Taiko

A tűz vígan pattog a szalonnasütőben. A teljes dobcsapat sürög-forog, készítik a finom falatokat, a szalonnáról lecsöppenő zsír ínycsiklandó illatokkal serceg, a hangos nevetés élettel tölti meg az est csendjét a házunk hátsó udvarában.
Igyekszem jó pofát vágni az egészhez.
Andris kedvéért.
A fiúkat bírtam mindig is, rendes kölkök, örültem, hogy Andris különleges zenei hobbija kitölti az életét, értelmet ad a mindennapjainak. Áldás, hogy az egyetemen nem az italt vagy a kábítószert választotta, még ha ily különleges hangzásvilágot is teremtettek maguknak. Mintha csak a szívük dobbanása szólna erőteljes rezgéssel ezeken az óriási, japán dobokon. Taiko. Furcsa kimondani, sokáig gyakoroltam, a srácok régen jókat derültek a kiejtésem hallatán.
Rakok a tűzre. Kerülgetem őket, italt hozok nekik. Belül sírok, üvöltök, nem tudom elfogadni Andris döntését, de a srácok nem tehetnek semmiről. Már épp kienged a görcsös szorítás a gyomromban, amikor gyilkos késként belehasít az éjszakába Andris újdonsült ismerősének hangja.
– Na ki van itt?
A fiam boldogan üdvözli. – Apa, kérlek, légy szíves! – szól rám.
Kelletlenül nyújtok kezet a nagydarab, kigyúrt férfinak. Úgy megszorítja, hogy felszisszenek. A torzonborz haj jól áll neki, az a típus, aki három mondattal behízelgi magát, már észre sem veszed, és a tenyeréből eszel. A legszívesebben széttörném a fején a sörösüveget, amit már úgy szorítok, hogy majd felforr benne az ital. Még a búcsúesten sem hagyja, hogy családi- és baráti körben töltsük az estét?
A feleségem kilép a házból. Arcára fagy a mosoly a vendég láttán.
– Vágtam még fel kenyeret, srácok – mondja erőlködve, miközben szó nélkül elhalad mellettünk. Leteszi a kosarat a szalonnasütő párkányára, ugyanazzal a lendülettel sarkon fordul, és beviharzik a házba.
Ma már nem látjuk többet.
Nézem a férfi ájtatos képét, és újból rám tör a düh. Mi lenne, ha még egyszer rászólnék, hogy ne csábítsa, és ne vigye magával a fiamat. Vagy… ha megkérném? Zavaromban egy kavicsot rugdosok, majd rádobok pár hasábot a tűzre, és fenékig kiürítem a sörömet. Tényleg megmelegedett.
Feléled a tűz fénye. Megvilágítja a férfit. Amint meglátom a dzsekijén virító logót, nem bírom tovább, elköszönök a srácoktól. Mondom nekik, hogy talán túl sokat ettem, ledőlök, meg egyébként is holnap korán kelünk. El kell búcsúznunk Andristól. Jön érte a busz.
– Viszik – mondom gúnyosan. Ólomléptekkel cipelem a tehetetlenségem súlyát, szégyellem magam, képtelen vagyok rápillantani a férfi ruháján lévő feliratra. Anélkül is tudom, mi áll rajta.
Andris az egyetem után rögtön munkát kapott, boldogan készült az első napjára, de akkor betoppant az életébe ez a megnyerő modorú, ájtatos bájgúnár. Már attól behányok, mikor meglátom, ahogy kurkászik a szakállában, turkálja, játszik vele, miközben világmegváltó lelki szövegével toborozza az önkénteseket. Most épp Afganisztánba keresnek fiatalokat, akik a menekülttáborokban segítenének a rászoruló szerencsétleneken. Önző vagyok? Igen, kurvára az vagyok.
Dühömet magammal vonszolom a házba.
– Engedd el! – mondja Mária, rám se néz, a szokott rítus szerint ágyaz.
– Miért pont a mi fiunkat etette meg a fennkölt dumájával? – dohogok. – Fejpénzt kap minden önkéntes után!
– Tudom. És azt is, hogy elmondtad Andrisnak – mondja csendesen. – De mire mentél vele? Annyira elkötelezetté vált, hogy semmi sem tartja vissza. Ismerhetnéd már.
Teszek két lépést az ajtó felé, szeretnék világgá futni, de megtorpanok.
– Mitől vagy ennyire megértő? Sírnod kellett volna, jajgatnod!
– Tudod jól, hogy próbáltam. Ne légy igazságtalan. Minduntalan csak azt hajtogatta, már megígértem, anya.
Nem bírom tovább, átmegyek a másik szobába. Egész éjszaka csak a plafont bámulom. A hajnal kint talál a kertben, a szalonnasütő kesernyés füstjének illata lengi be a levegőt. Némán meredek a buli maradványaira, tétován botladozom a fűben szétszórt üres sörösüvegek között. Egy hirtelen elhatározással megfogom az egyik kint hagyott dobot, bevonszolom a házba.
***
A nő hiába tapasztja fülére a kezét, a hajnal, mint egy áruló taszítja ki magából az oda nem illő zajt.
Egy percre sem tudta lehunyni a szemét egész éjszaka, egyfolytában csak arra gondolt, bárcsak ne vette volna fel a padon hagyott szórólapot. A jó szándék vezérelte, végre megtalálta az útját, jótékonysági estekre járt, gyűléseken vett részt, adományt gyűjtött, sőt a maga tehetségéből adódóan valamennyit a konyhapénzből is elkülönített, Kálmán nem vette észre. Majd ha itt lesz az ideje, elmondja neki, fogadkozott magában, és Andrist is magával vitte a találkozókra.
Bár ne tette volna! Három héttel korábban az UNICEF egyik képviselője olyan magával ragadó előadást tartott a katasztrofális afganisztáni helyzetről, hogy belesajdult a lelkük, fényképeket mutatott árva gyermekekről, megcsonkított, beteg emberekről. Megdöbbentő fotók készültek a Kandahari menekülttáborban egy éhező kislányról – alig lehetett tíz évnél idősebb –, ahogy nagy barna szemével, mosolytalan arccal nézett a fotóstól kapott csokira, nem tudván, mit is kezdjen vele. Az édesanyja kérésére a nevét nem közölhették, így is nagy kockázatot vállaltak, férfirokonai mind odavesztek a tálibok elleni harcokban, márpedig nekik kellett volna beleegyezniük a fotózásba. Az előadó külön felhívta a figyelmet a női nevek megjelenítésére vonatkozó szigorú szabályokra, a születési anyakönyvi kivonatban sem szerepelhet az anyja neve, nyilványosan ki sem ejthetik egy nő nevét, a sírkövére sem írhatják fel. Mária tragikomikusnak találta, hogy az esküvői meghívókon a leendő férj vagy az édesapja szerint tesznek utalást a menyasszony személyére. Barátnőjét, Magdit viszont annyira megérintette a történetekből átsugárzó fájdalom, hogy otthagyta az előadást.
Ha Mária tudta volna, hogy a sármosan kócos férfi elbolondítja Andrist, ő is azon nyomban elszaladt volna. Hiába látta a fia csillogó szemét, nem sejtette, hogy eddig fajulnak a dolgok. A fiú az előadás után napokra szótlan lett, éjt nappallá téve afganisztáni híreket böngészett, feszítette a kín, minden szabadidejét a humanitárius központban töltötte.
És most ez a dübögés.
Minden egyes hang kínzó fájdalommal hasít Mária szívébe.
Andris elmegy, és neki el kell mondania a férjének, hogy mindezért ő a hibás.
De nem ma.
Majd holnap.
Csak holnap.
Magára kapja hálóingét, átmegy a férfihoz a másik szobába.
– Kálmán, kérlek szépen, ne üsd tovább. Elég volt, nem teheted ezt vele.
– Hogy? Nem tehetem? – kérdi a férfi. – Ő nem teheti. Szeretném, ha tudná, mennyire fáj.
– Tudja anélkül is. Ne nehezítsd meg neki még jobban.
– Mi lesz, ha nem tér vissza?
– Kálmán…
– Ennek olyan hangja van, mint egy ágyúnak. Talán kihallatszik és eljut hozzá, talán így megérti a fájdalmunkat.
Az asszonynak sírásra görbül a szája.
– Hajnal öt óta ütöd – mondja. – Andris azóta kint várja a buszt a ház előtt, mert már nem bírja hallgatni.
– Beleőrülök, hogy kimegy abba a háborús környezetbe. Előtte az élet, muszáj pont neki megmenteni a világot? Afganisztán! Az UNICEF-nek nincs más célpontja?
– A fejébe vette – válaszol halkan az asszony. – Makacs, mint az apja.
A férfi elejti mindkét husángot. Elfogyott az ereje.
– Menjünk ki hozzá – szól gyengéden az asszony. – Nemsokára jönnek érte.
Kimennek az utcára a magányosan várakozó fiúhoz. A szomszéd is megjelenik, de nem megy oda hozzájuk, álldogál a háza előtt.
A fiú megfordul. Amikor meglátja a szülei könnyekben úszó arcát, kitárja karját. Hosszan öleli őket, egészen addig, míg begördül a busz.
Sokáig integetnek.
Mária lelke egy darabja utazik vele, becsomagolva, hogy burokként óvja életük legnagyobb kincsének minden pillanatát. Felzokog. Kálmán gyengéden átöleli.
Az asszony félően néz fel rá.
– Ne emészd magad – mondja Kálmán, majd határozott léptekkel bemegy a házba.
A taiko dübögése hírnökként zengi fájdalmát a világnak.*
Varga Barnabás 1961-ben Miskolcon született. Több mint harmincöt éve vállalkozó.
Már a főiskolán írt novellákat. 2020-ban a Kalliope gondozásában megjelent első novelláskötete. Tizenhét novellát tartalmaz a könyv, melynek címe: Egydollárosok a falon. Írása fejlesztésében nagy szerepet játszott a Zsiga Henrik által alapított Magyar Íróképző kreatív írótanfolyamokon való részvétel, illetve napjainkban a Nádasi Krisz által vezetett „Sztorilabor”, ahol önfejlesztéssel  szeretné egyre élvezetesebbé tenni leendő olvasói számára az írásait.

Varga Barnabás
Author: Varga Barnabás

Mindenekelőtt megemlítem, hogy boldog családban élek. Szeretteim támogatásukkal nagyban hozzájárultak az írás szeretetének ezen manifesztálásához. Polgári munkámat tekintve: az építőiparban tevékenykedem saját céget üzemeltetve, családi vállalkozás formájában. Hobbim, a zene hatására fantázia világomban megjelent történetek leírása. Pár éve kezdtem el foglalkozni novellák megalkotásával. Nagy hatással volt rám a korábbiakból jól ismert meghökkentő mesékben szereplő csavaros sztorik sokszínűsége. Igyekszem írásaimba belecsempészni a humort, mérsékelten adagolva, úgy ahogy még megengedi a témakör, illetve célom a lendületes figyelemfenntartó olvashatóság elérése. Blogomban meggyőződhet róla, ez mennyire sikerült. Kellemes olvasást kívánok írásaimhoz.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Bujaság

Bujaság Isten özönvízzel súlytotta a bűnös emberiséget, mert elhagyva az Urat bűneivel elvesztett minden társas szépséget A bűnös nemi vágyakozás a tisztaság elleni támadás s

Teljes bejegyzés »

Credo

Látod-e, testvér, hogy morog, s közben csetlik-botlik ez a világ, hogy velünk együtt forog, megrág, kiköp, s szalad tovább? Látod-e, hogy az elmúlás gondolatától a

Teljes bejegyzés »

Fösvénység

Fösvénység Önzővé vált az ember, s tettei öncélúvá, Vagyongyűjtés lett az egyik legnagyobb kísértés Közben a világ elmarad, s elmúlik ifjúsága Értékeit elveszti, ami talán

Teljes bejegyzés »

Tavaszi szél

Author: Halász Zoltán Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt – jellemzően műszaki pályán – ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék a mintegy

Teljes bejegyzés »

Az első tavaszi nap

Beck Brigitta: Az első tavaszi nap   Mézízű zsongás libben A szirmok közt, S lobogva úszik el a fényben, Keresztül az egész városon, Melegen, puhán,

Teljes bejegyzés »

Kevélység

Kevélység A történelem peremére sodródott az ember mert vitára adta a fejét a teremtő Istennel Gondolta : meg tud egyezni a természettel majd hogy végleg

Teljes bejegyzés »