KÜLÖNÖS SORS
Őszi szürkület ereszkedik a tájra. Az enyészet hava épp csak beköszöntött, máris úgy érzik alattvalói, hogy tán el sem jő most a pirkadat, míg fel nem enged az utolsó fagy is, hogy a napsugár csak fázón siet át a horizonton, s már fut is tova, melegebb éghajlatokra. Az ember maga gyújt hát fényt ezekben a hetekben, talál alkalmat, ünnepet a világosságnak. Dér lepi a falut, hideglelősen készül a szomorú nap. November második napját írjuk, komor készülődés zajlik a fehérre meszelt kis parasztházakban. Temetői virág várja sorát a tornácon, viaszgyertya kerül elő a fiókból. A fiatalasszony megigazítja magán sötét öltözékét, még nem tudja, menjen-e a családdal, vagy maradjon inkább tekintélyesen gömbölyödő pocakjával a meleg kályha mellett. Közel már az idő, hogy meglássa harmadik gyermekét, türelmetlenség suhan át egyre nehezülő testén. Még néhány nap, és világra jön a kicsi, aki még több életet hoz majd az otthonukba, testvérei mellé.
Olajlámpást gyújtanak a konyhában, egyre-másra pislognak fel a kis ablakok, s a fényre fény felel. Csendes ragyogásba kezd a temető is a határban, fehérlenek a sírok a virágoktól, sötét alakok tűnnek fel a fejfák mellett megbúvó alkonyatból. Bú és emlékezés, tisztelet és szeretet tükröződik a homályba burkolózó arcokon, komor gyerekek szemében fénylik fel a meggyújtott gyertya lángja. A nagy feszület előtt fehér miseruhába öltözött plébános tart istentiszteletet a holtakért, mondatait a falu népe csendesen hallgatja, itt más hangosabb szónak nincs helye, minden egyebet suttogva beszélnek meg a családok. Csak az ámen, s a közös ima hangzik határozottabb hangon, zsoltár csendül az ajkakon.
Bent a faluban a csecsemők és a járni képtelen idősek maradtak, de a csend itt is parancsol, elnémít. A házakban megállni látszik az idő, emlékek, s az elhunytak után maradt üresség váltakozik egymással a szívekben. A fiatalasszony az ágy szélén üldögél, kezét imára kulcsolva tűnődik a múlton. Nem ment a temetőre mégsem, s otthon maradt vele az asszonynép egy része, vigyázni, támogatni. Sejtés ébredezik, mit hoz majd a holnap…
Micsoda este érkezik azon a napon! Micsoda csillagzat alatt rajzolódik ki egy sors! Micsoda Gondviselés tette kezét a születendő életre, amelyen úgy cikáznak át az első rezdülések, ahogy a csillagok villannak fel a hideg őszi égbolton! Mintha az élet így is meg akarná mutatni csodáját. Hogy elmúlás és születés együtt jár a világ rendjében. Sírásra sírás felel, s mind más tőről ered. Hangok szűrődnek az este csendjébe, idekint harangszó csendül gyászoló könnyeket kísérve, a faluban vajúdó asszony váratlan, éles sikolya harsan, s nemsokra rá csecsemősírás hangzik fel a gyerekágyból. Megérkezik a csöppség, kisfiút ad az ég a családnak, akire különös, hosszú élet vár, megannyi nehézséggel és diadallal. Így lesz Halottak napja egyben születése órája is az embernek, kinek életútja még sok fordulatot rejt.
Nyiladozó értelem sarjad a pusztán, évek múlása hozza a felismerést, hogy többre hívatott ősei sorsánál. Egy ideig nem találja helyét a világban, hánykolódik a fiatalság útvesztőiben, de mint gyomokkal benőtt kertben a nemes virág, úgy ragyognak fel mégis egyedi színei társai közül. Van mester, ki felfigyeljen rá, nem kallódik el, tehetsége utat tör a napfény felé. Az élet játszik vele, bünteti vagy leckézteti, ha kilóg a sorból, de a költővé váló fiatalember ügyesen evez a viharos vizeken, számottevővé válik, csodákat alkot. Megénekli a pusztát, s annak népét, életet, sorsot mesél, védi az övéit, és teszi ezt méghozzá egy egész életen át.
Születésének különös csillagzata ott rejlik a körülötte lévő világban. Világégések jönnek-mennek, az ember nem nyugszik, háborgó, veszélyes időket ró a papírra a toll. Felnőtt már a költő, kopaszodó üstöke feltűnik a főváros lebombázott utcáin. Amit lát, az letaglózó és döbbenetes. Hűvös szél sodorja a törmelékes port a híres tereken, gondolataiba merülve halad a romos épületek között. Tégladarabok, üvegszilánkok mindenütt, szakadt újságpapír hever a földön körülötte, az utolsó légi riadó nemrég ért véget. A háború a végéhez közeledik, a városban már mozgolódik az élet, de a látvány iszonyatos.
A Duna-partra ér. Ha csak a lassan hömpölygő folyót nézhetné, olyan érzése támadna, mintha nem történt volna semmi. A tekintet azonban tovább réved, s a vízen kívül minden más siralmas képet nyújt. Nincs épület, amely épen maradt volna, nincs utca, amelyet ne fedne szürke por és törmelék, nincs ember, aki mosolyogna, és nincs szív, amely most ne szakadna meg. A legfájdalmasabb kép azonban két oldalt fogadja. Költői lelkét azon nyomban megindítja valami erős érzés, valami lázadás, amely metaforát lát most az elé táruló szomorúságban. A hidak! A főváros gyönyörű hídjai! Úgy állnak most csonkán, s szétszakítottan a víz sodrában, mint legyőzött, büszke katonák a győztes hadvezér előtt. Csak nézi őket búsan, a folyó sodrába vész az út a pillérek között, mossa a betont, s a vasat az áradat, mintha az is sírva gyászolná a magyar nagyságot. Odébb emberek állnak meg a Duna két oldalán, olybá tűnik, mintha beszélgetnének. Mutogatnak, tervezés veszi kezdetét. A költő pislog néhányat, bánat, reményvesztettség helyén egyszerre új gondolat ébred. Nem úgy van az! Nem feladni! Nem feketét látni ott, hol remény is születhet! Mert állnak még azok a csonka pillérek. Újraépülnek majd, összekötik ismét a két városrészt, s akkor az marad csak a víz, mi eddig is volt, simogató kék folyam, amely gyönyörködtet szemet és lelket. Hiába hát a hatalmasok játszmája, mert újra él majd minden, mi csoda volt egykoron, s fölébe emelkedik a háborgó emberi természetnek.
Tovább indul a költő is, kezét zsebre dugva lépdel hazafelé, az üdvhozó, alkotó ihlet a mellényzsebében lapul. Megírja mindezt híven, versbe és prózába szedi a kort, melyben élni rendelte a Gondviselés. Kritika és bírálat, őszinte, egyszerű szavak jelennek meg az újságok, s kötetek lapjain. Híressé válik az alkotó, ismerik mindenfelé.
Ismét nekiiramodik az idő, nyomában színes diaképek sora lobog. Megannyi hely, történet, munka, feladat. Öregszik a világ, s öregszik benne a költő is. Alkotásai ott sorakoznak körülötte, versek, prózák sorát rejtik a polcok, az íróasztalon most is toll és papír várják, hogy kézbe vegyék őket. Fehér üstöke a könyvekkel telepakolt költő dolgozószobájából néz farkasszemet a kamerával, újságcikk készül, kötet borítójára kerül majd a sokat látott és tapasztalt szempár tulajdonosának portréja. Egyszerű, sötét pulóvert visel, nem hivalkodik öltönyben. Az nem ő lenne, nem a világlátott alkotó, aki bármerre járt is, mindig a puszta gyermeke maradt. Díjak és elismerések sorakoznak a vitrinben és a fiókban, Párizs, Bécs, Berlin, a Sorbonne és más helyek színesítették az életművét, sarkallták alkotásra ujjait, s teszik dolgossá még most is hétköznapjait.
Elkészül a portré, készítője elköszön, s útjára indul. Tegyük ezt mi is, vegyünk búcsút a múlttól, hagyjuk őt ott abban a pillanatban, egy út vége felé, alkotva, papír felé hajolva, alkotási lázban égve. Amikor ezt tesszük, még van néhány év, hogy adhasson szépet és nemeset. Jobb is így, a régnek egy kimerevített töredékében istenhozzádot mondani, amikor még mindentudó, tapasztalt, visszafogott mosoly a válasz köszönetet mondó szavunkra, hogy az emlékezésnek egy pár percére, órájára ott járhattunk az ő világában. Szinte látom, ahogy int egyet, utánunk néz még egy pillanatra, talán átsuhan rajta, mennyi mindent tudott volna még mesélni, aztán megvonja a vállát, és visszafordulva az íróasztalához azt motyogja:
„ Meséljenek a könyveim…”
Author: Haupt-Kutas Mónika
Haupt-Kutas Mónika az Irodalmi Rádió szerzője. Budapesten élek a családommal. Jelenleg otthon töltöm a napjaimat a kislányommal, aki tavaly nyáron született. A német nyelv, amelyet hivatásom nagy részében tanítottam, mára már egyben a hobbimmá is vált. Tanító diplomám mellett fordító szakon is végeztem a Miskolci Egyetemen, és szívesen foglalkozom főként irodalmi alkotások magyar nyelvre történő átültetésével. Mivel pedig tudom, hogy a környezetemben élő emberek, ismerősök, rokonok nagy része aktívan jelen van a világhálón szinte nap mint nap, ezért különösen örültem annak a megtiszteltetésnek, amelyet az Irodalmi Rádió honlapján történő megjelenés lehetősége jelent. Az irodalom felnőtté válásom során vált életem részévé, szenvedélyem az olvasás és az írás. Voltak már korai próbálkozásaim is, de akkor még nem tudtam, milyen témát is választhatnék történeteim kibontakoztatására. Egy napon azonban megragadott egy pillanat, és újra megjelent az az ismerős türelmetlen izgalom, amely mindig jelentkezik, amikor a tollam papírt kíván. Egyszer csak elkezdtem figyelni a pillanatokat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megragadjam őket… a lélek tüzén át. Írásaimat mindazon olvasóknak szánom, akik hajlandók mai rohanó, és gyakran felszínes világunkban időt és egy nyugodt percet áldozni arra, hogy leüljenek egy csendes helyre, és elgondolkozzanak egy-egy történetemen. Bízom benne, hogy hozzám hasonlóan más olvasni szerető emberek is...
