„Ha bolyongsz sötét erdőben
s rezzensz a reccsenő ágtól,
ülsz magadban, mély gödörben,
leestél megint a falról,
lelked veszve, kiúttalan
réved szemed a semmibe.
Nem lehetsz oly boldogtalan,
hogy ne zavarjon semmi se.”
„Mint leégett tölgy gyökere,
tövestől kitépett virág.
Sosem lesz jövő öröme
némítja el lelkem szavát.
Néma lelkem, süket szívem
vak sorsnak volt játékszere.
Lehetek oly élettelen,
hogy ne legyek már semmi se.
Lelkemből kitépték húsom,
testemből fájdalom szakad,
üvöltő üresség-húron
disszonáns énekem dagad:
Mit tettél velem, te Isten,
mért nem rogy össze a világ,
mért kell minden reggel néznem,
mint kel keletről a világ!”
„Nyugodj gyermekem, nincs kiút,
gyermeked vissza nem hozod.
Az életünk csak körbe fut
s hogy végül mi vár, nagy titok.
Elmegyek én is és jössz te,
amikor majd itt az idő:
egy utolsó szellem-röpte
s várunk majd reád, én és ő.”
Author: Gergely István
Debrecenben születtem 1965-ben. A város elit iskoláiban pallérozódtam, de nem pallér, hanem orvos lettem 1990-ben. Bár lehettem volna oktató, maradhattam volna a Debreceni Orvostudományi Egyetem pályakezdője, az élet langyos hullámai egy vélt(?) volt szerelem szele szárnyán Sopronban vetettek partra. A szomorú, vizes síkon töltött idő után, a semmi ága előtt reteszelt kapum megnyitotta Ő. Apa lettem s fordult a világ, megszülettek az első versek, felindulásból, az ömlő szavak őszinteségével, egyenetlenségével. Első gyermekem születés óta írok. Eleinte ösztönből, utóbb már megfontoltan. Világossá vált, hogy a verselés képessége nem öröktől fogva van és nem végtelen, hanem ha már a sors világra segítette, ugyanúgy kell gondozni, nevelni, fejleszteni, mint valóságos gyermekeinket. És ugyanúgy, ahogy a gyermekek nevelése is megváltoztat, csiszol, jobbá tesz, jobbá tesznek a versek is. Weboldalam: https://www.gergelyistvanversei.hu/
Egy válasz
M. Hajni emlékére