Vissza találás önmagamhoz
Írta: Egyed-Husti Boglárka
12 lépés, 12 út ennyit kellene megtenni, hogy visszataláljak önmagamhoz. Megtaláljam azt, akit valahol útközben elvesztettem. A terapeutám szerint írjam le a gondolataimat út keresés közben bár nem tudom minek, illetve az se tudom, hogy el fogja-e ezt rajta kívül más is olvasni, de ez a feladat és a nem teljesítem ki is rakhatnak az intézetből. Jelenleg ezt pedig nem szeretném, hiszen nincs hova mennem. Minden hidat felgyújtottam magam körül-ahogy mondani szokták így egyedül maradtam önmagammal. Így most kénytelen kelletlen elkezdtem írni ezt a napló féleséget még nevet is adtam neki. Visszatalálás önmagamhoz aztán remélem, hogy valóban visszatalálok ahhoz az emberhez, aki voltam.
Ködbe burkolódzva
A köd mindig is jelen volt az életemben. Hol a híd volt ködbe mikor a baleset megtörtént, hol a fejembe volt köd a sok mindentől, amit a balesetem után szedtem. A lényeg, hogy nem voltam tiszta. Nem voltak tiszta gondolataim. Csak foszlányok és árnyékok voltak a fejembe. A baleset után, meghaltam. Majdnem. Fél órán múlt az életem. De a testem és a lelkem szerintem ott maradt. Az éjféli harang és a tűzijáték sem tudott olyan hangos lenni, mint a szirénázó mentők zaja. Részegen ültem be a volán mögé-nem tagadtam. Vért is vettek tőlem, jegyzőkönyvezték is. Mégsem volt elég. Sosem volt elég. Semmi. Mindig többet akartam. Már gyerekként is. Több pasi, több buli, több szoknya, több pénz, több ékszer, több táska és sorolhatnám napestig. Szép voltam, ezt tudtam magamról. A férfiak gyorsan és könnyen el tudtam csábítani, de belül üres voltam. Sosem szerettem őket csak kihasználtam. Ittam, majd kokoztam és buliztam féktelenül napestig. Egyik buli a másik után. Nem volt megállás. A belesett után ez rosszabb lett, pedig tudtam, hogy ez intő jel volt, hogy most álljak le és hagyjam abban. Mégsem tettem meg. Saját önmagam ellensége voltam. Tényleg a saját életemmel játszottam. Orosz rulettezettem szó szerint. Aztán egyedül maradtam és kikötöttem itt.
Tényleg olyan volt, mint egy kikötő. Lehorgonyoztam és bár tiltakoztam rájöttem, hogy ez az utolsó megálló. Ha innen se gyógyultan jövök ki, akkor tényleg lehúzhatom magam.
Bár a terápiás csoportba nem akartam beülni, de ez is része volt a folyamatnak így mindig hátra ültem és hallgattam sorstársaim önvallomását, ami nagyjából mind egyforma volt, hisz ők is azért vannak itt, amiért én is. Le akarunk szokni. Volt mindenféle közöttük. Alkoholista, játék gépes és persze hernyós is. A közös az volt, hogy szenvedély betegek voltunk.
Érdekes szó ez a szenvedély. Sokszor boncolgattam. Aztán megállapítottam magamtól, hogy minden ember szenvedély beteg valahol. Mikor ezt elmondtam a kezelő orvosomnak egyetértett velem. Furcsa volt, hogy nem ellenkezett, nem is mondta azt, hogy dilis vagyok, hanem igazat adott nekem. Tulajdonképpen ő az első ember, akivel tudok végre normálisan beszélni, meg is lepett, amikor egy másik szobatársamtól megtudtam, hogy ő is annak idején ivott. Nem néztem volna ki belőle. Olyan jól elvolt magába, kiegyensúlyozottnak és erősnek tűnt. Azután egyik alkalommal ő is elmondta, hogy ő is megküzdött a saját démonjaival és ezért ivott sokáig, de már jobban van. Viszont azt is elmondta, hogy ehhez sok minden kell, hogy ideáig eljussunk.
Most az első lépésnél tartok, hogy megtudjam mi kell ahhoz, hogy jobban legyek.
Egy nagy séta-mondta a kezelő orvosom mosolyogva és így ismertem meg Andrást.
2023.01.01
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
