könyves-élményes” beszámolókat írok. Az irodalomra oly’ mértékben van szükségem, mint a vízre. Mivel nem szeretnék szomjazni, figyelek arra, hogy a legpörgősebb időszakban is tudjak kortyolni belőle. Az olvasás az a teremtett világom, amelyben megpihenhetek, feltöltődhetek, átérezhetek, tanulhatok… Az írás pedig az eszközöm, hogy kifejezzek. Az irodalom világán túl rajongok a kutyákért (nekünk is van kettő), a természetért, az Őrségért, az őszért, a télért, valamint a tökös-mákos rétesért 🙂 Hatalmas kedvencem a művészvilágból Audrey Hepburn :” A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.” Eddigi megjelenéseim: Téli örömök könyve: Családi tél (akkor és most) – Irodalmi Rádió – Dolgaink című novelláskötet : A töltött paprika c. novella (3. helyezés) – Irodalmi Rádió – Lakótelepi Hófehér című novelláskötet: Ünnepelek c. novella (2. helyezés) – Irodalmi Rádió – Kiskegyed online felület: Szerda este; Bütyök című novellák AHetedik című online folyóirat: Meg(nem)érkezés című novella A tavaszi szél titkai című antológia: Nyílni kész – Irodalmi Rádió – Cirkusz a moziba című antológia: Várnak haza - Irodami Rádió - Faceboook-oldalamon további „röpke” bejegyzéseket, könyvajánlókat olvashattok.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kant emlékére

Bár mire képes az emberi faj ezt bizonyítja a múlt öröke Visszatekintve, távoli évek még felidéznek rémes képeket Kant tanítása: „az ész kritikája” Új filozófia,

Teljes bejegyzés »

Aquincum

Tűzött a déli nap, fénye rátelepült a lombra Fáradtan érkező csapat tikkadtan ért fel a dombra Vén Duna ballagott csendben, nézte a vízparti fákat Táborba

Teljes bejegyzés »

Stavros

Apollónnal utazhattunk, Stavroszon nem unatkoztunk minden jónak vége szakad búcsúzni csak szépen szabad   Megterítve már az abrosz elbúcsúzunk tőled Stavrosz. Jönnénk ide télen, nyáron

Teljes bejegyzés »

Lehullott virágfejek

Lehullott virágfejek Még maradjatok velem Azáleák, kicsi rózsafejek Erdőszélről ibolyák Színes apró bóbiták.   Csodakék, narancs, fehér Pici virágok fején Sok emlékem visszatér. Ringatóznak, lebegnek

Teljes bejegyzés »

Curves (Körvsz)

Alig hagyjuk el az ágyunk Úgy érezzük „Körvszre” vágyunk Várnak ránk a kondi gépek Ettől leszünk, fittek szépek   Nem is kell, hogy sokat tegyünk

Teljes bejegyzés »

A téli szél

Fehér a táj, ma is fagyott az ősz, amit még itt hagyott maradt a fákon pár levél letépi azt is majd a szél   Bokor

Teljes bejegyzés »