Az elmúlt élet fájdalmai és szenvedéseinek túlélése a jövő bizonyítéka arra, hogy kiérdemeltük azt az életet, amiért harcoltunk, melyet most élünk és már nem kell visszatekintenünk fájdalommal arra, amit magunk mögött hagytunk…de a harc sosem ér véget, sőt, fellángol, hogy azért küzdhessünk, amit boldogságnak nevezünk. Erő és izom együtt dolgozik, fegyvert ragad, ahogy néhány angyal is a mennyországban. Vérből született, vérben szunnyad, s végül halállal fizet a halálnak. Egyszer, végül boldogság születik…
A földdarab, amit felemeltem még száraz, darabos. Guggolok a szántóföld meredekebb oldalán, és töprengek valamin, amiről sejtelmem sincs. Eltűnődve nézem az előttem húzódó, zöld fűvel benőtt töltést, és a mögötte húzódó erdők milliónyi fájának lomjait. A szorításom gyengül, a nemrég még apró tömbben összegyűlt föld, most törékeny és száraz homokként pereg ki az ujjaim közül, az enyhe májusi szellőbe kapaszkodva, szinte szitálva száll a zöld fűszálak felé.
Sokáig figyelem a tájat, mindezt anélkül, hogy tudnám mire is gondolok, vagy akarok gondolni. Korán keltem, még hajnalban, a sötétség leple még nem hullott alá a hold fénye elől, de a távolban már felsejlett a finom, élénk színű nap lassú térhódítása a messzi horizont vékony vonalán.
Így kezdődött. Azon a reggelen, ami ugyanolyan volt, mint bármikor máskor. Az idő éppen kedvezett ahhoz, hogy a kukoricát elvessem. Tudtam, hogy hamarosan esik, de nem túl sok, a nap is eleget fog sütni, de nem melegíti fel túlzottan a talajt. Nem láttam az időjárás előrejelzést, egyszerűen csak tudtam. Hogy honnan? Fogalmam sincs. Sejtek, érzek dolgokat. A külvilágra nem emlékszem, pedig minden bizonyára nem a Szaturnusz gyűrűjéről pottyantam ide. Az emberek arcára nem nagyon emlékszem, és errefelé nem is jár senki. Télen tüzelőt gyűjtök, kitisztítom a kéményt, mert szerszámom van bőven, és ha egy el is romlik, azt megcsinálom. Tüzet rakok, és felmelegítem a faházat, amit gerendákból, némi vályogból építettem. Ősszel learatom a búzát. Mindössze egy kasza és sarló kell hozzá. Fáradtságos munka? Lehet…vannak emlékeim arról, hogy ezeket más emberek gépekkel csinálnak, de azt sem tudom most hirtelen, hogy ezek hogy néznek ki, milyen lehet a hangjuk…nem tudom. Soha nem történt még olyan, hogy szükségem lenne ezekre. Sokáig hagyom érni a búzát, sokat locsolom, és sokat is eszem belőle. Télen vadászom többnyire, mivel a lehullott hóban könnyű a vad nyomára bukkanni. A lábnyomok mérete és mélysége pedig segít megállapítani, hogy idős, fiatal, vagy beteg állatot hajtok éppen. Nem tanultam, nem olvastam. Egyetlen számszeríjjal járok a nyomukban, néha mezítlábon, hogy még kevesebb zajt csapjak. Tavasszal pedig várom a virágok szirmainak szédítően sokszínű látványát. Ilyenkor keresztülsétálok a még barna színben elterülő szántón, fel a töltésre, aminek tetejéről láthatom az emberi szem számára ismert összes színt, ahogyan frissen kihajtva, a nap felé szétterülve, vagy fejüket finoman bólintva húzódnak el köztem és az erdő között a mezőn. Virágok. Azt hiszem nem az ő színük fog meg leginkább. A hajtások közt nőtt gyep és a távoli lombok zöld színe az, ami megnyugtat elsősorban, nem mintha feszült természet lennék. Csak állok sokszor és nézem ezt, ahogyan ma reggel is, amikor a föld minőségét kezdtem el ellenőrizni.
Nem történik semmi, csak ez a körforgás, már nem is emlékszem mióta. Nem is érdekel, ahogyan az sem, hogy ki vagyok. Soha nem gondolkodtam a nevemen, nem is tudnék, és nem is érdekes. Számomra biztosan nem. Amit tudnom kell, azt tudom. Férfi vagyok, és talán középkorú, nekem ennyi bőven elég. Ha fázom, betakaródzom éjjelente, ha meleg van, a tornác függőágyából figyelem a csillagokat. Amikor megéhezem eszem. Ha nincs étel, akkor addig járom az erdőt, amíg találok. Ha csak csipkebogyó a vacsora, akkor azt eszem, ha pedig egy vaddisznóra akadok, akkor pedig azt. Két üres vödörrel sétálok el minden nap a hegy lábánál csörgedező patakhoz, és két teli vödörrel jövök mindennap vissza. Akkor vetek, amikor tudom, hogy eső is lesz. Megérzi az ember. Azt hiszem ilyennek lettünk teremtve, bár halvány megérzésem néha támad, hogy ezt a messzi földön élők máshogyan csinálják…nem tudom. Nem érdekes.
Május van, és ma, valami mást is érzek. Nem tudom miként lehetne megnevezni. Valami hiányzik. Valamit vártam ma. Valakit…nem tudom, és nem tudom azt sem, hogy érdekes-e. Talán az.
A kukoricavetéshez mindössze tíz centiméter mély csíkokat húzok egy kellően széles, vastagfogú gereblyével, amit magam mögött húzva jártam fel, s alá a szántó teljes hosszában. Délig meg sem álltam, és bár a derekam nem fájdult meg, a vállaim és a karjaim kellően elfáradtak ahhoz, hogy megérjen bennem a gondolat az ebédhez.
A szántó legmesszebb pontján fejeztem be a munkát, és habár az izzadtság már erőteljesen csípte a szemem, elégedetten néztem végig a rendezett, földbe vájt mintázaton, amit magamnak köszönhetek. Biztosan a többi ember is így érez a saját munkája láttán. Nem tudom.
Fehér ingemet az arcomhoz nyomtam, és felitattam az izzadtságcseppeket a homlokomról, majd a sűrű szakállamat is alaposan áttöröltem. Meg kell jegyeznem itt, hogy habár nem készülök mulatságra, csak fehér ingben mozdulok it a házból ha munkáról van szó, hisz bármi sötétebb színű ruhában csak még inkább leizzadnék a tűző napon, még ha a nyár szele még odébb borzolja, egy más földrészen a fák leveleit.
Lassan, mondhatni ráérősen indultam vissza a házhoz, és már a szántó közepén jártam, amikor megállított egy hirtelen a mellkasomba robbanó érzés. Nem értettem, és a homlokomat ráncolva, lassan megfordultam, mintha csak a hátamat kopogtatta volna meg valaki.
Talán ma eljön!
Értetlenül álltam, megtorpanva a saját gondolataimban megszületett mondattól. Reményteli várakozás töltötte meg minden eremet, melegségbe burkolva a mellkasomat, a végtagjaimat.
Körbefordultam, és vártam, hogy megjelenjen, talán ma itt lesz végre. Nem csak a mondatot nem értettem, hogy honnan jött, és merre tarthat, de az érzés is idegenül hatott. Nem várok senkit, de ha valóban így van, ki, vagy mi az, amiért most a lelkem láthatatlan erőként kinyúlt? Nem törődtem volna ezzel az érzéssel, ahogyan más dologgal sem a létezésemmel kapcsolatban, de ez az érzelem olyannyira felerősödött, hogy egyszerűen kiszállt az erő a lábaimból és térdre rogytam. Kapkodni kezdtem a levegőt, de az ismeretlen érzelem, a hiány és várakozás mintha bombaként robbantották volna szét belülről a bordáimat, részegítő, fojtó füsttel körülvéve a dobogó szívemet. Magam elé meredtem és csak figyeltem, hátha felbukkan az, akire várok és egyszer csak öröm lett úrrá rajtam. Remény, hogy most végre eljön. A barna szántóföld, a fűvel benőtt töltés, a szivárvány színeiben kacérkodó virágos mező és a némán bólogató zöld lombok mind csendesek voltak. Sehol senki. Egy önmaga számára is idegen, ismeretlen ember összeroskadt árnyéka voltam csupán. Talán ma eljön.
Author: Zainkó András
Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 33 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is...mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.
