Magunkra szabott arcaink kellékei.
Önmagunk kellékesei vagyunk:
megtanultunk álcázni, alakoskodni.
Kezdetben játéknak, varázslatnak hittük.
Színészeket megszégyenítő ügyességgel
alakítjuk szerepeinket a mindennapokban.
Maszkokkal védjük magunk a vírusok,
a világ, de leginkább önmagunk ellen.
Hány maszkot kéne levetnünk,
hogy visszanyerjük valamikori
gyermeki valónkat, azt a tiszta
gyermeki arcot, amellyel lelkiismeret-furdalás
nélkül nézhetnénk tükörbe.
De késő, maszkjaink arcunkra fagytak,
bebábozódtunk, és nincs új szárnybontogatás,
örökös szereplők maradtunk az élet színpadán.
Author: Vargyas Rozália
Vargyas Rozália vagyok, nyugdíjas magyartanár. Erdélyben élek. Pályám során mindig próbálkoztam az írással, de inkább csak a magam örömére. Bár néhány írásom megjelent különböző kiadványokban, és 1991-ben pályázaton nyertem egy feledhetetlen egyhetes kirándulást: „Szécsényi nyomában”, csak nyugdíjazásom óta kezdtem komolyabban venni. Irodalmi pályázatokon jelentkeztem, és az első sikerek (néhány jó helyezés, egy II. és egy III. díj, antológiákban való megjelenés) hatására folytatom tovább. Verssel és prózával is kísérletezek. Világlátásomat az erdélyi lét határozza meg. Kedvelem a tömör, mély gondolatiságot hordozó írásokat és a humorosakat egyaránt. Az olvasás, írás, nagymamai szerep mellett kedvelt időtöltésem a klasszikus zene hallgatása és a sakk.
