Átváltozás

            Klára gyors léptekkel haladt felfelé a poros ösvényen, melyen egyre több szikla került a lába elé. Bongó, csillogó gombszemű, hűséges társa pedig rendületlenül kísérte, bár négy apró lábbal néha nagyobb kihívás volt egy-egy szikla, de olyankor egy percnyi megtorpanás után egy ugrással megoldotta, hogy máris csaholva utolérje kis gazdáját.  Máskor, amikor csak kényelmesen baktatott az erdőben, megcsodálta volna a jobbra nyíló kilátást, ahonnan az egész falut látta, a saját házuk tetőjét is. De valójában sokkal inkább érdekelte az, ami a falun túl volt, a szelíden hullámzó zöld, kék és szürke mintázatot rajzoló hegyoldalak, a megunhatatlanul sok színben pompázó erdők, a szelíden gomolygó bárányfelhők, melyek egy-egy hűs pillanatot ajándékoztak a napok óta eső nélkül tikkadó tisztásoknak és a végtelenül szikrázó kék égbolt. Olyankor leheveredett és csak hagyta, hogy a mindennapi feladatok és tennivalók szétmosódjanak az égbolt végtelenjében. Megpróbálta a kakukk hangját kihallani a pintyek és zöldikék csivitelése és trillázása mögül, érezni a bőrén a napsütést és a fűszálak incselkedő érintését, a hátát támasztó bükkfa simaságát. Mélyeket lélegzett és beszívta a föld üdeségét, a fák zöldjét és a virágok színeit, hagyva, hogy mindez betöltse és időtlenné varázsolja a pillanatot. 

De most minderre nem ért rá, mert gyorsan fel kellett jutnia az öreg tölgyhöz. Hogy miért, azt még maga sem tudta. 

– Felmegyek a hegyre – mondta fél órával korábban nevelő anyjának, akiből ez csak egy félig hangos elégedetlenkedő mormogást váltott ki. – Fel kell mennem – mondta ezt már odakint magának Klára és Bongó mintha egyetértene vele, már ott is termett, hogy elkísérje. 

Valójában már alig emlékezett rá, hogyan kezdődött mindez. Talán a hangya volt az első, akit kimentett a pocsolyából, amikor egy hirtelen lezúduló zápor ott érte a hegyen. Behúzódott maga is egy fa alá és az összekapaszkodó esőcseppek éppen mellette találtak maguknak utat, hogy leszaladjanak a hegyről, amikor észrevette a vízzel megtelt gödörben a fuldokoló hangyát. Gyorsan kivette egy kis ággal és a még száraz fatörzsre helyezte. Nem is gondolt rá sokáig. De aztán néhány nap múlva egy madárfiókát talált, akit – nevelő anyja bosszankodása ellenére – hazavitt és felnevelt. Később mentett csapdába szorult rókát, törött szárnyú gólyát, számtalan madárfiókát, sőt egyszer még egy törött lábú szarvast is, pedig attól tartott mikor meglátta, de tudta, hogy nincs választása, a szarvas pedig – talán megérezte a szándékát, vagy csak a fájdalma miatt nem volt ereje támadni – kezesbárányként viselkedett. Eleinte véletlennek tűntek az esetek, de az utóbbi időben néha egyszerűen úgy érezte, hogy fel kell mennie a hegyre, maga sem tudta miért és ilyenkor rendszerint talált egy bajba került állatot. Ha tehette volna, folyton a hegyen lett volna, de neki kellett ellátnia nevelő anyját, aki úgy vélte minden bánatra legjobb gyógyszer a bor, s így Klára nélkül már meleg étel sem került volna az asztalra. Minden lélegzetével elvágyódott onnan, de nem volt hová mennie, szüleit és rokonait nem is ismerte, nem volt senkije, akiben igazán bízhatott volna. 

Tegnap este megint azt a furcsa nyugtalanságot érezte, amit már olyan jól ismert: hívta az erdő. Éjjel pedig álmában az öreg tölgynél volt és beszélgetett vele. Már nem tudta felidézni a teljes beszélgetést, csak néhány szóra emlékezett: „otthonod az erdő, benne örök élet vár”. Erre riadt fel és érezte, nincs ideje, azonnal mennie kell. 

A jól ismert csapáson baloldalt egymás után hagyta el a fenyőket, és csak egy futó pillantást vetett fentről a házuk tetejére, de ment tovább. Az emelkedő ellenére nem veszített sebességéből és nyugodt légzése alapján azt is gondolhatta volna bárki, hogy csak kényelmes sétáról van szó a városi parkban. De szinte futva érkezett meg az öreg tölgyhöz, aki gyakorta volt társa az elmélkedésben, hűséges, meghallgatni képes barátja a sok viszontagságban. A tölgy most is fenséges volt és barátságos, a feltámadó szélben, mintha levelei integettek volna Klára felé. Klára megállt előtte és alighogy megérintette, hirtelen villámlás futott végig a tölgyön és az azt érintő lányon, aki úgy érezte, hogy lábai mélyen a talajba kapaszkodnak, hogy karjai körbe ölelik a tölgyfát és hogy soha életében nem volt még olyan boldog, mint abban a pillanatban. 

– Furcsa, hogy ezt az öreg tölgyet még sosem láttam. Pedig igazán jellegzetes, mintha nem is egy, hanem két fa lenne összeölelkezve – gondolta magában másnap az erdész, aki arra járt és magához vette a fa alatt talált kutyát.

(megjelent az Irodalmi Rádió Rókaerdő c. antológiájában, 2022, Líra )

Author: Sayti Andrea

Sayti Andrea az Irodalmi Rádió szerzője. Négyéves korom óta olvasok, ekkor vezetett sikerre kitartó kérlelésem a nővérem irányába, hogy bevezessen az általa ismert egyik legnagyobb varázslatba: a krikszkraksz ábrák mögötti történetek felfejtésének mikéntjébe, az olvasásba. Az indíttatás nyilvánvalóan a szüleimtől jött, hiszen az anyagi okokból egyébként minden luxust nélkülöző háztartásunknak a könyvespolcok megbecsült részei voltak és a közös, hétvégi ebéd feletti beszélgetéseik is időnként az aktuális olvasmányaik felé kanyarodtak. Nálunk az olvasás alapszükségletnek számított. Az írni tudással aztán jöttek a fiókomban őrzött kisebb mesék is, de megmutatni nem bátorkodtam őket, és ezen az sem változtatott, hogy az iskolás évek kötelező fogalmazásait általában szívesen írtam és pozitív visszajelzéseket is kaptam rájuk. Amikor azonban a szakmaválasztásra került sor, tettem egy akkor bátornak tűnő kijelentést: „Mindegy, hogy mit csinálok addig, de ha öreg leszek és lesz már sok tapasztalatom, akkor biztos írni fogok”. A mindennapok sodrásai közepette aztán az írás egy ideig csendben lapult bennem, amíg néhány éve elő nem tolakodott, utazás vagy séta közben összeállt versek formájában. Ekkor csatlakoztam a Magyar Íróképző tanfolyamához, ahonnan azóta is sok bátorítás és ihlet származik. A versek továbbra is spontán születnek, saját akaratuk szerint. A prózához azonban számomra csend kell, hogy le tudjak merülni az emlékek,...