EUGÉNIA

Az ódon pesti házak legendákat őriznek. A zárt kapuk mögött soha meg nem írt regények születnek, az öreg falak meséket suttognak régi, letűnt korokról és egykori emberekről, akik már a temetőben nyugszanak, de az emberi meséket, a soha véget nem érő regény fejezeteit manapság is írja az idő vén keze. A titokzatos Eugéniáról szóló történet mai mese. A sztori előadója határozottan állítja, hogy személyesen vele esett meg a különös eset. Az érdekes históriát lejegyeztem az utókor számára. Talán megtörtént, talán csak félig igaz. De a legendák már csak ilyenek…

*

Új lakó költözött a házunkba. A patinás belvárosi palota első emeletén, csaknem a szomszédomban bérelte ki az üresen álló lakást. Jövet-menet nap mint nap elhaladok az ajtaja előtt és szemembe villan a bronz névtábla cikornyás, gravírozott felirata: Létay-Landauer Eugénia. A dallamos betűsor önkéntelenül az emlékezetembe vésődött. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miféle őskövületet rejt a dédnagyanyám korát idéző, különös név. A titokzatos hölgy néhány hónapja költözött ide, de ritkán mutatkozik, rejtőzködő életmódot folytat, mint az erdei borz.

Egy napon végre sikerült megpillantanom. Amint a lépcsőn baktattam felfelé, először egy széles karimájú, kék szalaggal díszített, elegáns, fehér kalap került a látóterembe, alóla aranyszőke hajtincsek villantak elő. Majd az impozáns fejfedő alatt feltárult maga Eugénia, teljes fizikai valóságában.

Tanácstalanul álldogált az ajtaja előtt és a kulcsaival babrált. Arányos testére fehér betétekkel csinosított tengerészkék kosztüm feszült. Régi, boldogabb idők kifogástalan, választékos eleganciáját testesítette meg, mintha csak egy néhány évtizeddel korábbi párizsi divatlapból, vagy korabeli filmből lépett volna elő. Legfeljebb harmincöt-negyven éves lehet.

Amikor megpillantott, bátortalanul megszólított és a segítségemet kérte. A bejárati ajtaján elromlott a zár, a kulcsot nem lehetett elfordítani. Lakatost hívtam és Eugéniát beinvitáltam a lakásomba, hogy ne a hideg folyosón kelljen várakoznia. A hölgy megköszönte a szívességemet, de nem fogadta el a meghívást. Gondosan ápolt márványarcát mintha a megközelíthetetlenség láthatatlan páncélja övezte volna. Az eset néhány hete történt, azóta nem találkoztam Eugéniával.

A munkahelyemen a szokásos hó végi bolondokháza tombolt. Éppen a legrosszabbkor, a legnagyobb rumli közepette, megcsörrent a telefonom. De ezúttal nem a szokásos harci riadót harsogta, valahogy diszkréten, finoman szólt, mintha csak bocsánatot kérne az alkalmatlankodásért. A vonalban fáradt, de kellemes, nyugalmat sugárzó, lágy női hang. Mintha egy másik világból szólna.

– Eugénia vagyok. Az ön szomszédja. Tudom, hogy nem illik így, csaknem ismeretlenül, de életbevágóan fontos és sürgős ügyről van szó…

Eugénia rossz hírt közölt. Reggel az utcán rosszul lett és a mentők kórházba vitték. Már jobban érzi magát, de komoly baj van a szívével, egy-két hétig még biztosan nem jöhet haza. Felvilágosított, hogy otthon a lakásában van két kanárimadár, de ezek nem akármilyen kanárik, különleges, rendkívül ritka faj egyedei, mondhatni, zoológiai unikumok, értékük felbecsülhetetlen, a gyűjtők vagyonokat adnának értük. Mivel egyetlen ismerőse, vagy hozzátartozója sincs, engem kért meg, hogy viseljem gondjukat a jószágoknak és néha öntözzem meg a szobanövényeket. Rendkívül pontos utasításokat adott, mikor, mivel és hogyan etessem, itassam az értékes madarakat. És a legfontosabb: különösen ügyeljek arra, hogy a kalitkát még véletlenül se mozdítsam el a helyéről. A gondnoknál van pótkulcs, kérjem el.

Néhány pillanatig bambán meredtem magam elé. Nem, szó sem lehet róla, nem veszek a vállamra ilyen gondot és felelősséget. És… pillanatnyi kínos csend után megígértem Eugéniának, hogy természetesen, a legjobb tudásom szerint gondoskodni fogok a madarakról… De vajon miért nem szabad elmozdítani a kalitkát a helyéről? És egyáltalán, honnan tudhatta a telefonszámomat?

Kicsit elfogódottan léptem be Eugénia szentélyébe. Valami lappangó intimitás bujkált ebben a furcsa szituációban. Mintha titokban egy idegen nő legféltettebb szférájába hatolnék be. A lakás igazi női hajlék. Meleg, otthonos, nyugalmat kínáló fészek. Elegáns, de nem hivalkodó bútorok, tökéletes rend és harmónia mindenütt. Az emeleti ablakig felnyúló utcai platán lombkoronáján átszűrődő délutáni napsugár sejtelmes, aranyzöld fénybe burkolta a barátságos kis szobát. A puha, bolyhos szőnyegek letompították az utca zaját, csak az antik falióra tétova neszezése emlékeztetett a külső világ létezésére és az idő múlására.

A tökéletes harmóniát csupán a falon függő, nagy méretű fotó törte meg. A döbbenetes portré Edith Piafot ábrázolta, talán az énekesnő utolsó napjaiban készülhetett a kép. Az arcon az önpusztító életmód és a betegség szörnyű bélyegei.

Az ablak előtt fehér toalett asztalka, rajta ezernyi kenceficés tégely és szépítő eszköz. A másik ablaknál intarziás íróasztal, fölötte méretes falinaptár, golyóstollal írt bejegyzésekkel. Nem álltam meg, hogy bele ne kukkantsak. Csütörtök: Attila ma nálam vacsorázik. Péntek: Attila délben jön. Szombat: Attilával a Szigeten. Csodálatos nap volt.

Ki az ördög lehet ez az Attila?

Szerte a lakásban mindenféle ezoterikus kütyü, szélharangok, füstölők, csillárról lelógó kristályok és ki tudja, miféle rendeltetésű keleti csodaszerkentyűk. Az asztalon tarot kártya kiterített lapjai. És egy kusza betűkkel teleírt papírlap. Sok áthúzott sor, megkezdett, félbehagyott szavak, mondattöredékek alatt egy hosszabb, egybefüggő szövegrész. A jelölőtollal kihúzott sorok mintha olvasásra kínálnák magukat: Bevégeztetett. A Szaturnusz és a Plútó együttállása végzetes lesz. A törpebolygó sátáni arcát mutatja. A Föld fekélyes sebei felszakadnak. A világ festett díszletei leomlanak és előtárul a szörnyű valóság: félelem, kilátástalanság, szenvedés, pánik, szorongás, iszonyat, borzalom, pusztulás.

Döbbenten tekintettem szét a lakásban. Talán ez a szoba is csak Eugénia világának festett díszlete? Szegény boldogtalan teremtés…

Csaknem elfelejtettem jövetelem célját és a feladatomat, de a nappali sarkában végre megpillantottam az asztalnyi méretű kalitkát. Lenyűgöző látvány volt a fényűzően berendezett madárlakosztály. Benne minden, mi szemnek, csőrnek ingere: etetők és itatók, madárfürdő, különféle játékok, hinták, ülőrudak, a természetet imitáló, érdekes formájú faágak. Valóságos kanári-paradicsom… de hová lettek a madarak? A ketrec üres, ez egészen biztos. Ahá! Talán van valahol egy másik kalitka. Átkutattam a lakás minden zugát, sehol semmi. Felötlött bennem, hogy felhívom Eugéniát, de nem akartam elkapkodni a dolgot.

Még egyszer módszeresen átvizsgáltam a ketrecet. Az ajtaja jól záródik, a rács olyan sűrű, hogy azon egy cserebogár sem férne ki. Az etetőtálkában magvak, az itató feltöltve. Gyerekkoromban nekem is volt néhány pintyem, tudom, hogy a madarak eléggé rendetlenek, a kalitkában és környékén mindig lehetett találni szétszórt maghéjakat és tollpihéket, nem is beszélve egyéb maradványokról. De itt makulátlan rend és tisztaság uralkodik. Ebben a kalitkában sohasem voltak kanárik! Pokoli sejtelmem támadt.

Átmentem közvetlen szomszédomhoz, Violához. A hölgy súlyosan mozgássérült, szinte soha nem mozdul ki a lakásából, de mégis minden lakóról tud mindent. Egész nap a folyosóra nyíló ablaka előtt ül és reggeltől estig fehér ruhás angyalkákat horgol. Viola felvilágosított, hogy a rejtélyes Eugénia három hónapja települt haza Svájcból, azóta lakik itt a házban. Amikor megemlítettem a kanárikat, Viola sokat sejtetően meglengette nyitott tenyerét a homloka előtt. Attiláról nem tudott semmit, határozottan állította, hogy Eugéniánál soha senki nem járt.

Néhány nap múlva felhívott Eugénia a kórházból. Hangja ijesztően bágyadt, megtört és lemondó volt. Amikor az egészsége felől érdeklődtem, azt mondta, vele ne törődjek, az a fontos, hogy minden rendben legyen a kanárik körül. Elhaló hangon figyelmeztetett, hogy a kalitka legkisebb elmozdítása is megzavarhatja a csi energia megfelelő áramlását, és ez beláthatatlan következményekkel járna. Megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, a madarak kiváló egészségnek örvendenek. Eugénia megkért, hogy keressem meg a gyógyító kristályos karkötőjét és vigyem be a kórházba.

Teljesítettem a kérését, de már nem tudtam átadni neki a mágikus erejű ékszert. A kórházi főnővér nem adhatott pontos felvilágosítást, de célzott rá, hogy valami alattomos, gyógyíthatatlan szívbetegség okozta Eugénia halálát. Szemében valódi sajnálkozás tükröződött.

– Eugénia rendkívül rokonszenves hölgy volt. Engem is nagyon megviselt a halála. Nem kellett volna ilyen fiatalon eltávoznia. Hiszen még csak hetvenegy esztendős volt…

Egész nap úgy éreztem magam, mint az elnáspángolt gyerek. nem találtam a helyem, nem ment a munka, végül hazamentem. Eugénia lakáskulcsát átadtam a gondnoknak és megpróbáltam a saját dolgaimra koncentrálni.

Néhány nap múlva hivatalos emberek és szállítómunkások jöttek, felpakolták és elvitték Eugénia holmiját, bútorait. Hamarosan új bérlő költözött a lakásba. Megsokasodott gondjaim közepette csaknem teljesen megfeledkeztem Eugéniáról.

Ám a titokzatos hölgy még tartogatott számomra meglepetést. Sohasem gondoltam volna, hogy halála után a szomorú sorsú Eugénia derűs perceket fog szerezni nekem és mosolyt csal az arcomra. Mint utólag kiderült, a kórházban végrendeletet írt és értékpapírokban őrzött vagyonkáját szétosztotta – a végrendelet szavai szerint – az „arra érdemesek” között. Meglehetős összegeket hagyományozott különféle állatvédő szervezetekre, ezoterikus tanokat hirdető  egyesületekre és egy asztrológiai folyóiratra, de a kórházi főnővérről sem feledkezett meg. Legnagyobb meglepetésemre az én nevem is szerepelt az örökösök között, méghozzá a kitüntető első helyen az arra érdemesek sorában. Végrendeletében a jó Eugénia hosszasan méltatta múlhatatlan érdemeimet és hálája jeléül odaadó, önzetlen segítségemért engem részesített a legnagyobb megtiszteltetésben. Rám testálta a kanárimadarakat.

 

 

 

Kovács P. Zoltán
Author: Kovács P. Zoltán

Pályakezdő tollkoptató vagyok. Eltekintve a rendszerváltás utáni, néhányéves újságírói tevékenységemtől, mindeddig sikeresen ellenálltam az erős kísértésnek, hogy bármiféle, irodalminak nevezhető megnyilvánulásommal inzultáljam embertársaimat. Ám idősebb korára az ember szószátyár lesz és meggondolatlanná válik. Könnyebben enged a fehér papírlap és a betű csábításának. A könyvek iránti vonzódás és az irodalom szeretete végigkísérte életemet. Számomra az írás nemes és érdekes intellektuális játék, kaland. Ám meggyőződésem, hogy az írói tevékenység sohasem lehet öncélú szórakozás: remélem, hogy nyugtalanító világunkban néhány percnyi kellemes és tartalmas kikapcsolódást tudok nyújtani mindazoknak, akik megtisztelnek novelláim olvasásával.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Teli a szatyor

Rózsa Iván: Teli a szatyor (Három haiku) Import zöld banán; Magyar tej, magyar tehén: Van is még talán. Nagybevásárlás Hónap végéig kitart, Szűkös a keret.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: „Őrök” a vártán

Rózsa Iván: „Őrök” a vártán Gazemberek mondják emberekre, hogy gazok… Igaz embereknek védekezniük kell, míg azok… Továbbra is hazudoznak, henyélnek, dőzsölnek… A vártán meg Sátán

Teljes bejegyzés »