Származását tekintve nem mondható szerencsésnek, mert nem vágy és szerelem hívta életre, hanem puszta elgondolás, tervezés és számítás. Fogantatása sem két összesimuló testnek, hanem két, egymástól állandó távolságot tartó egyenesnek, egészen pontosan egy vonalzó két párhuzamos oldalának köszönhető. De jaj, még ez sem teljesen igaz, hiszen a mi utcánkat magát igazából nem is tervezték, csak a két oldalán az épületek kerültek a tervrajzra, s ő – az utca – csak úgy lett köztük. Születése alig tűnt fel valakinek. A kivitelezés sem volt költőibb: az épületek régen helyükön álltak már – egymás fölé pipiskedő tízemeletesek és meglapuló, kockaformájú lakótelepi intézmények álltak sorban kétoldalt és a sort egyetlen köztük feszengő, régről ott maradt, elegáns, kétemeletes téglaépület törte csak meg – mikor az utca helyén még mindig csak egy hol poros-hol sáros elhanyagolt földsáv volt.
Negyedik emeleti ablakából naponta nézte dr. Barna Kázmér, nyugalmazott jogász, ahogy a kisgyerekekre rászóltak az anyukák, hogy azonnal kerüljék ki a tócsákat! Felsóhajtott időnként, amint nézte a kerekes bevásárlókocsikat kátyúkból kivonszoló nyugdíjasokat, és a gazdikat amint kiterelik a sárból kutyáikat, melyek vélhetően egy-egy ilyen kaland után csak szigorú lábmosás után mehettek be a lakótelepi lakásokba. Azt meg aztán rendszerint hangosan is szóvá tette, mikor egy-egy biciklis belehajtva a gödrökbe végig fröcskölt más jámbor vagy kevésbé jámbor járókelőket. Néha felszisszent, amikor egy nő otthagyta tűsarkú cipője sarkát a sárban, a kövek között.
Minden zsörtölődése süket fülekre talált, mert Kázmér egyedül élt itt. Felesége halála után eladta a kertvárosi házat, nem tudott ott maradni egyedül és már nem lelte többet örömét a kertben sem, hiszen minden virág egy-egy fájó emléket hozott elő. Ideköltözött hát ősszel, alig kétutcányira a lányától és az unokáitól. Itt a maga ura lehetett és abban bízott, hogy az új környezet, az új szomszédok talán lekötik majd a figyelmét. Bár nyugdíjas volt már néhány éve, az egészsége szerencsére – egy kis derékfájást leszámítva – még jól szolgált. A kedvét azonban napról napra tovább rontotta a látvány, ha kinézett. Hát még az, amikor neki magának kellett kitennie a lábát a házból. Dr. Barna Kázmér, nyugalmazott jogász sosem jelent meg addig poros vagy sáros cipővel sehol, de mióta ebbe az utcába költözött, bizony sok bosszúságot jelentett számára a rengeteg por és sár.
Akkor vált tűrhetetlenné számára a helyzet, amikor egy tavaszi napon éppen az újságoshoz indult, de alig lépett ki a kapun, az áprilisi szél váratlanul rátámadt, majd – mint egy csintalan gyereksereg- körbetáncolta, forgatagot keltve és az utca porát felkapva, azzal tetőtől – talpig betemette vele Kázmért. Vissza is ment, leporolni magát, hogy újra nekiinduljon később, de a szél ezúttal sem kegyelmezett. Ekkor úgy érezte, hogy itt már határozottan tennie kell valamit, mégpedig azonnal, halasztást nem tűrő módon. Úgy ahogy volt, talpig porosan, nekiindult hát a városházára panaszt tenni. A szél útközben tett is hozzá és vett is el a kezdeti porból, ami gondoskodott arról, hogy mikor Kázmér az ügyintézőhöz került, a kezdeti felháborodottsága minden árnyalata és energiája meglegyen még benne. A lehető legudvariasabban, de mindazonáltal a legnyomatékosabban jelezte, hogy az utca elhanyagoltsága nem csak az ott lakóknak jelent bosszúságot minden nap – itt részletesen elmesélte, milyen bosszantó helyzeteket lát az ablakából naponta -, hanem a város vezetésének is a szégyenét jelenti.
Az ügyintéző, özv. Váradi Mária, nyugodtan hallgatta, majd biztosította róla, hogy panaszát a vezetés elé terjeszti. Ez vélhetően meg is történt, de lassan elmúlt a tavasz és nem történt semmi. Ekkor dr. Barna Kázmér egy régi, jól ismert stratégiát vetett be: a fárasztást. Úgy döntött, hogy azontúl, hetente fog panaszt tenni, mindaddig, amíg az ügye – az utca lakóinak közös ügye – meg nem oldódik, így előbb-utóbb lépni kényszerülnek az illetékesek. A gondolatot tett követte és nyár végén megjelent egy-két földmérő, a mérnökök rajzoltak, terveztek, a terveket a felettesek jóváhagyták, a döntés megszületett, majd jöttek munkások, gépekkel és ásókkal és jöttek azok is, akik nézték, hogyan dolgoznak a munkások. Végül, még tél előtt, elkészült az utca: lebetonozva, szélesen és büszkén terpeszkedett immár a két sor épület között. És a hálás lakók és környékbeliek, a hivatalos átadás után, karácsony előtt egy utcai karnevált is szerveztek, ablakokba kitett hangszórókkal, forralt borral és lángossal, hiszen örültek a kisgyerekes anyukák, a kutyatulajdonosok, a nyugdíjasok, a kerékpárosok és a velük találkozó jámbor és nem jámbor járókelők, a tűsarkú cipőket hordó nők és elsősorban dr. Barna Kázmér, nyugalmazott jogász. Ő annyira boldog volt, hogy az ünnepségre meghívta özv. Váradi Mária, városházi ügyintézőt is, aki örömmel tett eleget a meghívásnak.
Aztán eljött újra a tavasz, sok olvadó hóval és kiadós esőkkel, és sajnos kiderült, hogy valaki hibát követett el, mert hiába a földmérés, a tervezés, a jóváhagyás, az engedély és a többek által felügyelt kivitelezés, mert az utcán – éppen Kázmér előtt -, egy hatalmas, kikerülhetetlen, faltól-falig érő tócsa jött létre minden esőzés után. A hatalmas tócsa előtt hitetlenkedve torpantak meg a kisgyerekes anyukák, a kutyasétáltatók, a nyugdíjasok, a kerékpárosok, a jámbor meg a nem annyira jámbor járókelők, a tűsarkú cipőt hordó nők.
Azon a tavaszon, a negyedik emeleti ablakban együtt állt Kázmér és Mária és mosolyogva nézték, ahogyan a kisgyerekek papírhajókat engedtek útnak a tócsa vizében. Jókedvűen nézték a vízben bolondozó kutyákat, a nyugdíjasokat a vízen átsegítő fiatalokat, a kerékpárosokat távolról elengedő jámbor járókelőket. És amikor megjelent egy fiatal szerelmespár, akik egymásba kapaszkodtak kacagva, hogy az egyensúlyukat el ne veszítsék, míg egyik kőről a másikra ugráltak, Dr. Barna Kázmér és özv. Váradi Mária összemosolyogtak és átölelték egymást.
(megjelent az Irodalmi Rádió: Lakótelepi Hófehér c. antológiájában, 2022, Líra)
Author: Sayti Andrea
Sayti Andrea az Irodalmi Rádió szerzője. Négyéves korom óta olvasok, ekkor vezetett sikerre kitartó kérlelésem a nővérem irányába, hogy bevezessen az általa ismert egyik legnagyobb varázslatba: a krikszkraksz ábrák mögötti történetek felfejtésének mikéntjébe, az olvasásba. Az indíttatás nyilvánvalóan a szüleimtől jött, hiszen az anyagi okokból egyébként minden luxust nélkülöző háztartásunknak a könyvespolcok megbecsült részei voltak és a közös, hétvégi ebéd feletti beszélgetéseik is időnként az aktuális olvasmányaik felé kanyarodtak. Nálunk az olvasás alapszükségletnek számított. Az írni tudással aztán jöttek a fiókomban őrzött kisebb mesék is, de megmutatni nem bátorkodtam őket, és ezen az sem változtatott, hogy az iskolás évek kötelező fogalmazásait általában szívesen írtam és pozitív visszajelzéseket is kaptam rájuk. Amikor azonban a szakmaválasztásra került sor, tettem egy akkor bátornak tűnő kijelentést: „Mindegy, hogy mit csinálok addig, de ha öreg leszek és lesz már sok tapasztalatom, akkor biztos írni fogok”. A mindennapok sodrásai közepette aztán az írás egy ideig csendben lapult bennem, amíg néhány éve elő nem tolakodott, utazás vagy séta közben összeállt versek formájában. Ekkor csatlakoztam a Magyar Íróképző tanfolyamához, ahonnan azóta is sok bátorítás és ihlet származik. A versek továbbra is spontán születnek, saját akaratuk szerint. A prózához azonban számomra csend kell, hogy le tudjak merülni az emlékek,...