Az utolsó halas lecke
Az előző részek tartalmából: Az új nemzedék lassan, de biztosan átveszi a stafétabotot. Nagytakarítást szerveznek, tagokat toboroznak, szembesülnek az első veszteségekkel. Sajnos nem mindenki éri meg a történet végét: Ottokár, Twist Olivér, Harry Potter, Kevin, Anubisz, Oszkár és a védett halak csak pár példa azok közül, akiktől a nyáron kellett könnyes búcsút vennünk. De Akvarisztán nem törik meg! Félcitrom és társai rendületlenül haladnak tovább az akvarizmus ösvényein.
Soma több egyedi szokással rendelkezett. Pillanatok alatt képes volt mítoszt teremteni egy hétköznapi szituációból, tárgyból – emlékezzünk csak vissza a Predatorra, vagy túrabotjaira, Excaliburra és Cortanára. A legelcsigázottabb túrázót is jobb kedvre derítették váratlan és kiszámíthatatan poénjai – a Macicsiklandozó, a KÖD vagy a harsányan dörmögő „Ki kér ropit?” felkiáltás. De ezek mellett van egy, (szerencsére) a mai napig rendszeresen űzött szokása: a jeles eseményekről hosszabb-rövidebb filozofálásokkal emlékszik meg, belefűz néhány jótanácsot az élethez, s ezt megosztja azokkal, akik értékelik. Kilencedik óta számos ilyen érdekfeszítő eszmefuttatást volt szerencsém végighallgatni; először a Fisz-Serrentitsa – éjről és a múlt megváltoztatásának veszélyeiről, majd később a szalagavatóról, a Diákgáláról, a születésnapról, az egyetemi létről…hosszan sorolhatnám. Ám ezek közül kiemelkedik egy, amit eljötte előtt jóval beharangozott. Nem kifejezetten ünnephez kapcsolódik. Sokkal inkább egyfajta bölcs tanács, lecke; egy volt akvarista vezető gondolatai egy volt akvarista vezetőhöz. A mester utolsó szavai tanítványához. Az utolsó halas lecke.
Sok tippet kaptam tőle távozása után is, hogy miként érdemes igazgatni a Blokk ügyesbajos dolgait. Tanácsai végigkísérték akvarista éveimet. Egyesek beváltak, azokat megtartottam, s továbbadtam, másoknál újítottam. Az utolsó lecke előbbiek közé tartozik.
Ez a lecke akkor vált aktuálissá, mikor már nem voltam többé blokkvezető. Ám nem a visszavonulásommal egyidőben kaptam. Később. Valamikor a nyár folyamán. Soma (szokásához híven) nem fűzött különösebb magyarázatot vagy felvezetőt mondandójához, csak küldött egy dokumentumot. S nem is volt szükség megjegyzésre: minden benne volt, ami kell. A teljes szöveget nem fogom idézni (bár Soma stílusa igazán remek írásban is, remélem, egyszer kiadja az emlékiratait), az kicsit hosszú lenne. A lényegét (töredékek formájában) azonban itt hagyom. Úgyse tudnám összefoglalni nála jobban ezeket a gondolatokat:
„Az utolsó lecke – részlet
Voltak napok, amikor én is a létközben voltam, akár csak te, Cserni úr. Ez a nyarad lesz talán a legfurább, főleg utólag visszatekintve. Erről majd később. A létköz az a hely, ahol a középiskolában végzettek tengetik mindennapjaik addig, amíg el nem kezdik az egyetemet. Fura érzés, hisz ilyenkor középiskolásnak hiszik/érzik még magukat, de valójában már öregdiákok. Azonban még nem egyetemi polgárok. […]
Nem én akartam akvarista lenni. Egyszerűen csak szinte oda osztottak be. Amikor elsőként beléptem az állatházba, Juli nénit keresve, nagy reményeket tápláltam az állatházas világ iránt. Az egész hely még elég új volt. Új és ijesztő. Gólyák voltunk, kicsik, az újak. Így kerültem az akkori állatházi vezető pressziójára az akváriumokhoz. Siralmas látvány fogadott anno. 2 borzasztóan koszos, narancssárga vizű akvárium és széthulló félben lévő állványon. […] Nem volt könnyű elkezdeni. Nem volt pénz, nem volt elég ember, és hát túl sok hal se volt. […] De elindult a blokk. Egyre többen lettünk, egyre függetlenebbek. 2 év, és hiába állt meg a létszámnövekedés, összeszokott a csapat, és már 10 feletti akvárium volt. Aztán szerencsésen bővültünk Darvasékkal, és végül veletek. Annyi biztos, hogy nem vettük észre, de a fiatal akvaristákból idősebb vezénylők lettek. Mint a blokk vezetője, egyre ismertebbé váltam, ráadásul lenyomtam 4 biológia-kémia showt is. Ez pár évig azért fogalom maradt. Aztán ahogy azt kell, szép lassan eljött az érettségik ideje, és az előzetes eredmények alapján megtudtam, hogy fel fognak venni. Én az utolsókig VMG-s akartam maradni, de valljuk be, eljött a nap, amikor már a SOTE-ra kellett mennem, bármit is tettem.
Amikor először visszatértem, még az egyetem elején, szinte olyan volt, mintha semmi se változott volna. Üdvözölt a sok barát, 3 osztálynyi B-st ismertem. Épp csak mi hiányoztunk. Az alattam járókkal sok közös történetünk volt, sokszor tudtam hozzájuk leülni, beszélgetni. Majd persze elballagtak ők is, de azért még visszajártam egy évvel később is. Hát az már más volt, de Kitzo osztályával még több közös élményem volt, így velük is jó volt találkozni, meg azért még az osztályod jó része ekkor még örült nekem. Igaz, eddigre már megfáradtam, meglehetősen szenvedtem a SOTE-n. […] Ezidő alatt azért ritkulni látszottak látogatásaim nálatok, nagyon kevés időm lett, és hát nem is igazán vágytam több kimozdulásra, mint amennyi muszáj volt. Aztán másodév utáni nyáron, kb. a végén, hirtelen a semmiből elhatároztam, hogy márpedig ez az év más lesz. És mint egy főnix, tényleg a semmiből újjászülettem, és valami nagyon más lett. […]
Mégis, mi lett más? Mitől lett a VMG-s Sántából egy megfáradt rémalak, és hogy született újjá? Nagyon egyszerű. Egyrészt, harmadévben tényleg értelmes dolgokat tanultunk, ami nagy motiváció. […] Másrészt, én nem SOTE-sként érkeztem, hanem VMG-sként. És próbáltam VMG-s maradni, próbáltam az maradni, aki 4 évig voltam. Sajnos ez azonban nem működik. Pont ettől lettem mostanra sikeres. Mindenkinek más a siker titka, de nálam egyértelműen az volt, hogy megtanultam elengedni.
Sok mindenre megtanítottalak anno halas vezetőként és mastersként is. Láttam, hogy nagyon hasonló pályát futottál be, és bizarr módon, egy hozzánk nagyon hasonló utópikus akvarista világképet is megalkottatok. Nem ugyanazok az emberek vagyunk, és mégis, ott a kollektív tudat. Így most megtanítok egy dolgot. Tanulj meg nem halas lenni. Hagyd a hátad mögött. Ha nem is teljesen, egészséges mértékben mindenképp. Kezdj el átzsilipelni, legyél büszke leendő jogdoktor hallgató. És amint beléptél a kapun, onnantól fogva már ne legyél VMG-s. És igen, hazatérhetsz oda, de javaslom, hogy ne tedd meg többször, mint kéne. […]”
Hát igen. „Tanulj meg nem halas lenni.” Ez Soma leckéjének a lényege (sok egyéb bölcs gondolat mellett persze, amit helyszűke miatt kénytelen voltam kihagyni). Az elengedés. Pontosabban a helyes elengedés. Nem arról van szó, hogy a múltat vad, barbár módon kell kimetszenünk magunkból, betömni egy ládába, lakattal lezárni, majd a tengerbe vetni. Nem. A múltra szükség van. Ki nem ismeri a múltat, nem tud mire építkezni, nem tud miből tanulni, s újra meg újra elköveti ugyanazokat a hibákat, mint korábban. Ám az se egészséges, ha valaki acélkampókkal rögzíti magát a múlthoz, s az magával rántja őt vissza oda, ahová igazából nincs valódi visszatérésre lehetőség. Aki nem tud továbblépni, nem tudja elfogadni a változást, s eszményi Adoniszként dédelgeti a múltját, azt, ami ő volt, azt, amit maga mögött hagyott, az nem is válik többé: megreked, majd lassan megfakul, elkopik, s csendben semmivé foszlik. Félelmetesen egyszerű, mint a törzsfejlődés: az élet egy ismeretlen hosszúságú út, amin járunk, s időnként betérünk ide-oda, megpihenünk egy kicsit, felveszünk egy szerepet, útitársakat szerzünk, mert épp egyfele kanyarognak útjaink, ám eljön a perc mindig, mikor tovább kell állni, mert az úton járni kell, mert az élet nem egy kastély, ahol egész létedet eltöltheted, az élet folyton halad, s lehet, sokak útja irányt vált, nem maradnak melletted, bármilyen kellemes éveket töltöttetek is együtt, s úgyanígy bizonyos titulusokat, eredményeket is hátra kell hagynod, mert ahova mész, oda azt nem viheted magaddal, ott az nem jelenti ugyanazt, vagy épp nem jelent semmit, s ha görcsösen szorítod a voltat, nem tudod kiélni eléggé a vant, s egyszer csak azt veszed észre, hogy úgy értél utad végére, úgy áll előtted kéz a kézben a szenvtelen Idő s az arcát csuklyával takaró Halál, hogy te még mindig egy évtizedekkel korábbi eszményképet szorongatsz, batyud nemhogy üres, rég elhagytad azt is a nagy múlt-őrizgetésben, s nem tapasztaltál semmi újat, semmi szépet azóta, s mikor megszólítanak, közlik, hogy eljött a távozás, a búcsú pillanata, az út vége, tehetetlenül figyelheted elpazarolt életed szürkülő s nyom nélkül köddé foszló maradványát. Rút sors ez, senkinek se való. Tanuljátok hát meg mindnyájan e leckét, ne várjátok meg, míg saját károtokon kell megfizetnetek a tanulópénzt! Mert ez nem csak halasoknak szól. Hanem mindenkinek. Ugyan ez volt az utolsó halas lecke, de egyben az első egyetemista lecke is.
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.