Talán ma eljön 3. rész

Már nem kell sok az ősz első napjáig. A nyár végi meleg levegő gyakran csap össze a hideggel a fejem felett. Vizet kortyolgatva álltam a verandán és az erdő felett dúló vihart figyeltem. Alig egy kilométerre lehetett tőlem, mégis, mintha láthatatlan fal választott volna el engem. Csupán a szél, és hangos robaj, ami elért a házamig. A magasra nőtt szárakon, hevesen bólogató kukoricafejeket figyeltem, és a sejtelmes suttogását az összeérő leveleknek, ahogy keresztülhasít köztük a szél. Sokáig figyeltem az egyik gerendának dőlve az égi jelenséget, különösképp megnyugtatott. Csak meredtem és merengtem az életem nyugalmas pillanatain, a kukorica

illatán, a szálló por szemcséin magam körül, amikor a szokásosnál fényesebb, és milliószor hangosabb villámlás szakította ketté az eget, majd az erdő szélén szikrát szórva hasított szét egy rendkívül magasra nőtt fát. Odakaptam a tekintetem, és alig pár másodperccel később már a teljes tennivalók listája felötlött bennem. A hűvös idő hamarosan eljön, és nem elegendő a ház mellett felhalmozott fa, így még az ősz sűrű esői előtt annyit kellett gyűjtenem, amennyit csak tudok. Ha villám csap egy fába, mindig megyek, amint tudok, hisz valamelyest kiszárad a fa és sokkal könnyebb lefűrészelnem a vastagabb ágakat is. A gond csak az, hogy a teljes ágat lehetőleg egyben kell hazahúznom, és itt, a fészer előtt felhasítanom. Ehhez a munkához mindig sok erőre van szükség, és mivel szinte egész nyáron nem ettem húst, most el kell mennem vadászni, hogy bírjam erővel az egész napi munkát. Magamban összegeztem, hogy korán reggel indulnom kell elejteni a zsákmányt, lehetőleg vaddisznót, majd míg az a parázs felett sül, be kell fejeznem a kukoricafejek leszedését, és sarlóval elcsapni a szárak tövét. A számszeríjat is fel kell ajzani, hiszen már hónapok óta feztelenítve lóg a fészer falán, az ideget csak alapos bezsírozás után feszíthetem meg. Miután mindennel végzek, épp csak annyi húst eszek, amennyitől nem leszek éhes, de ad elég energiát, hogy akár a száz kilós faágat is hazahúzzam. Ha kellően nagy darabot sikerül levágnom, hurkot kötök a fa súlypontjára, majd a kötelet a vállamra tekerem, akár egy iskolatáskát és hazáig meg sem állok, legfeljebb lihegni.

Az érintett erdőperemen jártam már, és az odavezető út alig húsz perc, viszont visszafele már ennek minimum a duplája lesz. A fa darabolása majd csak ezután jön.

Csak álltam a viharos szélben, és némi permetet éreztem az arcomon, szóval tudtam, hogy erre tart az eső, de nem bántam. Igazából semmit sem bánok. Emlékszem elmosolyodtam. Jó érzés volt a felépített életre gondolni, ahonnan nem hiányzik semmi!

Még nyolcat sem ütött másnap reggel az óra, de már úton voltam az erdőn keresztül a lehető leghalkabb léptekkel. A bakancsom már évek óta foszlik, és lyukad ahol tud, így inkább hasonlított egy szandálra, de még bírta a terepet. Tudtam, hogy a vaddisznó inkább este válik aktívvá, de én akkor és ott voltam éhes, szóval nem volt mese. Órákon át bolyongtam a patakot átlépve, fenyveseken át, míg kiértem az eddig ismert látóhatárom horizontján magasodó nem túl meredek dombjának lábához. A túloldalt egy tölgyes és gyümölcsös terült el, cseresznyétől az erdei eperig sokféle étel volt fákon és bokrokon. Ezen gondolkodva hallottam meg a röffenést valahonnan a fejem fölül, így a lehető legszaporább és leghalkabb lépteimmel megindultam a domb csúcsára, már ha ezt lehetett annak nevezni. A végén már kúsztam, amikor megláttam egy kant, amint éppen túr egy esőtől megpuhult részt. Szokatlan viselkedés ettől az állattól, de balra letekintve nem messze tőlünk megláttam a kondát, sok apró malaccal, amik körbevették a középen szoptató kocát. Még lassabbra vettem a kúszást és célba vettem a hímet, ami alig pár méterre foglalatoskodott földigiliszták kitúrásával. A mellső combjának felső részét kell eltalálnom, így talán azonnal keresztüllőhetem a szívét, de ha nem is, a mozgásában korlátozhatja. Kibiztosítottam az íjat, majd amikor ismét felpillantottam, a disznó már ott állt előttem, és ez csak egyet jelenthetett. Vagy lövök, vagy megtámad, ösztönösen felpattantam, a kan nekiszaladt a lábamnak, és fantasztikus szögben a lejtőre estem.

Gyakorlatilag a disznó futott minimum kétszeres sebességgel, szinte repülésnek látszott a fel-felszökkenő ügetésével előttem, míg én közvetlenül mögötte, néha szinte a patái alatt gurultam fűszálakat és homokot köpködve, két nagy levegővétel között, magam körül a világ pedig ijesztő gyorsasággal forgott, mire pedig a domb aljára értünk és megpróbáltam feltápászkodni, újra és újra elestem, mivel a belső iránytűm még mindig szélsebesen pörgött. Fura érzés volt a tudatában lenni annak, hogy a saját szerencsétl

enségemmel halálra rémítettem az állatot, és már nem akart többet, csak menekülőre fogni a furcsán guruló ember akrobatikájától. Vissza kellett mennem a domb tetején a gyomok között heverő íjamért. A döntésem gyors volt és határozott, de hasztalan, mivel amint felegyenesedtem, egyszerűen elterültem a fűben és a hátamon fekve vártam a szédülés elmúlását. Tudtam, hogy ebből hús ma már nem lesz, így hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy dupla adag répát és kukoricát kell ennem ahhoz, hogy boldoguljak a vastag ágak lefűrészelésével, majd baltával való aprításával.

Délutánra járt már az idő, mire összeszedtem magam, és hazafelé vettem az irányt. Mosolyogtam magamban a saját esendőségemen, és azon, hogy ismét zöldség lesz a lakomám. Miközben a vastag, talajból előbukkanó gyökereket kerülgettem, és a lombhullató erdőn áthaladtam, és nem sokkal később már a fenyves, puha és száraz tűleveleivel borított avart tapostam ismét meghallottam a hangot, amiről már kezdtem azt képzelni, hogy egy alvajárás és álom ijesztő szüleménye.

– Vigyél el a tóhoz!- suttogta a fülembe, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, egyszerűen csak folytattam az utam rezzenéstelen arccal. Hosszú út volt, és igencsak megéheztem, holott még csak a fél távot tettem meg. Igyekeztem a napi dolgaimra összpontosítani, és kizárni a hangot, ami annyira szelíden szólt. Figyeltem a bokrokat, fákat, hátha mégis el tudok ejteni egy állatot hazafele, de a távoli madárcsicsergésen kívül, valahol magasan a lombkoronák levelei közül, semmi mozgásra nem lettem figyelmes.

– Vigyél el a tóhoz!- hallottam újra, ugyanolyan selymes hangon megszólalni az ismeretlent. Hosszú percek teltek még el, ahogyan haladtam előre, olykor napfényes tisztásokon, máskor árnyékos, félhomályban úszó sűrűn nőtt fatörzsek közt.

-Eljönnek, és készen kell állnod! Te formálod a saját idődet, de most elfogyott!- folytatta, amikor kiértem a virággal benőtt mezőre és a meleg napfény beterítette a testemet, hosszú árnyékot vetve mögém.

Megtorpantam, a számszeríj, és a nyilak kiestek a kezemből és szinte némán a virágok szirmaira hullottak. Máig nem fogadott még olyan iszonyú látvány, mint akkor, és bár az idők során próbáltam kitörölni az emlékezetemből, meg kellett értenem, hogy szükségem volt rá, hogy megértsem. A mező szélén futó ösvényen álltam, amit évek alatt az én talpam taposott ki, azontúl pedig, egészen a töltésig, és talán a házamig meztelen emberek vonaglottak a földön, és tiszta szívükből sírtak. Ahogy megpillantottam összerándultak az izmaim, és tehetetlenségemben csak álltam ott és néztem őket. Egyikük sem volt halott, egyikük sem haldoklott, nem…ez valami más volt. Több ezren lehettek, nem bírtak felállni, némelyikük erősen vérzett, de mind máshol a testén. Iszonyatos hangzavar vette őket körül, mintha csak egymás hangját próbálnák túlharsogni saját, szívet szaggató könnyeikkel. A szenvedés mezejévé vált a nemrég mély oly sok színben pompázó terület. Amit ezután vettem észre, olyan erővel hatott rám, hogy szinte kiment az erő a lábamból és úgy éreztem össze tudnék csuklani. Az összes ember arca megegyezett az enyémmel. Próbáltam gondolkodni, rájönni mi ez, hogy történhet ilyesmi, mit látok, és hogy talán már halott vagyok-e, de lebénultak még a gondolataim is.

-A tó!- suttogta a még mindig szelíd hang. Indulnod kell!

Kábán jobbra fordultam és elindultam az ösvényen. Nehéz volt nem tudomást venni a látottakról, mégis így kellett tennem és bár az arcomra kiültek a kétségbeesés jelei, eldöntöttem, hogy az utat figyelem, a lépéseimre koncentrálok, és még a hangtól sem kérdezek. Annyit tudtam, hogy a kérdéseim nem fontosak, és a hangnak igaza van, bármit is sugalljon. A földön heverő emberek tömege továbbra is karnyújtásnyira vergődött a lábaim mellett, viszont néhány perc múlva változást vettem észre. Mintha a borzalom külön szakaszain haladtam volna át, ahogy közeledtem a tó felé. A sírás abbamaradt, és felváltotta valami éktelen düh, mert a következő szakaszon már üvöltő

emberek…vagy talán én magam…hevertek mindenhol, ugyanúgy különböző helyen látható vérző sebekkel. Némelyik annyira fel tudott tápászkodni, hogy haragos szemekkel, torkából kirobbanó dühében ököllel verte a földet. Ez a zaj még az előzőeknél is hangosabb volt, és biztosan tudtam, hogy nem a fejemben történt az egész és valóságot élek át, mert a hangos üvöltésekkor madarak tucatjai reppentek fel a közeli fák ágairól. A zaklatottságom egyre nőtt, és ebben a borzalomban tettem meg a lépéseimet, míg már kezdtem érezni a tó vizének illatát. Ekkor váratlanul csend támadt, és kissé elkülönülve a többitől, további földön fekvő testeket pillantottam meg, azonban ezek körül szinte megdermedt a levegő. Egyetlen hang sem hagyta el a torkukat, némaságuk szinte megállította az időt, ahogy végignéztem rajtuk. Meztelen testek, melyek az eget bámulták üres szemeikkel. Éltek, láttam, ahogyan emelkedett lassan a mellkasuk. Őket figyeltem legtovább, amikor a tó mentén nőtt sűrű nádasba ütköztem, és ez kijózanított. Hatalmas volt a tó, körülötte a nád és néhány fűzfa, mögötte pedig, szinte a homályba veszve hatalmas hegység magasodott, ködbe burkolódzott csúccsal. Közelebbre tekintve, észrevettem valamit, ami eddig nem volt ott. Pár lépésre tőlem, a mindössze néhány deszkából és gerendából álló stég utolsó cölöpére egy kötelet láttam erősítve, ami a vízben folytatta útját, végül pedig észrevettem egy csónakot, amiben egy alak ült. ÉS mintha a partot figyelte volna. Közelebb léptem, de nem léptem a deszkákra. Még mindig bénultan álltam és próbáltam kifürkészni azt, amiről hirtelen megsejtettem, hogy mi az, ekkor viszont hátrálni kezdtem. Azonnal felismertem, bár nem az emlékeim között kellett kutatnom, egyszerűen csak tudtam, hogy ki ő. Azt hiszem mind

en szőr a karomon égnek állt, és az egész testem megborzongott.

– Engedd őt el!- szólalt meg a már ismerős hang, de én nem feleltem, csak összeráncolt homlokkal és egyre gyorsabb levegővétellel ismét hátrább léptem. – El kell őt engedned! Tudod, hogy ki ő, tudod, hogy mi ő, és minek kell történnie vele. Engedd őt el!

– Nem!- feleltem zaklatottan. Azt nem lehet!

– Nem nyílik fel a szemed, nem létezel majd teljes egészként, ha nem teszed meg!- válaszolta a hang. Lassan előreléptem, és éreztem, hogy megtelnek a könnycsatornáim és melegség árad szét az arcomon. Felléptem a stégre, és belenéztem a kisfiú szemébe, aki a kikötött, lassan ringatózó csónakban ült. Szinte hófehér szőke haja volt, kék szemei és a tisztaság az arcán. Egy kantáros játszóruhában volt, ami olyan, mint amit azokra adnak, akik a kertbe indulnak felfedezni a sár és játék kalandos egyvelegét. Ez a gyerek én voltam. Az arc, amiről már el is feledkeztem, hogy létezik. Talán öt éves volt akkor, ahogy én láttam. Lassan indultam csak meg, és minden lépésnél, miközben halkan nyikorogtak a deszkák a talpam alatt, a fiú arcára kiült a kétségbeesés. Minél közelebb értem annál szomorúbb lett. Leguggoltam, a kezembe vettem a kötelet és mintha ólomból lettek volna a karjaim, nagyon lassan letekertem a cölöpről és immáron csa

k én tartottam ott a csónakot. Éreztem a súlyát, a kötél nyirkosságát, és nem bírtam elengedni. Könnyek csordultak ki a szememből, remegett az arcizmom, ahogyan ott álltam és annak a gyermeknek a kétségbeesett szemébe néztem, akiből lettem. Ő halkan pityeregni kezdett és megpróbált elérni engem az apó karjaival. Tehetetlenségében zokogni kezdett.

– Nem megy! Nem megy! Ha elengedem, szenvedni fog, bántani fogják!- ismételtem el többször is még, könnyektől áztatott arccal. Ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy a hang nem csupán hang többé. A tenyerét a hátam közepére helyezte, éreztem a melegséget.

-Igen, bántani fogják és szenved majd, de túléli, és az lesz, ami most vagy, és ami voltál! Engedd el, hogy végigjárja ezt az utat, és egyszer majd a te szemeddel lásson! Ha megteszed, ő büszke lesz arra, akivé ezután válhatsz, amikor végre nem úgy hunyod le a szemed éjjel, hogy rettegsz a múltadtól. Engedd el, és megtalálja a helyét a világban! Engedd őt el!- szólalt meg a hang talán a legbarátságosabb és szeretettel telibb hangján, amit eddig hallottam. Az ujjaim lassan szétnyíltak, a csónak pedig távolodni kezdett, a nyirkos kötél lassan kiegyenesedett a stég utolsó deszkáján elterülve, majd halk csobbanással a vízbe esett. A gyermek kék szemeit vörösre csípték a könnyek, szinte egy baba hangján sírva nyújtotta egyre kitartóbban a kezeit, de az apró ujjak csak a levegőt szoríthatták meg.

Sokáig néztem, ahogyan távolodik és még sokáig folytak a könnyeim, ami teljesen ismeretlen érzés volt idáig. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy besötétedett. A távoli hegynek már csak a kontúrvonalait vettem észre a felhők fölött ragyogó, és már szinte eltűnt narancssárga napfényben.

-Mond ki a neved!- szólalt meg a hang váratlanul, én pedig ráüvöltöttem: -NEM!- ekkor váratlan fényesség gyúlt körülöttünk, a tó vize sárga lángnyalábokat türközött vissza, a sötétben, mintha maga a pokol hullámzott volna mellettem. Megfordultam és láttam, hogy az egész mező égett, magasra nyúló lángokkal ameddig csak a szemem ellátott. Az éjszaka sötétjében csak a lángtenger volt ami fény

t adjon, és szinte elvakított. Észrevettem, hogy az ösvény nem gyulladt ki, ezért gondolkodás nélkül nekiiramodtam, hogy minél gyorsabban a házhoz égjek, mert bármi is ez a tűz, valóság, vagy álom, halálosan megijedtem, hogy az évek alatt felépített életem a lángok martalékává válik. Nem emlékszem, hogy valaha futottam-e olyan gyorsan, mint akkor. Keresztül a tűzben álló vidéken, ahol a forróság és a szénné égő növényzet recsegése és ropogása töltötte meg a hallójárataimat. A forróság szinte elviselhetetlenné vált, mire a saját földemre léptem és láttam, ahogyan leég az összes kukoricaszár. Lelassítottam és térdre borultam. Azt hiszem több érzelmet már nem bírtam volna ki azon a napon, de lehet, hogy az egész életben. Füst töltötte meg a tüdőmet, amitől köhögni kezdtem, de nem vettem le a szemem a saját magam vetett növények forró haláláról.

-Mond ki a neved!- harsogta túl a hang a pusztulás morajlását, én pedig nem feleltem. Izzadtság, füst és fájdalom töltötte meg tekintetem. Gyakran pislogtam a szemem fájdalmától, és úgy érezte

m nem vagyok képes válaszolni a hangnak, de ő nem hagyta ezt.

– Vastag ajtó fedi el a lelked, és teli van repedéssel. Eljönnek és nem lehetsz már itt, hanem ott, ahol szükséged van rá! Az emberek városában kell lenned, különben minden, amit eddig tettél és eltemettél magadban, a semmivé lesz!

-Nem!- feleltem megtörve.

– Te vagy az első angyal, aki emberi testben született újjá és rájött arra, hogyan törölje és temesse el a saját emlékeit! Te vagy az első, aki angyalnak született és évezredekig figyelte az emberek másodperceit, szokásait, lélegzetvételeit, csak azért, hogy aztán egy napon, egy anya méhéből megszülessen és végigjárja az ember

ek fájdalmas útját! Házat építettél az emlékeid mocsarára. Tudod, hogyan kell a fájdalmat kitörölni magadból, most szakítsd fel az ajtót, mert emlékek nélkül meghalsz. Valaha, egyszer…régen meghaltál, és azt kérted Isten angyalaitól, hogy ne hozzanak vissza, sem emberként

, sem pedig angyalként, de meg kell értened, hogy nincs olyan élet, aminek te ne lennél a részese. Mond ki a neved!- ám én némának éreztem magam, tehetetlennek és végtelenül üresnek. Csak bámultam tovább a pusztító tűzvészt, és ebben a pillanatban, ahogyan a hang érezte a belső ellenállásom, a házam hatalmas robbanással, mint az égzengés, darabokra szakadt, majd a fészer is olyan erővel robbant darabjaira, ami a földre taszított engem. Megnőtt körülöttem a nyomás, és mintha remegni kezdett volna a levegő. Elviselhetetlen fájdalom hasított a fejembe, a szemeimet összeszorítottam, a fogaim pedig úgy csikorogtak, hogy az jutott eszembe, hogy mindjárt kitörnek.

Előrekúsztam, a levegő is mintha hatalmas teherként szorította volna össze a testem, egyszerűen leírhatatlan fájdalomként vett körül.

-Ki vagy te?- kérdeztem hangosan, mintha túl kellene kiabálnom valakit.

– Minden amit szeretsz!- felelte az halkan és békésen.

Tovább másztam a hamuban és porban, amikor megláttam egy tükörszilánkot, ami a házamból robbant ki, és tört darabjaira, most pedig előttem hevert a földön. Belenéztem és ahogy a saját arcomat megláttam, mindent megértettem. Az emlékeim alakítják a jövőt.

-A nevem Joshua Peters! – mondtam ki határozottan, és abban a pillanatban, mintha a világ legerősebb szele, vagy egy lökéshullám, az egész vidéken hirtelen kialudt a tűz. A lángnyelvek helyén csak a sötétség maradt. Akkor, ott tudtam, mit kell tennem, nem néztem körbe, nem fordultam meg, hogy utoljára végignézzek az otthonomnak hitt vidéken. Már tudtam, mi vagyok és ki vagyok, és miért döntöttem úgy, hogy hátat fordítok a régi életemnek. A parázsló talajon elindulva, a még izzón szálló pernye függönyén át elindultam abba az irányba, ahova még sohasem merészkedtem, az emberek lakta városok felé.

Soha többé nem hallottam a hangot, azt a hangot, ami kiszakított engem a tagadás és saját lelkem elnyomásának börtönéből, aminek saját őre is voltam.

Sok dolog van, amit még ma sem értek teljesen, de ha arra a hangra gondolok, rájövök, hogy nem is kell teljesen értenem, mert ha egy ilyen nehéz úton velem tartott, akkor ezután sem hagy el!

Zainkó András
Author: Zainkó András

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 34 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is…mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Bujaság

Bujaság Isten özönvízzel súlytotta a bűnös emberiséget, mert elhagyva az Urat bűneivel elvesztett minden társas szépséget A bűnös nemi vágyakozás a tisztaság elleni támadás s

Teljes bejegyzés »

Credo

Látod-e, testvér, hogy morog, s közben csetlik-botlik ez a világ, hogy velünk együtt forog, megrág, kiköp, s szalad tovább? Látod-e, hogy az elmúlás gondolatától a

Teljes bejegyzés »

Fösvénység

Fösvénység Önzővé vált az ember, s tettei öncélúvá, Vagyongyűjtés lett az egyik legnagyobb kísértés Közben a világ elmarad, s elmúlik ifjúsága Értékeit elveszti, ami talán

Teljes bejegyzés »

Tavaszi szél

Author: Halász Zoltán Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt – jellemzően műszaki pályán – ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék a mintegy

Teljes bejegyzés »

Az első tavaszi nap

Beck Brigitta: Az első tavaszi nap   Mézízű zsongás libben A szirmok közt, S lobogva úszik el a fényben, Keresztül az egész városon, Melegen, puhán,

Teljes bejegyzés »

Kevélység

Kevélység A történelem peremére sodródott az ember mert vitára adta a fejét a teremtő Istennel Gondolta : meg tud egyezni a természettel majd hogy végleg

Teljes bejegyzés »