W. A. szelleme

A kis Amalie anyja kezét fogva tipegett végig a forgalmas Ringstraßén, aki vastag szövetkabátját a lehetőségekhez képest minél jobban összehúzva magán, határozottan tört utat maguknak a tömegben. A karácsonyi vásárlásukat intéző emberek kerülgetése nem volt egyszerű feladat, főleg egy alig hatesztendős leánnyal. Eleinte csak szállingózva, majd egyre sűrűbb pelyhekben hullott rájuk a hó, amit a feltámadó szél ruhájukra és annak minden nyitott szegletébe befújt. Arcukat pirosra csípte a hideg, de ők csak mentek tovább előre, elszántan, amíg el nem érték azt az épületet, ahova meghívásuk szólt: a Musikverein. Külsőre is impozáns látványt nyújtott, ám most nem volt kedvük megcsodálni, mindketten mihamarabb bent szerették volna tudni magukat, ahol minden bizonnyal forralt borral és meleg punccsal várják őket, no meg – legalábbis Amalie reményei szerint – finom süteménnyel. Felszökkentek azon a néhány lépcsőfokon, és máris kellemes melegben találták magukat. Az előcsarnokban levették kabátjukat, kalapjukat, lerázták róla a havat, és beljebb merészkedtek. Segítőkész személyzet sietett fogadásukra, átvették a ruhaneműket és rögvest az igazgatóhoz kísérték őket, aki nyájas mosollyal lépett elébük.

– Isten hozta önöket! – csókolta meg a kezét először Gabrielenek, majd Amalienak. – Hogy van a mi kis művésznőnk?

– Köszönöm, uram, nagyon jól – felelte a leány kissé megszeppenve.

– Már nagyon várják kegyedet, az ön előadása, minden túlzás nélkül állíthatom, az est fénypontja lesz! – Mivel válasz nem érkezett, így folytatta: – Megkínálhatom önöket valamivel? Egy forró ital minden bizonnyal jólesne.

– Köszönjük, nagyon kedves – felelt mindkettejük nevében az anya.

– Kérem, fáradjanak utánam!

Bevezette őket egy szépen berendezett szalonba – már többen üldögéltek az asztaloknál, iszogattak, beszélgettek, cigarettáztak. Mikor beléptek, néhányan feléjük tekintettek, de nem keltettek feltűnést, így gyorsan le is ültek az egyik fal melletti szófára. Egy pincér hamarosan gőzölgő csészéket tett eléjük: Gabriele forralt bort, Amalie csokoládét kapott. Nagy örömére a süteményes tálcák minden asztalra oda voltak készítve, kedvére válogathatott köztük. Mielőtt azonban teljesen átadhatta volna magát eme élvezetnek, anyja csendesen, de szigorúan nevén szólította, mutatóujját alig láthatóan felemelte, így intve mértékletességre. Kettőt azért tányérjára helyezett, bár nehéz volt a döntés, minden annyira finomnak látszott. „Talán a koncert után jut majd több is” – gondolta. Csendesen, lassan látott neki, ahogy jól nevelt kisasszonyokhoz illik. Gabriele merengve nézte egyetlen gyermekét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy itt vannak, ebben a pazar épületben, ahol Bécs színe-java megfordul, és aki számít, itt ad koncertet.

Olyan hirtelen szakadt rá minden, fel sem tudott ocsúdni a káprázatból. Mikor is kezdődött? Talán tavasszal… Igen, igen, nem sokkal a kislány hatodik születésnapja után. Eleinte az egész olyan butaságnak tűnt. Egy márciusi napon, amikor Amalie végzett a leckéjével, bement a szobájába játszani. Már sötétedett, amikor vacsorázni hívta, de a kislány nem jött elő, ezért bement hozzá. A gyerekszobában, a szőnyeg közepén felállítva a játékasztal, ahová barátnőit, vagy a babáit szokta meghívni teára. Gyerekek gyakran játszanak ilyesmit, teljesen természetesnek vette hát, hogy akkor is ezzel foglalatoskodott. Egészen addig, amíg észre nem vette, hogy ugyan néhány baba ott ül körülötte, a vele szemközti széket, a főhelyet üresen hagyta, mégis abba az irányba folytat társalgást. A képzeletbeli barát már nem volt annyira kedvére való, ezért egy percnyi ácsorgás után, ami alatt rájött, hogy kedves semmiségekről van szó, újra a vacsoraasztalhoz hívta Amaliet. A kislány mosolyogva nézett fel rá, elköszönt a széktől, felállt, és kiment az ebédlőbe. A szobában rajta kívül természetesen senki nem volt, így Gabriele becsukta maga mögött az ajtót, és úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik a dologgal.

Az eset néhány napig nem ismétlődött meg, aztán újból történt valami. Bekopogott gyermekéhez, hogy jó-éjt csókot leheljen homlokára. Ő már az ágyában feküdt, mikor odalépett hozzá, átölelte nyakát, szép álmokat kívánt neki, de még mielőtt elhagyta volna a szobát, suttogásra lett figyelmes. Minden kétséget kizáróan Amalie hangját hallotta, de olyan emelkedett társalgást folytatott, ami felnőtteket is megszégyenített volna. Nem az időjárásról vagy a házi feladatról bájcsevegett, hanem zeneművekről, császárokról, udvari fogadásokról, mintha valaha is része lett volna ilyesmiben. Néha elhallgatott, mint aki kérdést vagy választ vár, aztán folytatta. Anyja ereiben meghűlt a vér, azonnal férjéhez fordult, s a lehető legrészletesebben elmondott neki mindent.

– Talán orvoshoz kellene vinnünk – vetette fel.

– Ugyan, kedvesem – nyugtatta Jakob –, egyetlen történésből ne vonj le messzemenő következtetéseket. Talán olvasott valamit, amit nem kellett volna. Esetleg a legutóbbi színházi élménybeszámolód ragadt meg benne. A gyermekek néha szeretik eljátszani a felnőtt létet, a felnőttek pedig gyermeki lelküket szeretnék megőrizni. Nincs ezzel semmi baj.

– De ha még egyszer előfordul, beszélj vele!

– Megígérem.

Ez a magyarázat hellyel-közzel megnyugtatta Gabrielet, s nagy nehezen sikerült álomba szenderülnie. Férje ígéretének betartására nem kellett sokat várnia, két nap múlva, a vasárnapi ebédnél minden eddiginél megrázóbb élményben volt részük. A kislány még egy terítéket rakott az asztalra, maga mellé, s szedett is a tányérokba minden fogásból. Közben a széket kérdezgette, elég lesz-e ennyi, megfelelő-e az étel hőmérséklete, s hogy a következő fogás vajon kedvére való-e? Mindketten döbbent csöndben figyelték az előadást. Az asszony úgy érezte, menten összeroskad, férje karjába kapaszkodott, tekintetével figyelmeztette fogadalmára.

– Amalie – hajolt oda lányához Jakob –, mondd, kihez beszélsz?

– Ő a barátom. Azt mondta, segít nekem, ha én is segítek neki. Sok szép dolgot mesélt a császárról, Angliáról, Párizsról és Salzburgról is.

– Miket mondott neked?

– Az apukája vitte el ezekre a helyekre. Hogy zenéljen.

– És miféle zenét játszott a te kis barátod?

– Ó, mindenfélét. Szimfóniát, oratóriumot. Azt mondja, mókás volt, elzárva tartották, hogy komponálhasson. Mert úgy vélték, hazudik. Persze nem fogtak ki rajta, megcsinálta, címe is van… mi is az? – fordult a szék felé. – Hát persze! Grabmusik! – nézett rájuk diadalittasan, csillogó szemekkel, mintha ő maga szerezte volna a kérdéses művet.

Gabriele ekkor nemes egyszerűséggel elájult, apja csak hápogott, ilyesmiket motyogott maga elé:

– Ez nem lehet igaz… ilyen nincs, édes Istenem, ez nem lehet való! Ez nem történhet meg!

Végül valamelyest összeszedte magát, és nyíltan a kislánynak szegezte a kérdést:

– Amalie, kedvesem, mondd, hogy hívják ezt a te barátodat?

Pillanatnyi csönd után végül megérkezett a válasz:

– Wolfie.

– Wolfie?! – szája kiszáradt, úgy érezte, követi feleségét a jótékony aléltság állapotába, hozzá azonban nem voltak ilyen kegyesek az égiek. Miféle ördögi tréfa ez?

– Ő kérte, hogy így hívjam.

– Nézd – próbált nyelni egyet, bár torka szárazsága ezt megakadályozta –, ha szeretnél velünk legközelebb színházba jönni, csak szólj. Biztos vagyok benne, hogy olvastál az operákról, vagy láttál képeket, ezért nem kell ilyesmiket kitalálnod.

– De papa, én nem találok ki semmit! Ő jött el hozzám, mert azt szeretné, hogy segítsek neki. – Újra a szék felé fordult, mintha az mondana neki valamit. Bólintott. – Gyere velem, papa, a szalonba, és megmutatom! Én nem füllentek! – Azzal már húzta is ingének hajtókájánál fogva a szomszédos helyiségbe, ahol a zongora állt. Jakob, mint akit lökdösnek, ment utána, magára hagyva halkan nyöszörgő feleségét, aki kezdett ébredezni a kábulatból. Odaát leroskadt egy fotelba, és várt. A kislány leült a hangszerhez, figyelmesen nézte a billentyűket, valamire fülelt közben, végül magabiztosan belekezdett. A zene hangjai hamar elárasztották a szobát, áthatoltak a falakon, zsigereket érintettek, könnyeket csaltak a szembe. Amalie, mintha mindig is ezt csinálta volna, olyan természetességgel játszott. A férfinak be kellett csuknia szemeit, hogy ne látszódjon párás tekintete. Észre sem vette, hogy Gabriele közben magához tért, és utánuk jött. Csendben megállt az ajtóban, a félfának támaszkodva figyelte lánya játékát. Tudta, hogy ezt sem ő, sem a nevelőnő nem taníthatta neki, sőt, ilyen művet egy átlagos hatéves gyermek egyáltalán nem tud eljátszani, még felnőtteknek is rengeteg gyakorlás és tapasztalat kell az efféle átéléshez. Mert ez nem csak játék volt, hanem maga a művészet, mely egészen mélyről jön, és ami a legkeményebb szívet is meglágyítja. Az, ami előtt hajbókol az egész világ. Mozart. A nő arcán patakokban folytak a könnyek, látása elhomályosult, alig érzékelte a külvilágot.

– Mama! Mama! – hallotta valahonnan a távolból. – Mama! – rángatta meg egy kis kéz a szoknyáját. – Ugye most már hisztek nekem? Ő a barátom.

Gabriele nem tudott szólni, csak némán bólintott.

– Azt szeretné, ha írnék.

– Írnál? Mit írnál? – szedte végre össze magát nagy nehézségek árán.

– Egy operát. – Oly nemes egyszerűséggel jelentette ki ezt, hogy anyja önkéntelenül is elnevette magát. Amalie azonban olyan komoly arccal nézett rá, mint egy felnőtt ember, és anyja most már látta: itt ellentmondásnak helye nincs.

– Kérlek, vegyél nekem kottapapírt.

– Azt hiszem, van valamennyi itthon – felelte, még mindig kétkedéssel a hangjában.

– Az nem lesz elég.

– Egyelőre érd be annyival – mondta most már némi anyai szigorral a hangjában. Nem fog felesleges kiadásokba bocsátkozni egy olyan dolog miatt, ami valószínűleg valamiféle különös véletlenek összefonódásának hála, egy pillanatig elhitette vele a hihetetlent. A kislány láthatóan a fülét hegyezte – nem tőle várt választ. Bólintott, elvonult a szobának abba a felébe, ahol a papírokat tartották, előkotorta valamennyit, leült az asztalhoz és írni kezdett. Gabriele jobbnak látta magára hagyni. Jakob azonban felkelt a fotelból, odasétált gyermeke mögé, fölé hajolt és csendben figyelte. Néhány perc után elsápadva fordult el onnan, arca zaklatottságot tükrözött, szinte kővé dermedve állt ott. Megrémítette feleségét, aki a nevén szólította, mire ő feleletül csak bökött egyet az asztal felé. Az asszony odasétált, ahogy közeledett, valamiért felgyorsult a szívverése. Most még ő volt az erősebb, ezért magabiztos elszántsággal vetette kutakodó pillantását a kottapapírra. Amalie máris teleírt egy oldalt, a másodikat körmölte, meg sem állva. Anyja felvette az elsőt, végignézte, s azt hitte, menten megnyílik alatta a föld. Amit látott, az nem a kislány kézírása volt, bár a látvány nem volt idegen – jó pár másolat gyarapította otthoni gyűjteményüket. A hangjegyek hiba és javítás nélkül követték egymást, a stílus összetéveszthetetlen, csak a darab új, a címe: Salieri. Bár rögtön tudta, mit is jelent ez, minden kétséget el akart oszlatni, ezért megkérdezte:

– Mondd, édesem, ehhez milyen librettó tartozik?

– Semmilyen, mama. Ennek az operának az élet a librettója.

– Értem – azzal letette a papírt. Nem volt több kérdése, kiment, felöltözött, és egyenesen a legközelebbi zeneműbolt felé vette útját, ahol legalább öttucatnyi kottapapírt vásárolt. Remélte, hogy ennyi elég lesz, ám mint azt később megtapasztalta, csalódnia kellett. Teltek a hetek, hónapok, Amalie mind lázasabban körmölt, már egész délután nem is foglalkozott semmi mással, amikor pedig eljött a nyári szünet ideje, kispajtásai nélküle élvezték a játékot a szabad levegőn, ő reggeltől estig csak írt. A szülőknek most már semmi kétségük nem volt afelől, hogy gyermeküknek földöntúli látogatója akadt, aki láthatóan – pontosabban szólva érzékelhetően, mert egyedül Amalie látta – addig nem tágít, amíg az opera kész nem lesz. Minden oldalt elolvastak, lejátszottak zongorán, felváltva, némelyiket többször is, akadtak felemelő és könnyfakasztó részek egyaránt. Titokban azért kutatásokat végeztek, a Zeneakadémia könyvtárában minden Mozart-művet átnyálaztak, aztán kibővítették a keresést Salieri, Bach, Beethoven szerzeményeire is, természetesen nem találtak egyezést. Ahogy a nyár a végéhez közeledett, Amalie is az utolsó oldalakat írta, s még nem kezdődött el az iskola, amikor bejelentette, hogy a mű elkészült. Jakob hanyatt-homlok rohant a Musikverein igazgatójához, akit már korábban felkeresett és bemutatott neki néhány részletet. A nagy tekintélyű férfi szemében könnyek csillogtak, amikor végiglapozta a papírokat, s megesküdött mindenre, ami szent, hogy a téli koncertsorozatban kiemelt helyet fog kapni az egyelőre ízelítőül szánt zongora bemutató. Művelt embernek tartotta magát, s valóban az is volt, így biztos lehetett afelől, hogy amit a kezében tart, minden kétséget kizáróan egy eddig ismeretlen Mozart-mű. Elképzelni sem tudta, honnan szerezték, bár művészlélek lévén nem mindig állt két lábbal a földön, azt nehezen hitte el, hogy egy kísértet sugallta a zeneművet. Akárhogy is, ezt meg kell osztani a nagyérdeművel, így hát levizitelt a Werner családnál, megismerkedett Amalieval, akit elragadónak talált, s pár nap múlva kihirdette a téli programot, melynek egyik bekezdésében ez állt:

„1891. december 5.

Amalie Werner, zongorajáték, Salieri c. opera.”

Természetesen megszellőztette a lapoknak és a megbízható pletykafészkeknek azt a hírt, miszerint egy eddig ismeretlen Mozart-darabból kaphat ízelítőt, aki arra a napra jegyet vált, s ez, no meg a szerző feltételezett gyilkosának neve olyan reakciókat szült, amilyenre már régen volt példa: egy délután alatt az összes jegy elkelt.

 

– Amalie Werner, ön következik! – lépett eléjük egy elegáns, frakkba öltözött fiatalember, kezét nyújtva a kislány felé, aki felkelt székéből, és engedelmesen hagyta magát bevezetni a nagy koncertterembe, ahol több mint ezer ember várt halkan duruzsolva. Mikor belépett, csend lett, arcukra kiült a csodálkozás: ez a csöpp gyermek fog koncertet adni? Némán forgatták fejüket jobbra-balra, egymásra néztek, de senki nem tudott a másiknak kielégítő magyarázatot adni. Eközben a kis művésznő leült a zongorához, a zavart nézőközönség mit sem törődött azzal, hova néz, vagy éppen fülel, így nyugodt szívvel folytathatott egy rövid földöntúli társalgást, majd nem várva semmiféle jelzésre, vagy arra, hogy a tömegnek legyen ideje felocsúdni az álmélkodásból, játszani kezdett. Eleinte félénken, de néhány taktus után mintha valaki vezetni kezdte volna kezeit, felbátorodott, játéka magával ragadott mindenkit, elbűvölten, szinte megbabonázva szegezte őket a székhez. A nehezebb és gyorsabb részekkel is láthatóan könnyedén megbirkózott, bár melege lett, és a vége felé szédülni kezdett, a darabot be kell fejezni. Ígéretet tett barátjának, nem hagyhatja cserben. Így aztán játszott tovább rendületlenül, a túlvilági segítséggel, olyan profizmussal, ami bárkiből irigylést válthatott volna ki, egyelőre azonban csupán a megrendült csodálkozásig jutottak el. Néhány perc múlva elérkezett az utolsó ütemekhez, a tempó lassult, szomorúvá vált, annyira szomorúvá, mintha siratna valakit – hiszen így is volt –, majd elhallgatott. A teremben a tiszteletteljes néma csöndet őrjöngő éljenzés váltotta fel. Amalie oldalra pillantott, csillogó szemekkel, majd anyjára, felállt a székről, előrelépett, és meghajolt. Gabriele könnyes szemekkel toporgott a színpad szélén, legszívesebben odarohant volna, hogy össze-vissza csókolja gyermekét. Egy kicsit várnia kellett, amíg a segítőkész igazgató ki nem libbent a pódiumra, és néhány meghajlás után kivezette a kislányt, majd visszatérve rövid beszédet tartott.

A nő félig aléltan hallgatta a szónoklatot, miközben lánya a kezébe csimpaszkodott. Egyszer csak érezte, hogy szorítása erősödik, és hirtelen nehezedik a súly, amit tartania kell. Lenézett, de abban a pillanatban Amalie verítékben úszva terült el a padlón. Anyja rögtön letérdelt mellé, tűzforró homlokára tette kezét, és kétségbeesetten kiáltozni kezdett:

– Orvost! Van itt egy orvos?

A kérésre nyomban megjelent egy férfi, táskával a kezében – a nagyobb rendezvényeken ő szokott felügyelni –, a kis test fölé hajolt, s minden tudását latba vetve igyekezett mihamarabb segíteni rajta. A gyors ellátásnak hála a gyermek hamar szállítható állapotba került, kocsit hívattak, és pár perc múlva már otthon is voltak.

– Mi baja a lányomnak, doktor úr? – tördelte a kezét kétségbeesve az asszony.

– Reumás láz.

– Jaj, nem, kérem… de mitől?

– Bakteriális fertőzés. Mondja, nem fájt mostanában a kislány torka?

– Nem! Legalábbis nekem egy szóval sem mondta. És a ma estéig teljesen egészséges volt. Ugye meg tudja gyógyítani?

– Megteszek minden tőlem telhetőt. Egy erős gyógyszert adok be, ami remélhetőleg leviszi a lázat, azonban ha ez megtörtént, és magához tér, mindenképpen folytatni kell a kúrát egy héten át.

– Persze, persze, megteszünk mindent. Ó, kicsi kincsem! – szorította zsebkendőjét arca elé Gabriele. – Kérlek, könyörgök, ne hagyd itt a mamát! – Erőtlenül támaszkodott férjére, aki tehetetlenül, gépiesen simogatta hátát.

Eltelt egy óra, kettő, az eleinte a párnát átnedvesítő izzadságcseppek lassan kezdtek felszívódni, ám amikor a nő lánya homlokára tette a kezét, még mindig tűzforrónak érezte. Amalie fehér volt, mint a fal, szeme alatt sötét karikák jelentek meg, kis testét csaknem elnyelte a hatalmas ágy, melynek szélén anyja rendületlenül virrasztott.

– Mama… – hallotta az erőtlen hangot, amire azonnal felpattant.

– Igen? Mondd, édesem, szeretnél valamit? Vizet? Borogatást? Itt vagyok, drágám, mondd!

– Mama, itt van.

– Ki van itt?

– Wolfie. Azt mondja, ő is éppen ilyen beteg volt akkor… – elhallgatott, láthatóan fárasztotta a beszéd.

– Mikor volt ő… – nem is kellett befejeznie a kérdést, máris tudta a feleletet. Őrjöngve kiáltott Jakobért.

– Istenem, irgalmazz! Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte tőle, amint belépett a szobába.

– Szombat – felelte hitvese alig hallhatóan, láthatóan nem értette, mit akar ezzel Gabriele.

– Jaj nekem, nem! Nem, nem! A mai dátum! Nem érted? Most már minden világos! Itt van!

– Ki van itt? – Jakob most már tényleg kellemetlenül érezte magát.

– Hát ő! 1891. december ötödike! Minek az évfordulója ez?

A férfi elsápadt, éppen olyan fehér lett, mint a kislány, leroskadt egy székbe – majdnem a padlóra ült meglepetésében, de még idejében talált fogódzkodót. Sajnos nagyon is jól tudta, mi történt éppen száz évvel ezelőtt.

– Lehetetlen!

Felesége csak némán bólogatott, de bizony, ez nagyon is lehetséges, íme, itt a bizonyíték. Arcán némán peregtek le a könnyek, ahogy Jakobén is, tudták, hogy itt orvosság nem segíthet. Néma fohászba kezdtek az alvó kislány ágya mellett. Egész éjjel virrasztottak, rettegve várták a néma küzdelem végét, és amikor pirkadni kezdett, Amalie újra kinyitotta szemeit.

– Mama… kérek vizet.

Az élet láthatóan visszaköltözött belé, hamarosan teljesen felépült.

A Musikverein igazgatója mindeközben lázasan forgatta fel az egész épületet az opera kottáját keresve, a Werner lakásra is elment, de nem tudtak segíteni neki, Gabriele egyáltalán nem emlékezett, az előadás után otthagyták-e a kottát a színpadi zongorán vagy magukkal hozták. Amalie felépülése volt a legfontosabb, nem tudott és nem is akart azokkal a papírokkal foglalkozni. Azon az éjszakán valaki örökre eltűnt, s olybá tűnt, magával vitte annak nyomait is, hogy valaha itt járt.