Egy szerelem ára

Könnyen indult a reggel. Már senki sem volt otthon, mikor álmosan kidugta fejét a szobája ajtaján. Ráért, nem kellett sietnie. Hétfőnként nem volt első órája. Nyugodtan megreggelizett, evés után rágyújtott egy szál cigarettára a konyhában. A szülei már régóta tudták, hogy dohányzik. Eleinte apja veszekedett is miatta, de mostanában ezért már nem piszkálja, talál rá ezer más okot, de a cigaretta legalább már nem téma.

Sietősen sétált végig a lakótelep egyen épületei között az iskola irányába. Soha nem gondolta volna, hogy valaha várni fogja az iskolát, de most alig fért a bőrébe, olyan izgatottan lépkedett a házak közötti töredezett járdán. A tavasz hírnökeként már zöldült a fű a beton repedéseiben.

Újra találkozni fogok vele – gondolta. Meglepődött, hogy milyen örömmel töltötte el ez a gondolat.
Tisztán emlékezett a pillanatra, amikor először beszéltek a múlt héten, a szünet előtti utolsó suli-buliban.

– Gergő! – szólította meg őt a lány. Először nem is figyelt oda, hiszen már évek óta senki sem szólította így. Három éve, mióta elkezdte a középiskolát, mindenki, még a tanárok is csak a vezetéknevén hívták: Kürthy!
– Gergő! – hallotta ismét. – Ne haragudj! Tudnál adni egy szál cigarettát?
– Persze – nyögte ki zavartan. Nem értette, miért jött ennyire zavarba és miért is ad neki, hiszen ő soha nem ad a cigarettájából.
– Köszönöm! – válaszolta a lány. Az ebédlőt halványan megvilágító neon megcsillant zöld szemében, szőke haja messziről világított még a sötétben, mikor eltűnt az ajtóban.
– Ki volt ez a csaj? – fordult a mellette álló barátjához.
– A Kovács Hanna a 10. b-ből. Nem ismered?
– Mintha láttam volna már párszor – válaszolta félvállról, de szemével egész este a világító szőke hajat kereste a tömegben. Nem látta többet és ez érthetetlen csalódással töltötte el.

Az este végére kiderítette a lány címét. Másnap az egész délelőttöt sétálással töltötte az Ifjúság úton, mikor végre meglátta a lányt kisétálni az egyik kapun.

– Szia, Hanna! – kiáltott utána.
– Szia! – fordult Hanna a hang irányába. Száját széles mosolyra húzta, mikor felismerte a fiút. – Hát te?
– Ö… egy barátomnál voltam – füllentette Gergő, miközben a zsebében kotorászott. – Kérsz egy cigit?
– Cssss! – érintette meg Hanna a mutatóujjával a száját. – Csak ritkán dohányzom, anyáék nem is tudnak róla. Titok! – kacsintott.

– Mi van, Kürthy?! Hallom, új csajod van – hajolt felé széles vigyorral Andris, miközben a táskáját a mögötte lévő padra hajította.
– Nem tudom, miről beszélsz – vonta meg a vállát Gergő.
– Nem tudod? – gúnyolódott vele tovább a fiú. – A Gézu látott benneteket tegnap a parkban. Azt mondta, úgy loholtál a Kovács Hanna nyomában, mint valami pincsi kutya. El sem hiszem, hogy valaki végre elkapta a nagy Kürthyt!
– Hát ezt rosszul látta – szólt vissza hanyagul. Maga sem értette, miért válaszolta ezt, igazából nem ezt akarta mondani, de azt érezte, hogy bármit megtenne azért, hogy letörölje Andris képéről a gúnyos vigyort.

A két fiú között már az első pillanattól kezdve megmagyarázhatatlan ellentét feszült. Mindketten jól tanultak, jeleskedtek a sportban, a lányok is kedvelték őket. Lehettek volna akár a legjobb barátok is, de nem lettek.

– Már nem érdekel, szakítottam vele – szaladt ki a száján, erre a szíve vadul verni kezdett.
– Szakítottál? – csapott le azonnal Andris. – Nem igaz. Hazudsz. A Kürthy hazudik!

A vitatkozásra a fiúk lassan melléjük somfordáltak. Gergő tudta, hogy innen már nincs visszaút.

– Nem hazudok.
– Na mibe, hogy hazudsz? – szűkült össze Andris szeme.
– Bármibe, mert nem hazudok.
– Egy ezres? – nyújtotta András a kezét Gergő felé.

Gergő sietősen ment a tízórai nagyszünetben a 10. b osztályterme felé. Nem lesz semmi baj! – kántálta magában. A nyitott ajtón keresztül meglátta Hannát, ahogy az ablakpárkányon ülve nevetgélt a barátnőivel. Megbabonázva nézte, ahogy a lány kisétált hozzá a folyosóra. Szorosan megfogta mindkét kezét. Egy pillanatra elveszett azokban a gyönyörű zöld szemekben, majd mély levegőt vett, és azt suttogta:

– Hanni, beszélnem kell veled!

Author: Bertalan-Kiss Mária

Hogy ki vagyok? Magamról csak ezt mondhatom: Én vagyok az anyám egyik szeme fénye, az apám mini lánya, a nővérem idegesítő húgocskája, a nagyszüleim cserfes unokája. Én vagyok a tanáraim okos növendéke, a munkahelyem dolgos, de nagyszájú munkaereje. Én vagyok a barátaim titkainak tudója, ellenfeleim kemény bírálója. Én vagyok a férjem hű szerelme és néha a mindent jobban tudó házsártos felesége. Én vagyok három gyermekem szigorú, de örökké szerető anyukája, a családom meleget adó váza. De hogy ezek közül valójában melyik is vagyok? Azt pontosan magam sem tudom. Egyszer ez vagyok, máskor meg az. Igazából mindegyik én vagyok. De néha, ha egyedül vagyok, a szívem mélyén titkon, csak egy álmodozó író vagyok! Fogadják sok szeretettel írásaimat, melynek szereplői a képzeletem szülöttei, bármely egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.