Eseményhorizont

Három órája vagyunk itt, persze az időnek már nincs jelentősége. Tóni bácsi tegnap lehozott egy régi, ébresztős órát, de senkit sem érdekelt, hogy mennyi az idő, ezért bosszúsan zsebre vágta, és a szerkezet a nadrágjában ketyegett. A háború összezsugorítja az érzékelésünket, és számunkra csak két dátum létezhet; a kezdet és a vég.

Az elején mikor megszólaltak a légvédelmi szirénák, reszkető szívvel rohantunk az óvóhelyhez. Most nyugodtan húzzuk félre a rotyogó paprikás krumplit a tűzhelyről, nehogy lekozmáljon, aztán kötelességszerűen elindulunk. Mihez hasonlítsam? Úgy megyünk, mint a marhák a vágóhídra, vagy munkás a gyárba… Az ember lerakja előző életét, akárcsak évszakváltáskor a nyári ruhát, és belebújik a másik mezbe. Ilyen lehet a születés is, a magzatot így taszítja valami ismeretlen erő, míg ki nem kipréselődik a szülőcsatornán. Ha akar, ha nem, mennie kell!

Nem félünk semmitől, legalábbis ezt mondjuk, de zavarodottak vagyunk. Életünk részévé vált a szilánkosra zúzott ablaküvegek összeseprése, a hullák kerülgetése, s talán még azt is megnézzük, nincs-e valami értékes, eladható rajta, s ha van, odasomfordálunk, akár a hiénák a döghöz.

 

Tóni bácsi demizsont és poharat vesz elő, megtölti, meghúzza, aztán nagylelkűen továbbadja. Meghúzzuk mindannyian.

– Finom, mélytónusú… a szilvalekvár aromája érezhető benne – kacsintva mondja. A torkunk zsibbadni kezd, lassan tompul az érzékelésünk, mintha jeges domboldalról siklanánk egy forró katlan felé. A szilvalekvárról anyám buktája jut eszembe. Istenem, de jó is volna! Korog a gyomrom, elképzelem a tészta édes, élesztős illatát. Közben anyám kezére pillantok, hogy nem csak álmodtam-e a háborút, de az ujjain nincsenek ragacsos tészta-hurkák.

Tóni bácsi középre áll. Feje teteje olajosan fénylik. Két percig mozdulatlan, aztán mikor mindenki felé néz, és bezáródnak az ajkak, előveszi az italt, a szájához emeli, lehunyja a szemét, és a maradék egy korttyal öblögeti a pofazacskóját.

– Testvéreim! – színpadiasan kezdi. Izgatottan fordulunk felé. – Akarjuk mi ezt a háborút? – senki sem felel. Anyám lábára teszem a kezem. Combjában az izmok feszes húrok.

Körbenézek, az emberek úgy figyelnek, akár egy kiállítás résztvevői.

– Akarjátok, ti ezt a háborút? Akarjátok-e fiaitokat, férjeiteket, szeretőiteket élve látni? – arra gondolok, hogy ezt most nem kellene. Az előbb mártóztunk a folyékony szilvalekvárba, az előbb indultunk el a domboldalról, most siklunk a tüzes katlan felé.

– Tóni bácsi, ne csináld! – kiáltom. A hangom sötét sikoly. Úgy hallom, hogy nem artikulálok, ezért másodszorra a szavakat gondosan aprítom és gyúrom. Gömbölyded, érthető szavakat formálok.

– Tóni bácsi, ne csináld! Senki sem akarja közülünk a háborút! – a szemek pislogó kanócok, felém fordulnak, rám csúsznak. Közben azt gondolják, mit akar mondani ez a kislány. Már nő vagyok! Egy tizenhét éves, ebben a helyzetben már nem gyerek!

Az öreg szeme rám tapad, képtelen vagyok folytatni. Felemeli bal karját, mintha leadná a jelzőlövést, de a végtagja erőtlenül bukik vissza a törzse mellé.

– Igen, ezt senki sem akarja… és mégis elszenvedjük – egy székre zuhan, zokogni kezd.

– Tóni bácsi! Ez is elmúlik! – kiáltom. Odalépek hozzá, a kézfeje eres, az ujjai hideg gallyak. Kezébe veszi az arcomat. A tekintete kristályos.

– Mi a neved, kislány? – jobbjával a tarkómhoz ér, lehunyom a szemem. Az Istenit! Kell az érintés!

– Natasa – lehelem.

– Szeretsz élni, Natasa? – leforráz és kibelez a kérdés. Kinyitom a szemem, csak tátogok, nem jön hang a számra, de ő tudja, mit akarok mondani. – Mi szeretnél lenni?

– Orvos! Gyógyítani akarok! – egyenesen a szemei közé mondom. A sörényes öreg csóválja a fejét, közelebb húz, és a fülembe súgja.

– Sok szerencsét kislány. Te jó orvos leszel!

 

Éjjel megyünk haza, vége a légitámadásnak. A zseblámpa imbolygó, sárga fényt fröccsent a hóra. Szédülve karoljuk egymást. Anyám karácsonyi dalt dúdol, hamvas a hangja. Kibontott haja sávokban világít, az ősz szálak élnek, a barnák elnyelik a sötétséget.

Másnap későn ébredek, a konyhában anyám tésztát dagaszt. A szilvalekvár olyan kemény, hogy a kanál megáll az üvegben. Anyám közel hajol, szájával megérinti a homlokomat.

– Ma csend lesz, és úgy érzem, hamarosan vége! Ideje kitakarítani – értetlenül nézek rá.– Egyébként is, az ember soha semmilyen helyzetben nem hagyhatja el magát!

A tésztából egyforma téglalapokat szel, a közepükre tesz egy-egy kanál lekvárt. Miután feltekerte, cukros vízzel megkeni őket.

– A fürdőszoba most a te területed lesz, mosd le a csempéket, súrold ki a kádat! – a sütő beszippantja a tepsit, és kellemes meleget csap a bőrömhöz. Anyám azóta ilyen határozott, mióta kitört a háború. Bevallom, ez az új anya tetszik nekem. Eszem egy kis főtt krumplit, aztán nekilátok a fürdőszobának. Igen, így kell ezt csinálni! Az élet megy tovább!

Tisztítószert csöppentek a vízbe, és letörlöm a csempéket. A fürdőkádtisztításhoz felhabosítom a szivacsot, ujjaim között karfiolszerű alakzatban szivárognak a szivárványos buborékok. Egyre nagyobb lendülettel súrolom a vízköves felületet. Közben arra gondolok, hogy a lerakódások szimbolizálják az ellenséges erőket, s ha elég kitartó vagyok, legyőzhetem őket. Addig súrolom, míg a ruhám nedves nem lesz. A tükörben látom, hogy fénylik a bőröm, de visszahajolok, és dörzsölöm tovább a kádat. A homlokomról az orrom hegyére gyűlt izzadság a habra pottyan. Mozdulataim gépiesek, elszántak, ezért haragszom magamra, és még nagyobb lendülettel folytatom. Lüktet a koponyám, érzem, hogy rázkódik az agyam, tudom, hogy le kellene állnom, de ilyen most nincs! Nem számít a fáradtság! A karom zsibbad, szédülök, a lekváros bukta édes illata sem érdekel, csak végezni akarok minden vízkővel, végezni minden ellenséggel. „Elég volt! Menjetek innen! Élni akarunk! Egy békés világot akarunk!” Lóg a fejem a kádba, vizes hajam a nyakamra tapad, anyám bejön, magához húz, csitít, és letörli a könnyeimet…

 

Igen, pár napig valóban nem szólnak a légvédelmi szirénák. A karácsonyt békésen töltjük. Napközben tanulok, megcsinálom azokat a házi feladatokat, amit anyám ad nekem. Egy vonalas füzetbe rögzíti a jegyeimet. Bal kézzel aláírja tanárként, jobb kézzel szülőként, és ezen jót kacagunk.

Délután kimegyünk a parkba, anyám letör egy fenyőgallyat. Kicsit messzebb meglátunk egy jókora homokdombot, egymásra nézünk, és rohanunk haza vödörért. Kesztyűm átnedvesedik a nyirkos szemcséktől, de nevetek. Anyám szeme olyan, mint a jászol előtt toporgó pásztorok öröme. Otthon beleszúrjuk a fenyőgallyat a homokkal teli vödörbe, ráaggatjuk a tavalyi gömböket, leülünk, csilingel a hangunk, aztán elhallgatunk, és apámra gondolunk, aki sebész egy tábori kórházban.

Ránézek anyámra, és az jut eszembe, hogy nyolc hónap alatt mennyit öregedett. Apám, ha hazajönne, talán meg sem ismerné. Aztán egy ezüstös gömb fényében meglátom az arcomat.

– Apa ránk sem ismer, ha egyszer hazajön – mondom. Anyám tűlevelet morzsolgat, szája reszkető holdsarló.

 

A január viszonylag csendes, talán kétszer megyünk az óvóhelyre. Tóni bácsit nem látom. Azt beszélik, hogy már nem hagyja el a házát. Szeretném meglátogatni, tőlünk vagy húsz perc séta lehet az otthona.

Február elején elfogy a burgonyánk, anyám egy délelőtt szól, hogy Bori néni szerzett több zsákkal, maradjak itthon, hoz tőle egy szatyorral. Napok óta nyugalom van a városban. A házi feladatom már megcsináltam, olvastam, festettem. Elterveztem, hogy titokban meglátogatom Tóni bácsit, viszek neki egy kis levest. Anyámnak nem szólok, ettől rossz a lelkiismeretem, de biztatom magam, ha gyors és figyelmes leszek, akkor nem történhet semmi baj.

A csípős északi szél az arcomba csapja a havat. Magamhoz ölelem a frissen főtt levestől átforrósodott ételhordót, és szedem a lábaimat. A négyemeletes alsó szintjén valamikor üzletek voltak. Most a betört üvegeket a tulajdonosok deszkákkal, műanyag lapokkal fedték be. Az egyik mögött mozgolódást hallok. Ahogy megyek tovább, feltűnik, hogy a butik szélén egy nyitott rész tátong. A hangok felerősödnek, mintha bútorokat csapnának egymáshoz. Hó recseg a csizmám alatt, próbálom minél óvatosabban rakni egyik lábam a másik után, de alighanem aki bent van, az ugyanúgy érzékel engem, mint én őt. Már majdnem elhagyom az épületet, amikor a hátam mögül érdes, erős hang szól.

– Hova-hova kislány ilyen puha léptekkel? – nem merek megfordulni, futni akarok, de az alak a kabátomba kapaszkodik, aztán hátulról átölel. – Édesem, csak nem gondolod, hogy ilyen könnyen szabadulsz? Látom ételt is hoztál nekem! – kiszárad a torkom, az összes vér a szívembe fut, a fülemben érzem a verőerek lüktetését. – Na! Gyere csak beljebb! – teste jobbra rándul, tudom, hogy a félig bedeszkázott üzlet felé mutat. Ki akarom tépni magam a szorításából, de akkor valamit előhúz a zsebéből, és a nyakamhoz szorítja. Felismerem a tárgyat… a csöve jéghideg. Nem tudok kiáltani, a számat befogja, forró és fém szagú a tenyere. A leheletemtől párás bőrét a számhoz nyomja, öklendezem. Tol maga előtt, teste az enyémhez tapad, az étel kiborul, a zsíros folyadékot felissza a kabátom. Odabent nyirkos félhomály van. Törött porcelánok recsegnek a lábunk alatt, de a pult egészben áll. Egyik kezével a nyakamhoz szorítja a fegyvert, a másikkal lesepri az összetört nippeket. Most tudok kiabálni, de csak egy szó jut az eszembe: – Anya! – hosszan nyúlik a sikolyom, akár a gumi. Felnevet, a szeme zavaros víz, keresem az embert ezekben a tekintetekben, de csak egy kiéhezett vadat látok.

– Ugye tudod, hogy most itt anyukád nem segíthet. Felejtsd el! Húzd le a nadrágod! Na, húzd már le! Ne kelljen kétszer mondanom, te kis ribanc! – úgy ejti a ribancot, mintha egy véres húscafatot vágna a falhoz. Szédülök, zúg a fejem, homályosan még bízom a segítségben, de a segítség csak annyi, hogy jön az ájulás, ám előtte fogalmak jutnak eszembe; „eseményhorizont, fekete lyuk, téridő”… és a fogalmak velem együtt zuhannak az öntudatlan, sötét állapotba.

 

Nem tudom, ki talált rám, de délután az ágyamban ébredtem. Anyám kamillateával borogatja a feldagadt arcom. A kezem a combomra helyezem, tapogatom magam, érezhető nyomokat keresek. Nyüszítek, aztán órák múlva megnyugszom, felállok, le akarom mosni magamról a szagot, ami átjárta a ruhámat, bőrömet, hajamat, idegszálaimat. De hiába sikálom magam, a szag a sejtjeimbe égett. Az ablakhoz megyek. A Nap most bukik le. Izzik, szinte bugyog a vörös.

Apám fotelja a fal mellett áll. Hazavárja… Leülök, ringatom magam, előre-hátra; húz a múlt, taszít a jövő. De most legalább tényleg nem félek…

 

Már biztos, hogy terhes vagyok. Anyám elhívja Bori nénit, aki ért az ilyen női dolgokhoz. A fürdőben hosszan mossa a kezét, de csak a szobában törölközik meg. Először az arcom érinti, aztán megszámolja a pulzusom. A keze orgona illatú, a tekintete hideg-kék, mint a frissen tisztított ablakszem. A hangja langyos hullámzás. Beszél hozzám, közben belém nyúl. Nem szégyellem előtte a meztelenségem, úgy fekszem az ágyon, akár egy dagasztott, püffedésre váró tészta. Tudom, hogy terhes vagyok, érzem, hogy van bennem valami, amit nem akarok sem magzatnak, sem életnek hívni, inkább csak nyersanyagnak nevezem.

Bori néni ismerkedik a testemmel, az alagút végén járhat. Itt ajtó nyílhat valamerre, mert érzem, hogy megáll, kopogtat, és talán odabent visszakopognak. Bori néni rám néz. Biztosan és erősen szúrja belém a felismerést a látóidegeimen keresztül a tudatomba. Mozog még a keze, de inkább csak simogat; engem vagy a nyersanyagot, az Isten tudja? Mindketten vigaszra szorulunk.

Anyám az ajtó mellett áll. Sokkal öregebb, mint eddig volt. „Anya, mi történt veled?” – szeretném kérdezni. Jó lenne hozzábújni, odaadni a vonalas füzetem, írjon be elégtelent, esküszöm, nem az én hibám az egész. És nem bírom tovább: – Anyuci! Kérlek, ne nézz így rám!

Bori néni ismét kezet mos. Hideg-kék ablakszemei párásak, a hangja langyos tenger zúgás. Megkönnyebbülök. Tudom, hogy a félelem rideg verem, de csak addig viszolyogtató, amíg bele nem ugrunk.

Csönd van, anyám bólint, Bori néni elmegy.

 

A legtöbbet apám foteljában kuporgok. Nincs kedvem tanulni. Semmi sem múlik ezen a pár napon, meg aztán, ha orvos lehetnék, már nőgyógyásznak tanulnék. Nincs kiszolgáltatottabb pillanat egy nő életében, mint széttárt lábbakkal, hús-vér anyagként, szabható testet játszani, mikor tudja, hogy sokkal több ennél.

 

– Lehet, hogy nem is emberek vagyunk mi, nők – mondom anyámnak. A kezében összekoccan a kötőtű. Talán Bori néninek is van ilyen tűje, csak az ő nyersanyaga nem a gombolyag. Anya néz, szétfolyt viasz-tekintetétől szomorú leszek.

Tudom, hogy terveznek valamit, ő meg a tapogatós asszony, aki kereskedő, nőgyógyász, hideg-kék ablakszem, és ha engedem, a bennem élő anyag gyilkosa.

A katonára gondolok, akinek testében először elindult ez a folyamat, aki magával vonszolt, és kitett az eseményhorizont peremére. Él-e még a szerencsétlen? Valamiért mégis ő a szerencsétlen, ő nem tudta leküzdeni a vágyait, én csak áldozattá zsugorodtam. „Mindig a bűnös a szerencsétlen!” Hangosan mondhatom, mert anyám leteszi a kötőtűt és a fonalat, odajön hozzám, az ölembe hajtja a fejét. Anyám most gyengébb, mint én.

– Sírj csak, Anya! Neked talán még nehezebb! – nem sír, csak remeg, mintha élősködők rágnák a húsát.

 

Bori néni hozott egy üveg pálinkát, anyám forró vizet enged a kádba. Anya beledugja az ujját, nem tartja megfelelőnek, elzárja a hideg oldalt, csak a tüzes víz zubog.

Bele kellene feküdnöm, közben sok-sok folyékony szilvalekvárt innom. Azt mondják, ez segít, ezzel elhajtják… Mit, kit? Beszállnak a gépezetbe, és ők is ölni akarnak? Két zavarodott asszony. Szerencsétlenek!

Apám fotelja kényelmes, olyan, mint az anyaméh lehet. Innen nézem őket, és nem is tudom, kit gyűlölök most jobban, anyámat, Bori nénit, vagy eseményhorizontra taszító katonát.

Mit akarnak ezek tőlem? Miért bántanak? Mit akarhat a világ, hová tart az ember a csupa nagybetűs EMBER, ha ez a XXI. században megtörténhet? Ki szülte és ki nevelte azt a katonát? Mindig benne volt a gonosz, vagy bele táplálták, mint számítógépbe a programot?

Nem akarom a forró vizet, nem akarom a pálinkát, nem akarom kivérezni a nyersanyagot magamból! Ha most belefekszem a forró vízbe, akkor részt veszek ebben a folyamatban, amit a gonosz globálisan rendez. Nem te-he-tem!

Oda megyek a kádhoz, kihúzom a dugót. Anyámék nézik, hogy nyeli el ezt a lávát a fekete lyuk. Először kétségbeesnek, aztán zsengén csírázik arcukon a megértés.

Megszólal a légvédelmi sziréna. Sehová sem megyünk. Jó itt! Itt most béke van. Nők vagyunk, fegyverünk az élet!