A legszenvedélyesebb, legvadabb, mindent elsöprő szerelem kerített hatalmába. Most is érzem, ahogy a reggeli napsütésben egy apró fuvallat körülölel. Beleborzongok. Nem, nem azért, mert fázok. Hanem mert ebben az ölelésben benne van a szerelem minden pillanata. Keresem őt, pedig ott van mindenben. Mindenhol ő van, bennem él, mégsem érem el.
Egy másodperc műve volt csak…
A hajón ültem. A nyíltvíz közepén ringatózva egyszerre éreztem félelmet és nyugalmat. Mosolyogva néztem le a csábító mélységbe, melytől rettegek. Ott van a halál. A halálom. Elringat és közben megöl. Mint a szerelem.
Ő is velem volt. Mellettem ült. Éreztem őt, közelről. De mégsem. Mintha egy másik életben, egy másik világban lettünk volna. Egy olyan világban, ahol én csak látogató vagyok. Ha elvágyódom a fizikai létemből, csak néhány réveteg pillantás és szemeim előtt feltárul egy másik élet. Önfeledt percek, ennyit ad csak. Lopva megélt érzelmek, amiről senki nem tud, amit senki sem lát. Ahol vele vagyok. Ahol nem bűn, amit teszek. Mert meg kell tennem. Magamnak teremtettem. Égek a vágytól, ha újra érzem. Nem akarom, nem tudom elengedni. Talán szeretem is. De jobban azt, ahogy ő szeret engem. Mert ott nem létezik feladat kötelesség, erkölcs és büszkeség. Csak ő és én. Ahol önmagam vagyok. Ahol a szenvedély nem ismer határokat. És ha hozzám ér, beleborzongok.
Mint ott a hajón. A kék szemébe nézek. Élvezem. Félelmet látok a tekintetében. Rettegést és birtoklási vágyat. Vajon meddig leszek most is? Meddig vagyok az övé? Akarom még érezni. Hogy ne akarjon elengedni.
Valaki hozzám szólok. Visszazuhanok a valóságba. Most más ül ott. Beszélgetek vele. Úgy beszélgetek, hogy egyáltalán nem gondolok már rá. Mosolyogva elköszönök, elfordulok.
És hirtelen ismét ott vagyok. A karjaiban. Tekintete hideg és mélyre ható, de a szerelem ellágyítja. Semmit nem kell mondania. Érzem. Érzem őt. Az érzéseit. Szeretem, ahogy érez. Jól esik a pillanat. Mert csak erről szól. Akar engem. Tökéletes vagyok. Amíg így néz rám, én vagyok maga a világ. Minden szépségével, erejével, hatalmával.
Életemben először nem nekem fáj. Nem én ragaszkodom, nem én küzdök. Mert úgysem maradok vele örökké. Itt most szabad vagyok. Vágyom rá, mégis szabad vagyok. Hiszen magamnak végül csak én számítok.
De elbukom. Minden hazugság. Újra megérint egy fuvallat. A tekintetem a távoli fák lombján nyugtatom, de mást látok. Szép lassan kirajzolódik előttem az ő arcának körvonala. Mosolygok. Hát elbuktam. Minden nap újra és újra. Én itt vagyok, és csak itt. Hogy ő merre jár? Nem tudom. Nem ismerem. Sosem láttam még. Sosem ült mellettem. Csak a vágy és szenvedély az, amit adott. Túlcsordulok tőle. Kifordul a lelkem. érzem a mellkasomban. Pánik. Bizonytalanság. Tehetetlenség. Sosem leszek a tiéd. Talán sosem fogod megtudni, ki vagyok én.
És megint itt a víz. Szerelem és halál. Itt kezdődik és ér véget. Itt születik és hal meg. A szerelem és a szabadság. A szél ide-oda dobálja a hajót, a hideg átjárja egész testemet. Lehatol egészen a lelkem mélyére. A bennem dúló vihar egyszerre értelmet nyer. Végre nem csak a lelkemben, de testi mivoltomban is kiszolgáltatottá váltam. És boldoggá tett, hogy ez mennyire félelmetes. S bár téged vágytalak ezekben a percekben, tudtam, melletted sem lehetnék szabad.
És ahogyan újra beléptem a közös világunkba, egyszerre lejátszódott a történetünk. Nem csak képzeltem. Ott voltunk. Mi ketten És te engem imádtál, engem vigyáztál. Néhány óra volt csak a miénk. találkoztunk. Láttalak téged. Érintettelek. Határtalan vággyal, szívemben nyugalommal. Sosem leszel igazán az enyém. a szívem a szívedhez tapad, de nem dobbanhat együtt vele. Nem akarom. De elolvadok abban a forró ragaszkodásban, amivel akarsz engem. Tudom, hogy birtokolni akarsz. Csodálod, hogy mennyire szabad vagyok. El akarod tőlem venni. Fáj neked, hogy nem adom, de a kedvedért úgy teszek. Hidd csak el. Erre a rövid időre.
A hajón együtt utazunk. Süvít a szél, most is a lelkemig ér. Simogatja. Kiráz a hideg, borzongok. Tőled. Hozzám érsz. gyönyörű vagy. Tökéletes vagy. És engem akarsz. Az arcomat a tenyeredbe fogod, hüvelykujjaddal végig simítod. Szinte eszméletemet vesztem, finoman összeszűkül a szemem, az ajkam lágy mosolyra húzódik. Beleringatom magam a simogatásba. De ez nem elég. Még több kell belőled. Minden érintésedet nekem kell adnod. Szeretned, akarnod, védened, óvnod kell. Csak én létezem számodra.
Másik kezeddel átkarolsz, közel húzol és én a válladra hajtom a fejem. A hajam lobog a szélben, a vizet nézem, sugárzó tekintettel. Te vagy a víz.
Te engem nézel, éppen úgy, ahogyan én a vizet. Egymást fogjuk a végzetbe taszítani. Az élvezetből nem marad majd semmi. Csak a szenvedés.
Sodródunk. Egyre mélyebbre. A víz, mint a szemed. Amelyben elmerülnék és belefulladnék. te vagy az örvény, ami elnyel, te vagy a végzet.
Már a parton vagyunk. A vízhez érek. Sima, selymes, izgató. Mint a tested. Rád nézek. Te pedig rám. Örömet akarsz nekem okozni. Elsétálunk. Magamra tekintek. Varázslatos vagyok. Természetes és sugárzó. Mint a nap. Én vagyok a nap. Te pedig a víz. Addig csillogsz, amíg én beragyoglak. Nem akarlak ismerni. Talán megijednék. Csalódnék. Vajon, ha a nap veszít a fényéből, mikor csapnak fel az első hullámok? Mekkora ereje van az acélos hullámcsapásnak, mely a napot bünteti?
Most még rád vetem melengető sugaraimat. Megbűvöllek. Mert így kívánod. Nem én akarom. Engem tükrözöl. Azt mutatod, amire vágyom. Nem téged szeretlek. Hanem magamat. A tökéletességed minden igényemet kielégíti. Segítek. Provokállak. Még többet akarok. És te megadod. Szereted, ha kérek. Még mindig borzongok. Most csak fázom. Megmelegszem a naplementében. A lemenő nap fénye feltölt. Bronzosan csillogó karjaimba fogadlak. Ezt most én adom neked. Hálás vagy, fogadod. Gyengéden ölelsz, majd szorosra húzod. Érzem, dobog a szíved, de nem figyelek rá. Átengedem magam a pillanatnyi érzésnek. Elengedem magam. Nem gondolok semmire. A pillanatban élek. Boldog vagyok. Erős vagyok. Gyermekin mosolygok. A naplementét nézem, hogy ne láthassa az arcom. Boldog vagyok. De belehalunk. Mindketten. Közeleg a pillanat. Egyre jobban érzem. Csábít a víz. Meg akarok fulladni. Veled. benned. De egyedül.
Elengedlek. Rád nézek. Kézen foglak. Elindulunk. A hajamat, a ruhámat fújja a szél. Te most is tökéletes vagy. Összerándul a gyomrom. Csak vízre vágyom. Te vagy a víz. Elgyengülök. Minden porcikámmal remegek érted. A tekinteted a végtelenbe mered. valamire gondolsz. Éles arcvonásaid megrémítenek. Most olyan messzinek tűnsz. Meg akarlak érinteni. Nem nézel rám. Én sem figyellek tovább. Rossz érzésem támad. Másra figyelek. Te újra rám. Kívánsz engem. Mosolyogsz és megfogod a kezem. Újra rád nézek. Mindketten résnyire nyitjuk a szánkat, de megszólalni nem tudunk. Nem tudjuk kimondani. Én csak a víz ízét érzem a számban. A szívem belesajdul. Érted. Te vagy a víz. A szádat nézem. Csodállak. Az érintésedre vágyom. Csodállak. Most szeretlek. Szinte szárnyaim vannak. Te segítesz repülni. Repülünk. A naplementébe. Ahol a nap féktelen izzása buján elhatalmasodik és lassacskán elveszik a víz ölelésében. Eggyé válnak. A nap és a víz. Én és te.
Mostmár semmi nem számít. Lepedőnk a fehér, parti homok. Hullámzunk. Sodródunk. Szeretlek. Sodródunk az árral. Mostmár teljesen a tiéd vagyok. Öröké a tiéd maradok. A nap lenyugodott. Meghalt. Meghaltam.
Egyedül ülök a hajón. A vizet bámulom. Látom magamat az ölelésedben. A napot a víz ölelésében. Ahogy a boldogságtól remegve vagy az ismeretlentől rettegve a víz alá bukik. A víz pedig csak húzza, egyre lentebb húzza. Egy másik világban már együtt léteznek. Igen, talán egy másik életben már együtt létezünk. Te és én. A víz és a nap.
De a valóságban csak én ülök a hajón. Te csak a képzeletemben élsz. A vágy és a szenvedély csak az enyém. Egyedül az enyém marad. Ha csak nem jössz egyszer….De nem jössz. Így mindez csak a gondolataimban, az enyém marad.
Author: Gyenge-Rusz Anett
Gyenge-Rusz Anett vagyok, 1991-ben születtem Törökszentmiklóson. Jelenleg Debrecenben élek a férjemmel és két kislányommal. Gyermekkorom óta nagyon spirituális beállítottságú vagyok. Akkor még nem tudtam, de később rájöttem, hogy ez a szenzitivitás igazi áldás. Megértettem, hogy a megérzéseimre hallgatva, folyamatosan új gondolatok, felismerések fogalmazódnak meg bennem, amelyek érdemesek arra, hogy ne csak én birtokoljam, hanem papírra is vessem őket. Benyomásaimból, tapasztalásaimból, meghatározó emlékeimből inspirálódom. Nagyon közel áll hozzám a természet, ott érzem magam igazán teljesnek, felszabadultnak. Érzéseimet leginkább rövid próza, novella és festmény formájában jelenítem meg. Szeretnék velük másoknak is örömet okozni, élményt nyújtani.