Még lustán nyújtózkodik a nap rózsaszín dunnája alatt, de Te már követelőzően ülsz az ajtó előtt a félhomályba burkolózó konyhában és szemrehányóan figyelsz engem. Látom, hogy mindig mosolygó barna szemedben most türelmetlenség bujkál.
– Nej! Nej! – kiabálsz felém szigorúan.
– Tudom– csitítlak –, sietek! Mindjárt kész vagyok!
A másodperc törtrésze alatt csorgatom le a torkomon a reggelenként életet adó instant fekete levet és sietősen hozzád lépek. Mindkét kezed rögtön a magasba emeled. Fel-fel, mutatod. Lehajolok, meleg kis testedet magamhoz ölelem, lábaid édes bilincsként szorulnak az oldalamra, mikor az ajtó halkan bezáródik mögöttünk.
Fel-le, fel-le ringat mindkettőnket álmosan az öreg diófára szerelt hinta A kert madárcsicsergős csendjét csak az összedörzsölődő karabinerek halk nyöszörgése töri meg.
A messzeséget kémleljük, mikor hirtelen feltűnik. Érkezését a szomszéd sövényéről riadtan felrebbenő galambok jelzik. Nézem, ahogy elégedett mosoly terül szét az arcodon. Csillogó szemmel figyeled, ahogy lassan egyre közelebb és közelebb lopakodik hozzánk. Az ölemben ülve fodros lábaid ingaként lóbálod, kis kezeid az üres levegőt markolásszák, mintha csak megfogni próbálnád.
–Nej, nej! – köszöntöd hangosan, mikor óvatosan előbújik a szomszéd udvarát ékesítő díszszilva ágai közül. A fa vörös leveleit, mint csintalan gyermek a csörgőt – talán pont a Te kedvedre – hangosan megzörgeti. Onnan lassan a barackfához oson, a fű gyenge szála meghajlik érintése alatt. A vékony ágakon kapaszkodó elegáns karcsú leveleket, mint figyelmetlen ifjú leány szoknyáját rakoncátlanul a magasba lebbenti. Majd illan is tovább. Hátgerincen a hideg fuvallat úgy szalad fel a büszke szil magas törzsén utána csak a borzongás marad.
Játszani a bús fűzfához suhan. Incselkedve kerülgeti körbe és körbe. Néhol szőke hajába kap, aztán gyorsan összekócolja. De én azt hiszem, az nem értheti a tréfát, mert fejét továbbra is szomorúan lehorgasztja.
Vakmerő kaszkadőrként, félelmet nem ismerve bújik át a két telket elválasztó drótkerítés apró résein. Annak tövében új erőre kap és csintalanul a hintánk felé szalad.
– Nej, nej! – kiabálod boldogan, mikor pajkosan végig csiklandozza a meztelen talpacskádon ficánkoló apró ujjaidat. Onnan lassan, hűvösen kúszik fel a testeden. Csupasz, izzadságtól nedves, selymes bőrödre, az augusztus reggeli hőségben szerető csók gyanánt apró libabőrt lehel. Megborzongasz. Tested megfeszül, érzem, ahogy mozdulatlanul erősen figyelsz. Arcod hirtelen előrelendül, a szemed bezárod, a szád óvatosan szétnyílik, apró cseresznyeszín nyelved, soha el nem múló gyermeki kíváncsiságától hajtva, előbukkan. Egy apró, bátortalan nyalintás majd még egy bátrabb és kacagva megrázod a fejed. Veled nevetek én is. Forró csókok záporát a nyakadra zúdítva a füledbe súgom: – Kicsikém! Hiszen Te megnyaltad a szelet.
Az szemérmességében egészen az öreg diófa tetejére szalad, de a büszke, erős ágak meg sem rezzenek a szégyenlős fuvallat súlya alatt. Elindulna, de még utoljára visszafordul és kedvesen összeborzolja barna, göndör hajadat.
A hőségtől elszáradt leveleket az orgonabokrok alatt megpörgeti. Még futtában megtáncoltatja a tegnap, hanyagul a ház sarkának döntött söprűt, majd megunt játékként hangos csattanással a földre hajítja azt. Aztán már rohan is tovább, át az út túloldalára, ahonnan ki tudja hová szalad az öntelt császárfák alatt.
De te ezt már nem látod. – Nej! Nej! – suttogod még halkan, miközben elégedetten bújsz ölelő karjaimba. Vállamra hajtod kócos kis fejed. Én meg gyönyörködve nézem, ahogy egyre laposabbakat pislog hatalmas bagoly szemed. Szemhéjad lassan lezárul és két apró gödröcskével a szád mellett álomba merülsz szép csendesen.
Author: Bertalan-Kiss Mária
Hogy ki vagyok? Magamról csak ezt mondhatom: Én vagyok az anyám egyik szeme fénye, az apám mini lánya, a nővérem idegesítő húgocskája, a nagyszüleim cserfes unokája. Én vagyok a tanáraim okos növendéke, a munkahelyem dolgos, de nagyszájú munkaereje. Én vagyok a barátaim titkainak tudója, ellenfeleim kemény bírálója. Én vagyok a férjem hű szerelme és néha a mindent jobban tudó házsártos felesége. Én vagyok három gyermekem szigorú, de örökké szerető anyukája, a családom meleget adó váza. De hogy ezek közül valójában melyik is vagyok? Azt pontosan magam sem tudom. Egyszer ez vagyok, máskor meg az. Igazából mindegyik én vagyok. De néha, ha egyedül vagyok, a szívem mélyén titkon, csak egy álmodozó író vagyok! Fogadják sok szeretettel írásaimat, melynek szereplői a képzeletem szülöttei, bármely egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.
