PERE ÖRDÖGE

(Megtörtént események alapján)

 

I

1895 novembere

A két csendőr késő délután vágtatott be Pere községbe, amely Abaúj-Torna vármegye déli csücskében helyezkedett el. A szomszédos Abaújszántóról érkeztek ide egy igen különös ügy miatt.

A több mint ötszáz lelket számláló Pere utcái tele voltak kétségbeesett emberekkel, akik házaik elől megváltóként vizslatták az éppen megérkező rend őreit. A levegőben minden kétséget kizáróan baljós előjel keringett, amit a csendőrök lovai is érzékeltek: azóta nyerítettek, amióta átlépték a település határát.

Egy egyszerű zsúpfedeles parasztház előtt fékezték meg a csődöröket, nyeregből szálltak, kikötötték őket az előtte álló fához, majd tekintélyt parancsoló tekintetüket végigjáratták az épületet körülvevő kisebb tömegen, amelyik úgymond a község keménylegényeiből állt. Néhány lakos vasvillát vagy fejszét szorongatott, mintha szörnyetegre készülnének vadászni – és ez tulajdonképpen így is volt.

– Ez az a ház? – kérdezte mély hangon a negyven év körüli, derék, pedert bajuszú csendőr, akit Szapora Mihálynak hívtak.

– Igen – felelték többen is a tömegből.

– És hol a tulajdonosa?

Az emberek ekkor félreálltak, majd egy középkorú, cingár, kopaszodó férfi lépett elő a tömegből. Hornyák Andrásként mutatkozott be. A kalapját idegesen szorongatta a kezében, arcát mély ráncok barázdálták, szemében aggodalom tükröződött.

– Mondja el, mi történt! – utasította szigorúan Szapora.

Hornyák András néhány másodpercig habozott. A külső szemlélő számára úgy tűnhetett, fél beszélni a történtekről, de valójában csak próbálta összegezni a gondolatait. Sűrű bajusza alól hamarosan a következő szavak siklottak ki:

– Az egész már több héttel ezelőtt kezdődött. Este kimentettem megetetni az állatokat, amikor valaki kövekkel kezdett el dobálni. Először azt hittem, valamelyik gyerek űz tréfát velem, de senkit sem láttam a közelben. Amikor visszamentem a házhoz, nem tudtam bemenni. Valaki kizárt, pedig egyedül élek, nem volt odabent egy árva lélek sem. Később kiderült, hogy az ajtót belülről ölfákkal reteszelték el. Amikor benéztem az ablakon, megrémültem. A bútorok maguktól mozogtak. Az ördög megtáncoltatta a bútorokat. Elrohantam, közben segítségért kiáltoztam. Szégyellem magamat, de mindenkit fellármáztam a faluban. Eleinte senki sem hitt nekem. Azt hitték, csak képzelődöm, hogy agyrém az egész. Kinevettek.

A rend őrei szótlanul hallgatták végig a beszámolóját, melynek befejezése után rövid csend telepedett a környékre. Mindössze csak a langyos novemberi szellő halk susogása hallatszott, amely lágyan lengette a csendőrök sisakjába tűzött kakastollat.

Ekkor az emberek közül utat tört magának egy alacsonyabb termetű, felettébb jól táplált, szakállas férfi, aki az érdes hangjával megtörte a hallgatást. Fennhangon így szólt:

– Ez így igaz! Nem hittünk neki, de midőn több nap egymásután újabb s újabb rémes dolgokkal állt elő, elhatároztuk, hogy meglessük azt a kísértetet, majd jól elpáholjuk. Őröket állítottunk hát a házban és a ház körül, majd feszülten figyeltünk minden neszre. Egyszerre egy nagy kőzápor hullott a fejünkre, anélkül, hogy láttuk volna honnan. Ekkor bezzeg már mi is hittünk az ördögben, és sietve hátráltunk hazafelé. Azóta a kísértet szünet nélkül űzi játékát, zúzza a bútorokat, felforgatja őket, az ágynemű tollait kiszórja és egy nagy rakás követ hajigált már össze. Több éjjelen át vasvillákkal és fejszékkel vonultunk ki, de hiába, nem sikerült elűznünk.

Amikor befejeződött a szóáradata, Szapora Mihály megkérdezte:

– Maga meg kicsoda?

– Nagy Imre vagyok, Hornyák tőszomszédja – mondta a gömbölyű férfi, majd a házára mutatott, amit csak egy alacsony fakerítés választott el Hornyák András ördögjárta hajlékától.

A bólogató tömegből hirtelen előugrott egy tizennégy esztendős, vézna lány is, aki barna haját két copfba fogta. Nagy zsebekkel ellátott csíkos ruhája kissé piszkos volt, ami a huncutabb falusi gyermekekre jellemző volt.

– Én láttam is az ördögöt a ház körül lődörögni – kezdte a nagyszájú lány –, iszonyatosan csúnya, leírni sem tudom. Ezt a házat szemelte ki magának lakhelyül, ami nem meglepő. Nyugodjon a nagymamám mesélte, hogy réges-rég ennek a háznak a helyén egy kisebb viskó állt, benne pedig egy szegény ember lakott, aki egy napon kincsre bukkant. Mivel félt, hogy ellopják tőle, elásta a pincéjében. De valakinek a faluból ez a fülébe jutott, megölte a ház lakóját, majd nekilátott a kincs felkutatásához. Nem találta meg, így a kincs még mindig e ház alatt pihen a földben. Talán a meggyilkolt férfi szelleme tért vissza a tulajdonáért, vagy pedig az ördög, akitől a kincs eredetileg származik.

– Na és téged hogy hívnak? – kérdezte a fiatalabbik és alacsonyabbik, sima arcú csendőr, aki ez idáig hallgatott. Ő a Kovács László névre hallgatott.

– Sebők Rozália vagyok – mutatkozott be a lány, majd hozzátette: – Nagyon félek, mindnyájan rettegünk. Segítsenek rajtunk, kérem.

– Körülnézünk a házban – jelentette ki magabiztosan Szapora.

A csendőrök felmentek a tornácra, majd kitárták a bejárati ajtót, amely hangos, rémisztő nyikorgást hallatott. Miután átlépték a küszöböt, a pitvarban találták magukat, ahonnan ajtók nyíltak az épület különböző helyiségeibe. Odabent félhomály honolt, a beszűrődő halvány fény a levegőben szállingózó porszemcsékre vetődött. Kisvártatva néhány falubeli is követte a csendőröket a házba: közöttük volt Nagy Imre és a bőbeszédű Sebők Rozália is; a ház ura odakinn maradt, nem volt bátorsága belépni.

Először a konyhába nyitottak be, melynek szegényes berendezése teljesen fel volt forgatva. Az asztalt, székeket és pohárszéket felborították, az ágyat elmozdították, az ágynemű tollait kiszórták – mintha száz ördög garázdálkodott volna odabenn. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a felfordulást.

Ekkor egy hangos koppanás hasított bele a csendbe. A konyhában tartózkodó emberek megugrottak, Sebők Rozália pedig fülsiketítő sikoltozásba fogott. Erre ketten jajveszékelve kirohantak a házból.

A két csendőr hátán is futkosott a hideg, de végül sikerült megőrizniük a hidegvérüket, és a sikoltozó lányt is nyugalomra intették. Kovács László vette észre elsőként a sarokban heverő követ, ami a koppanást okozta.

– Látják, ilyen kőzápor hullik nap mint nap a fejünkre – mondta Nagy Imre.

Szavait egy újabb koppanás követte. Mindnyájan a zaj irányába fordították a fejüket. Ezúttal a tűzhelynek csapódott egy kisméretű kő. Sebők Rozália lassan hátrálni kezdett, majd gyorsan kisietett a házból. Hamarosan a többiek is követték.

Az épület előtt aztán a pereiek körbeállták a csendőröket, magyarázatot vártak tőlük.

– Ma éjjel munkatársammal együtt e házban fogunk meghálni – mondta rövid habozás után Szapora.

A nép e szavak hallatán halk zúgolódásba fogott, arcukon közben megdöbbenéssel vegyült ijedtség tükröződött. Kovács László kérdő pillantást vetett a kollégájára, de nem szólt.

Szapora folytatta, amivel elhallgattatta a tömeget:

– Közben minden zugot kikutatunk, és fényt derítünk a rejtélyre.

Így is tettek. Éjszakára bezárták magukat a kísértetjárta házba abban a reményben, hogy reggel majd mindenre magyarázatot adnak. Lefekvés előtt érkeztek átfésülni minden egyes szobát, még a padlásra is felmentek, de nem akadtak semmilyen nyomra. Az éjszaka folyamán nem történt semmi különös, így viszonylag elég jól kialudták magukat. Úgy néz ki, az ördög megijedt, és végleg eltűnt a színről.

Amikor reggel a csendőrök kiléptek az ajtón, a falu lakosai már a ház előtt várták őket. Kérdő tekintetük elárulta, hogy arra várnak, a rend őrei bejelentsék, elűzték a gonoszt. Kissé megkönnyebbültek, amikor Szapora elmondta, hogy az éjszaka teljesen nyugodt volt.

– Nincs itt semmi szokatlan – mondta a derék csendőr –, és ha volt is, már elment.

A falubeliek többsége lelkes éljenzésbe fogott, ám akadtak olyanok is, akik hitetlenkedve fogadták a jó hírt. Ezután Szapora és Kovács elköszöntek, felültek a lovukra, majd kivonultak Peréből.

A csendőrök még a falu határát sem lépték át, amikor Sebők Rozália kiáltozása ütötte meg a fülüket. Amikor hátranéztek, megpillantották a lányt, amint fejvesztve rohan utánuk.

– Csendőr urak, csendőr urak, azonnal jöjjenek vissza! Az ördög ismét garázdálkodik! Alig húzták ki a lábukat Peréből, láttam a szörnyeteget, amint bemegy a házba. Kérem, jöjjenek vissza – könyörgött nekik. Meg sem várta a válaszukat, rögtön sarkon fordult, és visszasietett a faluba.

A csendőrök előbb összenéztek (a szemükben csalódottság fénylett), aztán megfordították a csődörüket, vágtába fogták azokat, majd követték a lányt. A gonosz háza előtt leugrottak lovaik hátáról, és szélsebesen felkaptattak a tornácra. A konyhából zajok szűrődtek ki, így benéztek az ablakon. Ekkor elakadt a lélegzetük, ilyet még soha ezelőtt nem láttak. Odabenn az asztal és a székek felemelkedtek, majd nagy zajjal ismét a padlóra zuhantak.

Szapora eszmélt fel elsőként. Az ajtóhoz ugrott, de nem tudta kinyitni azt, ezért megpróbálta betörni, ám egymaga kevés volt ehhez. Segítségért odaszólt Kovácsnak, aki még mindig tátott szájjal állt az ablak előtt. Miután magához tért, odasietett a társához, és vállát az ajtónak vetette.

Egy-két perc múlva sikerült csak benyomniuk az ajtót, melyet halomra rakott ölfákkal reteszeltek el. Amikor berohantak a konyhába, már minden csendes volt. Csak a nagy felfordulás árulkodott a perei ördög ismételt jelenlétéről.

 

II

Szapora Mihály és Kovács László visszasietett Abaújszántóra, és még aznap jelentést tett a furcsa eseményről Gyalogh József csendőrőrmesternek. Gyalogh középkorú, tagbaszakadt, tekintélyt parancsoló, bajuszos férfi volt, aki nem hitt a kísértetmesékben, ezért is bosszantotta, amiért már több hete azzal a perei ördöghistóriával zaklatják. Amikor kiküldte a helyszínre a két alkalmazottját, abban reménykedett, azok majd végre valahára lezárják az ügyet. De nem így történt. Ráadásul Szaporát és Kovácsot is megfertőzték ezzel a babonás badarsággal. De még ha csak őket: már a környező falukban is rettegtek a mondvacsinált ördögtől.

Az őrmester eldöntötte, maga zárja le az ügyet, s ezért november 21-én négy rendőrrel (közöttük volt Szapora és Kovács is), az abaújszántói római katolikus káplánnal és a helyi tanítóval együtt kivonult Perére. Nagyon remélte, hogy fényt derítenek a rejtélyre.

A kis csapat koradélután ugrott le az őket Perére szállító szekérről, majd tekintetüket az előttük álló baljóslatú házra szegezték, melynek híre már Kassára is eljutott. Jablonczy Sándor, a fiatal, szikár káplán keresztet vetett, majd megérintette a nyakában lógó feszületet.

– Gondolom, az ott a tulajdonos – állapította meg a negyvenes éveiben járó, kerekded testalkatú, bajuszos Mádi György tanár, majd mutatóujját a tornácra vezető lépcsőn ülő férfira szegezte.

– Igen, ő az – erősítette meg Szapora, akinek nem volt ínyére, hogy vissza kellett térnie erre az ördögtanyára.

Hornyák András homlokráncolva meredt a semmibe. Kezében egy pálinkás üveget szorongatott, melynek tartalma nagy részét már lehúzta, de sajnos az sem feledtette el vele a gondjait. Amikor meglátta az érkezőket, felugrott a lépcsőről, és tántorogva közelebb lépett hozzájuk.

– Azért jöttek, hogy kiűzzék az ördögöt a házamból? – kérdezte cinikusan, miközben alig forgott már a nyelve. A választ meg sem várva hozzátette: – Nem fog sikerülni. Senkinek sem fog sikerülni. Még az a híres bikszádi pap sem fog sikerrel járni.

– Ezt hogy érti? – érdeklődött a káplán.

Hornyák harsányan felnevetett, majd elmondta, hogy a megrémült falusiak nemrégiben küldöttséget menesztettek az említett erdélyi lelkiatyához, aki a hírek szerint jól ért az ördögűzéshez. A pap megígérte, hogy a távolból is el fogja üldözni a gonoszt, majd a küldötteket hazaküldte az utasításaival.

A káplán kissé bosszús lett, mivel erről semmit sem tudott. Pedig gyakran járt ki Perére, mint fiókegyházába, a híveknek pedig tudatniuk kellett volna vele eme döntésüket.

– Majd mi véget vetünk ennek az egésznek, ne féljen semmit – jelentette ki magabiztosan a csendőrőrmester.

Néhány perc múlva már az összes lakos köréjek sereglett. Ismét remény csillogott a szemükben, de nem akartak előre inni a medve bőrére, mert néhányszor már csalódtak. Sebők Rozália illedelmesen bemutatkozott a jövevényeknek, majd elmondta, a saját szemével látta az ördögöt.

– Le tudnád írni a sátánt, gyermekem? – kérdezte Jablonczy káplán a lányt.

A lány ismét hosszas beszámolóba fogott volna, de az őrmester felemelt kézzel csendre intette.

– Ha létezik az ördög, amit nem hiszek, mi is látni fogjuk – jelentette ki Gyalogh József. A pap rémült oldalpillantást vetett rá, de figyelmen az kívül hagyta, és folytatta: – Bezárkózunk a konyhába, mivel a beszámolók szerint többnyire ott történtek a furcsaságok, majd egész éjjel virrasztunk. Esetleg szeretne valaki csatlakozni?

Némi habozás után a tömegből vagy öten is jelentkeztek, beleértve Sebők Rozáliát is. Egy perc elteltével Hornyák András keze is a magasba repült, mivel az ereiben csörgedező alkohol elegendő bátorsággal ruházta fel.

A kint maradt pereiek néma csendben figyelték, amint a csendőrkapitány négy beosztottjával, a káplánnal, a tanárral és a bátor önként jelentkezőkkel együtt bevonul a házba, majd bezárja maga mögött az ajtót.

Az elszánt kis csapat belépett a konyhába. Alaposan bereteszelték az ablakot és az ajtót, majd három petróleumlámpát is meggyújtottak, hogy a helyiséget világossággal töltsék be. Voltak olyanok, akik a székekre telepedtek le, néhányan az ágyon ültek, a többség számára viszont a padló is megfelelő pihenőhelynek bizonyult. Aludni úgy sem készültek, nem is tudtak volna, hiszen mindnyájukban motoszkált az izgalom (még Gyalogh Józsefben is, noha ezt elég jól palástolta).

A falura szinte szempillantás alatt telepedett le az éjszaka. A kéményekből felszálló füst szagába valami más is vegyült, ami rossz előérzetet keltett az emberekben. Ezért is imádkoztak mostanában többet a kelleténél, nehogy az ördög az ő házukba is beköltözzön. A hitben találtak menedéket, de mi értelme az egésznek, ha az Istenhez való fohászkodás után visszatérnek a megszokott magatartásukhoz. A gonoszság ugyanis mindegyikünkben ott lappang, akár csak egy veszélyes vírus, és a felszínre tör, amint azt a nekünk ártani akaró egyének megpiszkálják – mert csak nehezen álljuk meg, hogy ne vágjunk vissza a rosszakaróinknak.

A csapat türelmesen várt, hogy az ördög jelet adjon magáról, de valamilyen oknál fogva az nem akarta velük tudatni a jelenlétét. Vagy csak inába szállt a bátorsága ilyen nagy „fegyveres” erővel szemben?

Gyalogh József csendőrőrmester, Mádi György tanár, Hornyák András és Szapora Mihály csendőrök az asztal körül ültek. Mindegyikük előtt ott volt a féldecis pohár, a ház ura pedig gondoskodott róla, hogy mindenkié állandóan tele legyen. A pálinka erős szaga a levegőben terjengett, melynek belélegzése még az ördögöt is berúgatta volna. Talán így is történt, ezért sem adott magáról még jelet.

Sebők Rozália az ágy szélén üldögélt, Jablonczy Sándor káplán és Kovács László csendőr között. A lánynak az este folyamán be nem állt a szája, szerencséje volt, hogy a két férfi olyan jól tudott hallgatni. Szüntelenül azzal dicsekedett, hogy talán ő a faluban az egyetlen, aki látta az ördög alakját. Aztán még egyszer előadta a ház alatt rejtőző nagy kincsről és gyilkosságról szóló történetet, amit elmondása szerint a nagyanyja mesélt neki.

– Nagyon félek az ördögtől – jegyezte meg Sebők Rozália –, de a rettegésünket csak úgy tudjuk leküzdeni, ha szembesülünk vele. Ezért is csatlakoztam a maguk csapatához, atyám.

– Te nagyon bátor lány vagy – állapította meg a káplán, mire a lány elpirult.

– Ez így van. Rózsika bátorsága végtelen. Egyszer még csendőr is lehet majd belőled – mondta Kovács komolytalan arckifejezéssel, majd mindnyájan jóízű nevetésbe fogtak. – Rózsika akkor is bejött velünk a házba, amikor néhány napja Szaporával kijöttünk a helyszínre.

– Jaj, azt ne is említse csendőr úr. A gyér kőhullás hatására gyávamód elsőnek rohantam ki innen – emlékezett vissza kissé szégyenlősen Sebők Rozália.

A csendőr felkacagott, majd így szólt:

– Ez igaz, de lehetséges, hogy pont a sikoltásoddal űzted el a gonoszt, mert noha Szaporával éjszaka itt háltunk meg, az ördög már nem mert garázdálkodni.

Teltek-múltak az órák. Az ördög csak nem akart megmutatkozni, s így a várakozó társaság is egyre kedvtelenebb lett. Jablonczy Sándor káplán az asztalnál helyet foglalva imádkozott, vele szemben pedig Hornyák András az asztallapra borulva a pálinkának köszönhetően mély álomba ringatta magát. Oldalvást Mádi György tanár ült, és jobb kezével a fejét alátámasztva szundikált. Sebők Rozália az ágyon fekve aludta az igazak álmát, a többség pedig a padlón elterülve húzta a lóbőrt. Egyedül Gyalogh József csendőrőrmester járkált türelmetlenül fel-alá a helyiségben, ezért a szuszogás és horkolás okozta zajba bevegyült csizmájának kopogása is.

Hirtelen hangos koppanás hallatszott. Egy hatalmas, szinte a semmiből jött kő csapódott neki az ajtónak, majd nagy zaj kíséretében a földre esett. Az őrmester megdermedt, mozdulni sem mert. A lárma mindenkit kizökkentett a szundikálásból. Illetve majdnem mindenkit: a ház ura békésen aludt tovább; őt a tanár rázta fel.

– Itt van! Érzem – jelentette ki Sebők Rozália az ágyon ülve, miközben figyelte, ahogyan a többség feltápászkodik a padlóról.

A káplán óvatosan az ajtóhoz lépett, felvette a követ, majd minden oldalról alaposan szemügyre vette. Egy perc múlva így szólt:

– Nem látok rajta semmi különöset. A kérdés már csak az, hogy honnan vágódott az ajtónak.

– Vizsgáljuk meg a falakat – mondta rövid fontolgatás után az őrmester –, hátha van rajtuk egy nyílás.

Úgy tettek. Minden zegzugot alaposan átnéztek, még a képeket is levették a falról, de egyetlen egy lyukat sem találtak.

Kopp. Egy újabb kő süvített keresztül a szobán, majd ismét az ajtónak csapódott. A csapattagok körbejáratták a tekintetüket a helyiségen, minden szem feszült figyelemmel más pontra nézett. Ezúttal sem tudták megállapítani, honnan jött.

Néhány perc múlva folytatódott a kőhullás: további két kő jelent meg a semmiből. A társaság nagy részén ekkor már eluralkodott a pánik. Néhányan (közöttük volt a részeg Hornyák is) eszeveszetten kireteszelték az ajtót, majd kirohantak a házból. Rövid habozás után Sebők Rozália is követte őket. A helyiségben csak az öt csendőr, a tanár és a káplán maradt.

– Ki kell szentelnem a házat – jelentette ki Jablonczy.

Ekkor vérfagyasztó sikoltás hasított bele az éjszakába. A hang minden kétséget kizáróan a cserfes lánytól, Sebők Rozáliától származott. A csendőrőrmester szinte ösztönösen felkapott egy petróleumlámpát, majd kiviharzott a házból az ismeretlenbe. A csendőrök követték; Szapora Mihály a másik lámpát ragadta magához, így a helységet már csak egy árasztotta el fénnyel.

– Én bizony ki nem megyek oda – mondta a tanár, akinek nem állt szándékában elhagyni a szobát, noha tudta, ott sincs nagyobb biztonságban.

– Akkor legalább segít nekem elkészíteni a szenteltvizet – vetette oda a káplán.

*

Odakint mindent elöntött a sűrű ködtenger. A csendőrök az orruk hegyéig is alig láttak, így a petróleumlámpák teljesen fölöslegesnek bizonyultak. Mintha csak a nagy semmiben lettek volna. Ezt a hatást mellesleg a néma, szinte már túlvilági csend is fokozta. Árgus szemekkel pásztázták végig a homályt, de egy árva lelket sem láttak.

– Váljunk szét! – adta ki a parancsot az őrmester, majd nyomatékosan hozzátette: – Kovács velem jön, a többiek Szaporával tartanak!

Miután szétváltak, Gyalogh és Kovács megkerülték a házat. Néhány perc elteltével segélykiáltás ütötte meg a fülüket.

– Segítség. Segítsen valaki. Kérem.

A hang tulajdonosa ismét a lány, Sebők Rozália volt.

Bár nehezükre esett a tájékozódás, a csendőrőrmester arra a következtetésre jutott, hogy a kiáltás a csűr felől jött. Mint a vakok, úgy indultak el óvatos léptekkel, botorkálva a hátsó udvar vége felé; a roskadozó faépület halványan kirajzolódó körvonalai jelezték, hogy helyes irányt választottak. Kitárták a csűr ajtaját, miközben zsanérjainak éles nyikorgása fülsiketítően hasított bele a homályos éjszakába.

– Van itt valaki? – kiáltotta enyhén remegő hangon Gyalogh, miközben átlépte a küszöböt, és ez által kiszabadult a köd fogságából. Nem érkezett válasz a kérdésére.

Az őrmester körbejáratta a kezében tartott petróleumlámpát, de annak fénye csak szerszámokról és néhány értéktelen kacatról verődött vissza. Kovács szorosan a nyomában volt, és némán meresztette a szemét a félhomályba. A lányt sehol sem látták odabent.

A csendet ekkor egy koppanás törte meg. A két csendőr megugrott, Gyalogh kis híján elejtette a lámpát. Alig öt másodperc elteltével még egy koppanás hallatszott; valahol egy kő csapódott az épület falát alkotó deszkákra. Az ördög itt is jelen volt, és – noha Gyalogh és Kovács igyekezett elhessegetni a sötét gondolatot – nagy valószínűséggel lecsapott arra a szegény lányra. Remélték, nem fognak belebotlani Sebők Rozália holttestébe. A férfiak lassan kihátráltak a csűrből, majd ismét bevetették magukat a ködbe, ahol minden bizonnyal nagyobb biztonságban voltak, mivel egy zárt helyiségben a menekülési esélyeik igencsak csekélynek bizonyulnának.

*

Eközben a másik petróleumlámpát markoló Szapora Mihály két csendőrtársával együtt kiért az utcára. Az azt szegélyező megkopasztott fák ágai éles karmokra emlékeztettek, melyek mintha a sűrű fátylat igyekeztek széthasítani. A mögöttük álló házak szinte a semmibe vesztek. Néhány perce ők is hallották Sebők Rozália segélykiáltását, de az épületek homlokzata által visszavert visszhang a háromtagú csapatot ide csalogatta. Egy árva lelket sem láttak az utcán, azonban mégis éreztek egy asztrális lény jelenlétét – az ördögét.

Hirtelen egy kő süvített el mellettük, alig néhány centiméternyire Szapora fejétől. Megtorpantak. Rövid ideig mozdulatlanul álltak, felkészülve a következő támadásra, amikor váratlan dolog történt.

Ördögi hahotázás járta át az utcát. A nevetés egyenesen a pokol legmélyéről érkezett.

– Itt van – súgta oda ijedten a többieknek az egyik csendőr.

– Inkább keressük meg a lányt! – vágta rá Szapora Mihály, aki igyekezett elvonni figyelmüket a közelükben ólálkodó gonoszról.

Mintegy válaszul a távolban Sebők Rozália vérfagyasztó sikoltása hallatszott. A férfiak libabőrösek lettek, testüket átjárta a félelem. Hamarosan odaszaladt hozzájuk Gyalogh és Kovács is.

– Maguk is hallották? – kérdezte a csendőrkapitány.

– Igen – felelte Szapora.

Egy jó ideig meredtek maguk elé az éjszakába, amikor gyors lábdobogásra lettek figyelmesek. Valaki szédületes gyorsasággal rohant feléjük. Gyalogh előrántotta a revolverét, mutatóujját a ravaszra helyezte, majd a fegyver csövét ösztönösen a közeledő hangforrás irányába szegezte. A többiek is készenlétben álltak és várták, mi fog előjönni a ködből.

Az ördögre számítottak, ehelyett szerencsére Sebők Rozália vékony alakjának körvonalai rajzolódtak ki előttük. A halálra rémült lány egyenesen Kovács Lászlóhoz viharzott, akit aztán görcsösen átölelt. A fiatal csendőr alaposan meg is lepődött, de a jelen helyzetben nem ért rá eltűnődni azon, miért pont őt szemelte ki védelmet nyújtó lovagjának.

– Láttam – mondta kifulladva Sebők Rozália –, itt van. – Miután elengedte Kovácsot, riadt tekintetét a csendőrőrmesterre szegezte, majd határozottan így szólt: – Az ördög itt van.

Mindnyájan körbekémleltek, de semmit sem láttak. Pere a száztizenegy házával és több mint ötszáz lakosával viszonylag nagy községnek számított (még ha postája és távírója Abaújszántón volt is), isten tudja, a pokol lakója hol rejtőzött el. Bárhol lehetett.

Egy ideig nyugalom volt. Amikor már végre úgy tűnt, elült a veszély, újabb kőzápor zúdult a bátor csapatra; az egyik Kovácsot fejen is találta. Néhányan leguggoltak, és karjaikkal védték a fejüket; voltak olyanok is, akik a fák mögött találtak maguknak fedezéket, a csendőr őrmester derék férfi módjára testével a lányt épségét védte. Remélték, a kemény kőeső hamarosan véget ér.

*

Ez idő alatt a káplán a tanár segítségével szorgosan a szenteltvíz elkészítésén munkálkodott. Mádi György a szekrényből előkotorta a sót, átadta Jablonczy Sándornak, aki miután az apró kristályokat a vízbe hintette, hangosan elmondta a rituáléval összefüggő könyörgést:

– Istenünk, te az emberek üdvözítésére szánt legdrágább titokzatos ajándékaidat, misztériumaidat a vízből fakasztod számunkra. Hallgasd meg könyörgésünket: áraszd erre a megtisztulás sokféle módját jelképező vízre áldásodat. Add, hogy ez a teremtményed mennyei ajándékaid szolgálatában űzze el a gonoszlelket, tartsa távolt a betegségeket és hordozza magában az isteni kegyelem hatékony erejét. Akármit is érint vagy meghint e házban ennek a víznek a cseppje, az váljon egészen tisztává, minden ártó hatalomtól mentessé. Ne üthessen itt többé tanyát a gonoszlélek, ne verjen gyökereket a rontás szelleme. Szűnjék meg a belopakodó sátán minden cselszövése. Ennek a víznek hintése által távozzék és szűnjék meg minden titkos kór, ami a ház lakójának épségét vagy nyugalmát veszélyezteti. Add, hogy szent neved segítségül hívásával kért épsége és üdvössége minden támadással szemben védelmet nyerjen. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Amikor végzett, a ház kiszentelése következett: a káplán szétfröcskölte a vizet a helyiség minden zegzugába. Ez valószínűleg használt is, mert az odakint hulló kőzápor elállt. Innentől fogva az ördög nem zargatta többé Pere lakosait.

 

III

Másnap az ördögűzők csapata visszatért Abaújszántóra. Mindnyájukat jó érzés töltötte el, amiért sikerült véget vetni a terrornak. A csendőrök tudták, hogy ez a káplánnak volt köszönhető, a pereiek viszont szentül hitték, a híres bikszádi pap űzte el az ördögöt, akihez nemrég küldöttséget menesztettek.

November 23-án Jablonczy a parókián ült egy karosszékben, és elmélyülten meredt a falon lógó feszületre. Nagyjából másfél nap telt el a különös éjszaka óta, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy rossz végből közelítették meg a perei ügyet. A fejében felidézte a tényeket: a kőzápor, az ajtó ölfákkal való elreteszelése, a rémtörténetek …

Hirtelen minden világos lett.

A káplán felugrott, magára kapta a kabátját, majd kirontott az ajtón. Gyors léptekkel a csendőrlaktanya felé vette az irányt. Gyalogh Józsefet az íróasztalánál ülve találta meg. Az őrmester látszólag elégedettnek tűnt, amiért sikerült elűzniük a gonoszt, de elégedettsége hamarosan tovaszállt, amint Jablonczy kifulladva közölte vele látogatásának okát.

– Tévedtünk, tekintetes őrmester úr. Hagytuk magunkat megtéveszteni.

– Maga meg miről beszél? – emelkedett fel a székéről Gyalogh.

– Perén nincs ördög!

– Tudom, hiszen maga űzte el.

– Nem is volt. Az egészet csak kitalálták, megjátszották. Mindenkit félrevezettek.

– Bökje már ki végre, atyám!

– Pere ördöge nem más, mint a tizennégy esztendős Sebők Rozália – préselte ki magából a káplán, aki miután kifújta magát, heves magyarázatba fogott: – Emlékezzen vissza, hogy csak akkor került sor kődobálásra, amikor a leány is jelen volt. Ha nem tartózkodott a szobában, akkor az ördög sem mutatkozott soha. Ruhájának nagy zsebeiben hordozta a köveket, és mikor észrevette, hogy senki sem figyel rá, könnyűszerrel egyet-egyet az ajtóba suhintott. Ő rá pedig senki sem gyanakodott, mert színből ő ijedt meg a legjobban és mindig nagy lármát csapott. Számos rémtörténetet ötlött ki, ráadásul állítása szerint ő egyedül látta csak az ördögöt. A babonás nép pedig mindent elhitt neki.

– Az az átkozott leányzó! – harsant fel az őrmester, majd nagyot dobbantott a lábával, szinte az egész csendőrlaktanya beleremegett.

*

Gyalogh József még aznap Abaújszántóra kísértette Sebők Rozáliát. A lány huzamosabb vonakodás után végül bevallotta, hogy ő volt az ördög. Mindvégig idegesen fészkelődött a széken, szégyenében azt sem tudta, hová nézzen. A körülötte felsorakozott csendőrök ölbe tett kézzel, megrovóan bámultak le rá, amitől aztán méginkább zavarba jött.

– Azért van még itt egy-két tisztázatlan dolog – jegyezte meg Szapora Mihály, majd rövid oldalpillantást vetett a papra, utalván rá, hogy tőle várja a magyarázatot. – Amikor Kováccsal ez ügyben először kimentünk Perére, a saját szemünkkel láttuk, amint a szobában lévő bútorok felemelkedtek. Az ajtót ekkor belülről ölfákkal reteszelték el. A lány odakinn volt velünk, így abban biztosan nincs benne a keze.

– Igen, erre én is gondoltam – mondta a káplán, aki oldalvást állt. Tekintetét a széken ülő Sebők Rozália szemeibe fúrta, majd nyugodt hangon megkérdezte tőle: – Áruld el leányom, ki volt a bűntársad?

Rövid habozás után a lány kibökte:

– Nagy Imre bácsi.

– Hát persze! – vágta rá Jablonczy. – Nagy már régóta Hornyák haragosa egy rét miatt. Ezt nem vettem figyelembe. Így már minden a helyére került. Kinek az ötlete volt ez az egész? – tette fel ismét a kérdést Sebőknek.

– Imre bácsi tanított meg rá – kezdte a lány –, hogyan ijesszem meg Hornyák András bácsit. Ez annyira jól sikerült, hogy nekem is nagy örömöm volt az ördög szerepében. Én dobáltam a köveket, Imre bácsi pedig összehordta a nagy ölfákat, bentről elreteszelte velük az ajtót, majd a szobában felforgatta a bútorokat.

– Ez bizony logikusnak tűnik – szólalt meg a csendőrőrmester. – Nagy Imre Hornyák tőszomszédjaként ezt észrevétlenül és viszonylag könnyen megtehette, mert a két házat csak egy alacsony kerítés választja el egymástól.

– Így van – helyeselt a káplán. – És rá sem gyanakodtak, mert ő is jól tudta színlelni a rémületet. – A következő kérdését ismét a lánynak szegezte: – No de azért Nagy is néha-néha gondoskodott a kőzáporról, nemde?

Sebők Rozália vesztes módjára lesütötte a szemét, szégyenében akár az egérlyukba is elbújt volna.

– Igen. Tegnapelőtt éjjel, amikor kint voltunk a ködbe burkolózott utcán. A háza mögött rejtőzött el, onnan hajigálta a köveket. És az ördög nevetését is ő utánozta.

– Lányom, lányom – forgatta a fejét Jablonczy –, egy valamit jegyezz meg: a bizalmat nagyon könnyű elveszíteni, de annál nehezebb visszaszerezni.

Ebben nagy igazság volt. Kiskorú létére Sebők Rozáliát hazaküldték Perére, ahol gyorsan elterjedt csínytevésének híre. Onnantól fogva mondhatott bármit, senki egyetlen szavát sem hitte el. Másnap Nagy Imrét is Abaújszántóra hozatták, ahol olyannyira alaposan elbeszélgettek vele, hogy ő is örökre felhagyott az ilyen marhaságokkal.

Perén tehát ismét nyugalom lett. Azért akadtak olyanok, akik a nagy leleplezés után is szentül hitték, községüket megszállta az ördög. De hát mit lehet tenni: néhány egyén szeret tévhitben élni. Viszont igaz a mondás: egy bolond százat csinál.

Surovec Róbert
Author: Surovec Róbert

Felvidéki magyar vagyok, egy Kassához közeli községben lakom, Tornán, amely egykoron Magyarország legkisebb vármegyéjének a székhelye volt. Gépészmérnöki diplomám van, viszont néhány éve a pedagógusi pályát választottam. Emellett a helyi társadalmi életben is aktívan részt veszek, igyekszem a lehető legtöbbet megtenni a szlovákiai magyar kultúra ápolásáért, terjesztéséért. Helytörténettel is foglalkozom, mert szerintem fontos visszahozni a jelenbe a múltban elfeledett dolgokat, és a jövő nemzedékre hagyni azokat; mindenkinek meg kellene fogadnia gróf Széchényi István tanácsát: "Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn". Az utazás szintén a szenvedélyeim közé tartozik, ennek köszönhetően tágul az ember látóköre, ráadásul inspirációt is gyűjthetünk általa; Mozart is megmondta: "Utazások nélkül, legalább is, ha az ember művész vagy tudós, csupán csekély értelmű teremtmények lennénk". Szeretek még festeni (leginkább tájképeket viszek vászonra), túrázni, múzeumokat látogatni és természetesen olvasni.  A legfőbb szenvedélyem azonban az írás, amely még a gyermekkoromban gyökerezik. Már akkor különféle történeteket vetettem papírra, főleg krimikkel próbálkoztam. Leginkább csak magamnak írtam, kedvtelésből, senkinek sem adtam oda elolvasni azokat. Viszont mindig is író szerettem volna lenni, s ez 2022-ben teljesült is, amikor megjelent A halál anatómiája című regényem. A második regényem A halál gépezete címmel 2023-ban látott napvilágot. Történelmi krimikről van szó, melyek Kassán játszódnak 1896-ban, a millenniumi ünnepségek évében. Jelenleg...

Megosztás
Megosztás

8 válasz

  1. A történet nagyon izgalmas, szinte magával ragadja az olvasót. A személyek, helyszín aprólékos leírása mint egy filmvásznon vetődik az olvasó szeme előtt, és ráadásul a történet java része a múltban meg is történt ami fokozza a történet értékét. Mindenképpen ajánlom elolvasni Surovec Róbert első könyvét a „Halál anatómiája” cím alatt, ami izgalmas krimi regény. A könyv egyben tükrözi a hiteles 19. századi Kassa hangulatát.

  2. Kedves Róbert!
    Számomra egy igazán lebilincselő olvasmány volt. Kitűnő karakterek, helyszín és remek csattanó a végén.
    Gratulálok !

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

9 + 1 =

Szerelmes akrosztichon

Gyermeki kacajod tölti meg szívbéli Űrömet. Lehet, hogy ez a versem csak kósza Ötletek sorhalmaza. Lehet, hogy ez a versem üres, Ötlettelen. Mit ér ez

Teljes bejegyzés »

A tavasz illata

Ölel a csönded, simogat, Míg a szívedben keresed önmagad, Öröklétem e pillanat. Tavasz illatban fürdőzik a hajad. Szemeid tüzét szívembe elrejtem, Akár napfényt a rengeteg,

Teljes bejegyzés »

Fehér sötétség

Testem maroknyi a végtelen sötétben, De lelkem puha tenyeredbe simul. Elveszett vagyok a világ csendjében, De te befogadsz, és létem kivirul. Színüveg vagyok, apró és

Teljes bejegyzés »

Politikai pedofilia

Politikai pedofilia Valahol az óperenciás tengeren túl Hol a kommunista eszme mindent feldúl Mitől a józanság testszerte vakarózik Valamiféle más élet után vágyódik Kiírthatatlan, olyan

Teljes bejegyzés »
Versek
Faragó Maia

Főnix

Szeretettel osztom meg új versem.   Főnix     Amikor megszületünk, Keservesen felnyögünk. Hisszük, élni készülünk. Magunkat ezzel eddzük. Kivétel én sem voltam, Bármi fájt,

Teljes bejegyzés »

Az árnyas fák ílatt

Az árnyas fák alatt. Az árnyas fák alatt magamba szálltam Gondjaim elűzni, nyitottam a világra A természet őszinteségét csodáltam Ezzel életkedvem ismét megtaláltam Haragról dalolj

Teljes bejegyzés »