Fájdalmas sikoltás törte meg az éjszaka csendjét. A sötétben egy fiatal férfi járkált a parasztház tornácán. Az ablakon keresztül kiszűrődő gyertya fénye megvilágította kétségbeesett arcát, ahogy tekintete az ajtót pásztázta. Hirtelen újabb kiáltás hallatszott, a férfi az ajtóhoz rohant. Fülét az érdes fához szorította, ujjait a kilincsre tette, és várt. Ahogy a bentről kiszűrődő zajok elcsendesedtek lassan hátat fordított az ajtónak és az ablak alatti lócára roskadt. Fejét a kezébe temette.
– Férfinak itt most nincs helye! – utasította ki a bába a házból. – Légy türelmes, elhúzódhat. Első gyerek, ilyenkor több időbe telik mire utat talál magának. Tudod te is.
– Több időbe, több időbe – ismételgette magában –, de mégis mennyi az a több idő? Hisz épphogy sötétedett mikor megérkezett az öregasszony, most meg már mindjárt pirkad.
Azonnal felugrott az ajtó nyikorgására. Fekete kendőbe burkolt fej jelent meg a kiszűrődő fényben. Az édesanyja volt az: – Baj van, Károly! Szaladj az orvosért!
A férfi tekintetét az az idős nőre szegezte, de nem mozdult. Minden porcikáját átjárta és megbénította a rémület.
– Mi van veled? Indulj már! – kiáltott rá az anyja. Tagjaiba visszatért az élet, nem vesződött a kapu nyitásával, átugrott a léckerítésen és lélekszakadva rohant a falu irányába. – Baj van! Baj van – visszhangzottak a kegyetlen szavak a fülében. Megveregette a doktor házának zárt spalettáit. Semmi válasz. Erősebben kezdte verni a faragott falapot, halk neszezést hallott, az ablak résnyire kinyílt.
– Ki az? Mi történt? – kérdezte szemeit dörzsölgetve a doktor.
– Doktor Úr! Kérem, jöjjön azonnal, valami baj van… a Mari… a gyerek!
– Károly? Te vagy az? Jövök már!
Lomhán vánszorogtak a percek, míg végre az orvos táskás alakja feltűnt a kapuban.
– Gyerünk! – adta ki a doktor az utasítást. Együtt rohantak az akácfa illatú éjszakában a faluszéli kis házhoz: – Jobb, ha kint maradsz. Majd hívlak, ha kellenél.
Az orvos behajtotta az ajtót a lihegő férfi előtt. A küszöbön toporgó bába felé fordult: – Gyorsan mondja!
– Túl nagy a gyermek nem tud… – hallatszott a válasz mielőtt az ajtó végérvényesen bezárult.
Károly mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Szíve hevesen dobogott, kapkodva vette a levegőt, azt érezte, nem jut oxigén a tagjaiba és mindjárt megfullad. Túl nagy, túl nagy – lüktetettek a szavak a fejében. Hátborzongató sikoltás törte meg újra az éjszaka némaságát, utána csend, nem hallatszott semmi más, csak a fájóan üres csend.
És most itt van. Itt van egyedül a temetőben. Ásójával egymás után forgatja ki a földet apró kupacokba, míg a gödör elég mély nem lesz ahhoz, hogy befogadja a lábánál heverő faládát. Szép kis láda. Ő maga készítette esténként miután hazatért a napszámból. Apró virágokat és állatokat faragott az oldalára, szépen ki is festette őket. Készített melléje lovacskát, katonát, no meg azért egy babát is, pont gyermekkézbe valót. – Jó kis láda lesz – gondolta akkor –gyermek kincseknek való.
De a láda most mégsem játékokat rejt, hanem az ő legnagyobb kincsét, egy apró fiúcska testét, aki megszűnt létezni mielőtt az első levegőjét beszívhatta volna. Meg sem tudták keresztelni, de a Tiszteletes Úr megengedte, hogy ide temethesse. Ide, az ősei közé, a temető szent földjébe, de egyedül és némán, harangszó nélkül. – Nem tehetek érted többet – mondta az atya.
A feltámadó szél harangok zúgását hozta felé. Amikor meghallotta a mélyen kongó hangot, a kis ládát lassan a sírba eresztette.
Csak ő tudta egyedül, hogy ezek a harangok most nem az esti misére szólítanak, hanem egy apró kis lelket kísérnek vissza a Teremtőjéhez.
Author: Bertalan-Kiss Mária
Hogy ki vagyok? Magamról csak ezt mondhatom: Én vagyok az anyám egyik szeme fénye, az apám mini lánya, a nővérem idegesítő húgocskája, a nagyszüleim cserfes unokája. Én vagyok a tanáraim okos növendéke, a munkahelyem dolgos, de nagyszájú munkaereje. Én vagyok a barátaim titkainak tudója, ellenfeleim kemény bírálója. Én vagyok a férjem hű szerelme és néha a mindent jobban tudó házsártos felesége. Én vagyok három gyermekem szigorú, de örökké szerető anyukája, a családom meleget adó váza. De hogy ezek közül valójában melyik is vagyok? Azt pontosan magam sem tudom. Egyszer ez vagyok, máskor meg az. Igazából mindegyik én vagyok. De néha, ha egyedül vagyok, a szívem mélyén titkon, csak egy álmodozó író vagyok! Fogadják sok szeretettel írásaimat, melynek szereplői a képzeletem szülöttei, bármely egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.
