Letészem a lantot…
Az előző részek tartalmából: Utolsó akvarisztáni állomásaimról szól már csak e krónika. Villanásszerű képek, egy-egy esemény. Éppoly töredékes, mint amilyen töredékessé vált rálátásom a Blokkra. Félcitromék próbaidőszaka… A nyár áldozatai… És az utolsó halas lecke. Ezek mind-mind azon kockakövei utamnak, melyek még félig-meddig a VMG-hez kötődnek, de egyre inkább a jövő, az ismeretlen felé mutatnak…
Egyre kevesebb dolog láncolt a Blokkhoz. Lemondtam már, mint vezető, s a mindennapi teendőkben se vettem részt. Csak időnként pillantottam a 209-esre, s akkor is inkább kíváncsian, mint akvarista szemmel (persze a „szakmai ártalom” bőven megmaradt azóta is: még az állatkerti akváriumokat, terráriumokat is minősítem, vizsgálom, dicsérem, nagyritkán kritizálom). Megkaptam az utolsó halas leckét is. Mi maradt akkor hátra? Mi áll a végső búcsú és köztem?
Már csupán egy lépés, egy tett, egy kötelesség: az évkezdési teendőkben tapasztalatlan új vezetők ellátása tanáccsal, majd útjukra engedésük.
A tanácsadás nehéz feladat. Nem egyszerű ugyanis megtalálni a mértéket. Aki szűk marokkal méri a segítséget, nem tájékoztat kellőképpen, halálra ítéli az ügyet, amiért munkálkodott. Ám szintén kardélen táncol, aki túlságosan pátyolgatja pártfogoltjait, ugyanis ezesetben azok elkényelmesednek, önálló döntésre képtelenné válnak. Nagyon óvatosnak kellett hát lennem, hogy megfelelően felkészítsem elsősorban Félcitromot, mint a Blokk új arcát szerteágazó feladataira, ugyanakkor ne tegyem az elballagott nemzedéktől függő, tehetetlen látszatvezetővé. Ezért hosszasan tervezgettem, pontosan mi kerül abba a mentális segélycsomagba, amit majd az évnyitó előtt átnyújtok neki.
Eredetileg tervben volt a gólyatábor „meghódítása” is, ám ez végül hamvában halt. Nem jutott eszembe időben nekilátni a szervezkedésnek, s a DÖK-öt protezsáló tanár személyének megváltozása is bonyodalmakat okozott, ugyanis kölcsönösen nem ismertük egymást, míg az előző tanár tisztában volt a Blokkal és szívesen adott neki teret. Summa summarum, gólyatábroba nem ment halas, de az év eleji toborzástól várhatók az igazi eredmények.
Augusztus végén, alig egy-két nappal a nyár vége előtt hívtam fel Félcitromot a részletek megbeszélésével kapcsolatban. Ekkorra már javában az egyetemi élethez készültem: a papírmunka egy részén túlvoltunk, pár szaktársammal találkoztunk, felsőbb évesektől megismertem hellyel-közzel leendő tárgyaimat, s a hallgatói szervezeteket. S mégis ugyanolyan természetességgel magyarázom a szűrők működését, mondom el sokadjára, melyik aljzat lett kékalgás, javaslok hiteles akvarista weboldalakat, ha kérdezik, mint alig négy hónappal azelőtt, teljes jogú vezetőként. Ezt a különös, kettős állapotot nevezte Soma létköznek – igen találóan. Az ember még nem egészen lépett át az újba, ugyanakkor elbúcsúzott már a régitől. Mindkét helyre tartozik az illető, s közben egyikbe se. Ám ezzel nekem túl sok problémám nem volt, szinte észre se vettem. De az egy másik történet, miért.
Szóval vissza a tárgyhoz. Félcitrommal szerteágazó, de nem kimerítő eszmecserét folytattam. Hosszasan faggattam a terveiről (hisz milyen vezető az, akinek nincsenek tervei, aki mindenben követni akarja elődjét, aki mivel ember, biztos nem csinált mindent tökéletesen?), adtam neki tippeket a toborzáshoz, hangsúlyoztam, hogy ne keseredjen el, ha nem özönlenek azonnal az emberek, hisz én is félév környékén szerveztem be az Aranycsapatot, valamint javasoltam neki pár irányelvet, ami hosszú idők óta bevált. Ám amit leginkább hangsúlyoztam (elvégre ez a legfontosabb), hogy amennyiben elakad, kérjen segítséget nyugodtan valamelyik exakvaristától, de ne feledje, hogy most már ő a vezető, vagyis nem kérjük számon egy tettét se. Úgy tűnt, megértette, s bíztam benne, hogy így is van.
Leróttam hát utolsó kötelességemet Akvarisztán felé. Eljött hát a búcsú ideje.
Vagy mégsem?
Vicces tény: a sokat emlegetett harmadik, utolsó búcsúmat ekkorra már két hete megejtettem – s mégse ejtettem meg soha…
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.